„Visszatérve a Paradicsomba”

Kata tollából, Kata szemével 

ELŐSZÓ 

Naplóm rólam szól, magamnak. Azt hogy egy utazást hogyan élünk meg, az mindig az egyéntől függ. 

Mégis sokan kérték már, hogy írjam le élményeimet, mivel évekkel később is olyan lelkesen vagyok képes beszélni róluk, mintha csak tegnap történtek volna. 

Szeretném hát azokkal megosztani ezeket az élményeimet, akik az érzésekre kíváncsiak, hogy mit képesek kiváltani az utazóból ezek a csodálatos tájak és hegyek. Akik szeretnek kiszakadni a mindennapok egyhangúságából és szívesen időznek valahol messze egy varázslatos helyen. 

Akár gondolatban is…

Szubjektív, érzelem dús megközelítése a túra leírásnak, romantikus kisregény stílusában, a precíz adathalmaz-gyűjteményt elhagyva, és mégis inkább tapintható és átélhető csodáról mesélek, ahogy én láttam, Kata szemével…

Máskülönben bőséges információ áll rendelkezésre a világhálón, panorámaképeket és turista térképeket is magukba foglalva, amelyekből párat a túra végén magam is felsoroltam. 

  A HELY, AHOVÁ MEGÉRKEZEL….ÉS AHONNAN NEM AKARSZ ELMENNI… 

ZINAL: Volt már olyan érzésed, hogy egyszer csak kinyílik a könyv és egy bizonyos oldalon nyílik ki, mintha jelezné, ide kell elmenned? Elhessegeted a gondolatot. Hisz ez hülyeség! És mégis! 

Az agyadban gyökeret ver és nem hagy nyugodni… 

Több mint 15 év telt el azóta, hogy a Svájcról szóló turistakönyvben először olvastam róla. Azonnal megfogott, rabul ejtett! Titokzatos, varázslatos és ellenállhatatlan! 

Zinal, ahová megérkezik az ember, ahol eltűnnek a kiépített monstrumok végeláthatatlan áradata a hegyről, ahonnan tovább már a busz sem visz, csak távozni és visszafordulni lehet. 

Jaj és azt milyen nehéz szívvel teszem! Kinek van kedve innen elmenni?! 

Zinal, amit ha kimondasz több 100 km-es körzetben, a szemek csillogni és homályosodni kezdenek, és a szavak akadoznak, és mindenki azt mondja: Óh! Zinalban voltatok? Az gyönyörű! 

Csak nálunk maradt ismeretlen! 

Lelépve a buszról, rögtön megcsapja arcod a friss hűs levegő és felüdít a hely varázsa. A tömeg végre eloszlik, a csend fogad, és egy ölelés, a hegykoszorú ölelése. Csak az alpesi kürtök hangja szól, üdvözölve az új jövevényeket. A zenekar pedig persze az ott pihenő turistákból verbuválódott. 

Már az odavezető út is bámulatos! 

Hagyjuk az autót, itt nem lesz rá szükség. Repülővel Genfbe, fentről elsuhanva a káprázatos tavak és hegyek fölött, igen, a Vierwaldstätter és a Genfi tó is köztük van, egy mély kanyar és leereszkedés közvetlenül a Genfi tó felett? Jöhet?

Akkor vonattal tovább, Lausanne-ba és aztán hajóval Montreux-ig. Majd vonat és busz.

Tudom hosszú, de kit érdekel! Erre mindig emlékezni fogok! És így is lett! 

Következhet a völgy? 

A busz sokszor egy sávban tekereg, barlangokon át, a földpiramis alatt, mint ha ez lenne az éden bejárata. Na és már megjelenik a köveken álló, kis ódon barna faházikókból álló falvak kedves bája. 

A völgy olyan meredeken van bevájva, hogy nem látsz le. A hegyek pedig olyan hirtelen magasadnak, hogy csak néha jelenik meg a távolba a hósipkás hegyek sora. 

Többnyire már a zöld fenyőfák feljutnak az égig, előhírnökei ezek a mögöttük rejlő csodának. 

Megérkeztünk! Hely, ahol a szív máris hevesebben ver, mintha ritmust adna a lábaknak, egyre gyorsabban dobolva, induljatok! Gyerünk kirándulni! 

Míg a busz a visszaút előtt pihen egy kicsit, Jean-Claude, a francia, aki szereti a magyarokat, szívélyes baráti üdvözléssel köszönt minket, mint ha régi ismerőseit látná viszont. 

Ki hinné, hiszen francia! És mi mindenfélét hallunk a franciákról! Általában rosszakat…