„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

9. szakasz: Hűvösvölgy-Pilisszentlászló

Másfél hónap elteltével, október első hétvégéjén vághattam neki a következő szakasznak. Az előző rész végén említett okokból nem kívántam az éjszakát a Hűvösvölgy környéki erdőkben tölteni, így csak a szombat hajnali vonattal keltem útra. A Délitől még várt rám egy kis „városnéző” villamosozás, majd 9 után pár perccel megérkeztem a hűvösvölgyi kiindulóponthoz. Szerencsére az igazolópecsétet előre beszereztem, csak az új dátumot kellett ráírni, legalább ezzel nem kellett vesztegetnem az időt. Múlt alkalommal nem találtam meg, merre megy tovább a jelzés, de otthon utána olvastam kicsit – a romos Balázs vendéglő fölötti rozsdás váz (talán egy régi trafik maradványai?) mögül indul. Rendkívül kies környezet…

A kis hídon átkelve az ösvény balra fordul, és egy darabon a patakot követi. Partján itt-ott szeméthalmok, csövestanyák maradványai. A patakot otthagyva meglepően hamar tompa morajjá vált a város zaja, a környezet is a szokásos parkerdeire váltott, lassan kezdtem megbarátkozni vele, már-már kezdtem megbánni előítéletességemet. Az idill azonban nem tartott soká. Kb. negyed óra séta után egy erdei pihenőnél belebotlottam egy „kiránduló” középiskolás osztályba, akik nem hazudtolták meg magukat, nagy lármával, zenélős mobilokkal verték fel az erdőt. Ez még nem lett volna gond, mert nagy lendülettel elhúztam mellettük. Hamarosan azonban kiderült, hogy ez nem pusztán osztálykirándulás, hanem itt az egész iskola… Régebben ezt akadályversenynek hívták, nem tudom, most mi a neve, de a következő szűk két órában, egész a Hármashatár-hegy csúcsáig, néhány percenként jöttek szembe laza vonalba széthúzódva az egyes osztályok. Mostanában szerencsére ritkán találkozom e kedves diákokkal, leginkább csak buszpályaudvarokon, vasútállomásokon, akkor is nehéz elviselni őket. Most viszont olyan érzésem volt, mintha egy komplett buszállomást az iskolakezdés előtti csúcsforgalommal együtt kiköltöztettek volna az erdőbe. Korunk összes, tizenévesek között divatozó szubkultúrája jelen volt, a Hello Kitty-cicababáktól a death metal-klónokon, divat-skinhead-eken, emókon, satöbbin át egészen a punkokig. Mindenki szigorúan választott csoportjának egyenruhájában, irányzatonként nagyjából „rajokba” verődve, rajonként minimum egy, a szubkultúrához tartozó zenét harsogó muzsikás mobil. Hozzá kiegészítő kellékek, mint pia, cigi, esetleg PET-palackból eszkábált vízipipa-féleség. Először azt hittem, tanárok nincsenek velük, de voltak, csak mintha tudomást sem vettek volna, mi zajlik mögöttük. Mondjuk, nem hiszem, hogy bármit is érne a szavuk mostanában… Egyre csak jöttek, jöttek szembe, én meg egyre inkább plafonon voltam. Néha az is gondot okozott nekik, hogy az amúgy elég széles ösvényen elférjünk egymás mellett. Ilyenkor kellett némi fizikai kontaktus, hogy utat törjek magamnak. Bízva abban, hogy egyszer csak elfogynak, rákapcsoltam, és a lehető leggyorsabban igyekeztem leküzdeni ezt a szakaszt. Így persze épp csak egy-egy pillantást vethettem a környék nevezetességeire, a vadaskerti emlékműre, a katonasírra, egy sziklába vágott kis kegyhelyre, vagy az amúgy jópofa Oroszlán-sziklára.

Viharoktól, és erdészeti tevékenységtől eléggé megtépázott erdőrészeken át vezetett az út az Árpád-kilátóhoz. Itt is elég nagy tömeg fogadott, de sikerült egy szabad részt találnom a párkányról, és szemügyre vehettem a lent párába burkolózó, végtelenbe nyúló Nagy-Budapestet.

A Fenyőgyöngyét elérve megritkultak a szembejövő hordák. Innen a Kék a Hármashatárhegyre felvezető műút vonalát követi, általában mellette halad, néha átkelve a túloldalra. Errefele jobbára csak bringásokkal és terepfutókkal találkoztam. A hegycsúcsra felvezető utolsó nagy emelkedő lábánál jött szembe az utolsó horda, aztán vagy elfogytak, vagy nekem sikerült elszakadni a nekik kijelölt útvonaltól… Már épp ideje volt. A tetőre felérve megkerestem az adótorony kerítésének sarkán lógó pecsétet, majd leültem kicsit pihenni. Igen érdekes ez a hegycsúcs, az adótornyok mellett-között különféle fura vasbeton „ojjektumok” csücsülnek. Kialakításuk alapján én II. világháború idejéből való légvédelmi ágyúknak, illetve a hozzájuk tartozó vezetési pontoknak készített fedezékeknek néztem őket.

A csúcsról körbetekintve mindenfele a hegyoldalakat és völgyeket elfoglaló kertvárosok látszottak a párában. Lefele indultam a Vihar-hegy felé. Egy darabon a Kék a kerítés mellett vezetett, ami a rajta levő tábla szerint katonai területet határolt (vagy még mindig ők használják?). Errefelé az ösvény már nem olyan turistasztráda-jellegű, néhol nagyon keskeny, meredek és bokrok által sűrűn övezett, nem is nagyon járt arra senki. Lefele menet elhaladtam néhány földfedezék és lövészárok maradványai mellett, gondolom, ezek a Budapestet körülvevő szovjet ostromzár maradványai lehetnek.

A Vihar-hegy északi lábánál kis üdülőtelep fekszik, itt kellett megtalálni a „Virágos-nyereg büfé” névre hallgató pecsétet. Hiába készültem előre „felderítési információkkal”, egy darabig csak futkostam fel-alá, mert a pecsét elhelyezése egyáltalán nem egyértelmű. Végül meglett: az ÉNy felé induló Zöldön kell menni kb. 50 métert, bal kéz felé ott van egy kis büfészerű képződmény egy ház földszintjén (akkor épp egy ideje már zárva), bejárata mellett lóg a pecsét. Utána újabb feladat volt a Kék megtalálása, ez a Zölddel párhuzamosan, attól pár méterre K-re az erdő szélében indul szintén ÉNy felé. Ez egyben a Guchler Károly út is. Az ösvény a Csúcs-hegy oldalában futva lassan ereszkedik, mellette egy helyen újabb katonasír őrzi a 45-ös kitörés emlékét… Odébb egy villanyvezeték nyiladékából kilátás nyílt a Kevélyek felé.

Épp Ferihegy fogadási ideje lehetett, mert a Solymári-völgy fölött repülők tucatjai zúgtak pár perces térközökkel Budapest felé. Itt már nagyon alacsonyan szállnak, nem sokkal magasabban, mint a környező hegyek… A Tök-hegynél a Kék lefele fordul, egy erősen lejtő ösvény indul a solymári téglagyár felé. Itt belefutottam egy csoportba, akik köszönésemre csak lestek, mint a sült hal, eszembe juttatva, hogy itt bizony még erősen Budapest közelében járok. Szemetes ösvény vitt el a Csúcs-hegyi dűlő üdülőtelepe mellett, aztán kanyarogva megérkeztem a téglagyári műúthoz. A szomszédos ipartelep kerítése mellett kecskekarám, pár percig haverkodtam a jópofa kecskékkel, akik minden félelem nélkül jöttek oda és fogadták el a felkínált, ízletes füveket  A hétvégén is üzemelő Rozália-téglagyár kapuja mellett lóg az idevaló pecsét. Eredetileg úgy terveztem, itt fogok ebédelni, de a hely nem csábított maradásra. A vasúton átkelve a Kék balra fordul az Aranyhegyi-patak mentén, a patakot övező dzsindzsás, és a szántóföld határán futó földúton. Ezen baktatva akaratlanul is Cormac McCarthy Az út című regénye jutott eszembe. A szürke ég alatt a völgyben szmogos párafelhő ült, a patak szennyvízszagot árasztott, az út mente pedig, mindenféle hulladékkal, törmelékkel volt meghintve, mellette a sivár szántóföld… A fenébe, egy szeméthalom mellett még egy elhagyott áruházi bevásárlókocsi is romladozott, bőröndökből, táskákból és ruhákból összehányt kupac mellett! A rendkívül lehangoló látványhoz társult még a párhuzamosan futó Külső Bécsi úton dübörgő folyamatos forgalom zaja. Nagyon tempóztam, hogy kijussak innen. Bő egy km után ÉK-nek fordulva átkeltem a Szennyvíz-patakon, majd valami csoda folytán sikerült átjutni az úton is – egy pillanatnyi szünet támadt a kocsisorban. Az út a házak mentén indul neki a hegyoldalnak. Felkapaszkodtam a rettentő meredek utcán, majd a végén bevettem magam az erdőbe. A Köves-bérc teteje viszonylag normális hely, fiatal, világos erdő, helyenként füves tisztásokkal, itt-ott régi kőfejtők nyomaival.

Már erősen korgott a gyomrom, de az ebédszünetet inkább a kevély-nyergi pihenőre terveztem, a minél jobb ütemű haladás jegyében. Az erdőcskében kanyarogva egyszer csak minden átmenet nélkül beestem Pilisborosjenőre. A házak itt már közvetlenül az erdőszélen állnak. Úgy tűnik, az itteniek még nem hallottak az erdő szörnyű lakójáról, akivel minket odahaza kisgyerekként annyit rémisztgettek. Ő a rettenetes Rézpöcsű Bagoly (latin nevén Bubo Cupropenis), aki éjszakai portyáin elragadja a gyerekeket 

Az út Borosjenő szélső utcáin kanyarog ki a Kálvária alá. Innen már nincs messze a Teve-szikla, és a tövébe vágott kőfejtő, ahol színpompás kőzetrétegek kerültek a napvilágra. Helyenként igényes tablók ismertetik a környék geológiáját és élővilágát.

A Teve-szikla után valahogy elvesztettem a Kéket, de ez elég ismerős terep volt még budapesti éveimből, így gond nélkül megérkeztem az „egri vár” romjaihoz. A romok között népes kisiskolás csapat épp számháborút játszott.  A vár fölött akadtam rá újra a Kékre, és a borzasztó kaptatón megindultam felfelé. Közben tettem egy-egy hiábavaló kísérletet, hogy üdvözöljem a szembejövőket… Az egykor a Kevély-nyeregben álló, a Másfélmillió lépésben is megörökített turistaházat az útikalauz szerint 1990-ben felgyújtották, mostanra már nyomaiban sem sikerült megtalálnom. A nyereg túloldalán álló emlékmű meggyalázva, táblája leverve, kövei már kezdenek széthullani. A nagy pusztulásban üde színfolt a kis esőtető, alatta padokkal és asztallal, ezt választottam a kései ebéd helyéül.

Nagyon fura volt a csend a nyeregben… Évekkel ezelőtt viszonylag gyakran jártam erre hétvégente, akkor délutánra mindig benépesült ez a hely, számos család sütött szalonnát a tűzrakó helyeken, gyerekek futkostak az erdőben… Most senki, egy lélek sem. Pedig épp csak elmúlt 2 óra. Úgy tűnik, már csak azok a helyek népszerűek, melyeket 2 méterre meg lehet közelíteni autóval.

Ebéd után lefele indultam a csobánkai nyeregbe. A nyergen át vezető, már számtalanszor bejárt homokos szekérút mellé mostanra tábla került, melyről megtudhattam, hogy pontosan erre futott a Dunakanyart levágó római hadiút. Az útról remek kilátás nyílik a Csobánka feletti Kis-Kevélyre és Oszolyra, valamint a völgyben terpeszkedő falura. Itt állt nem is olyan régen, egy kemping is, ezen mostanra a romlás lett úrrá. Pár éve még egy nagy tábla hirdette, hogy egy közel-keleties hangzású névvel megáldott befektető itt wellness- és konferencia-központot fog építeni, úgy tűnik, a nagy tervek mára semmivé lettek – akárcsak a kemping, melynek lepusztult maradványai egy darabig még biztos itt fognak éktelenkedni.

A légiók nyomát taposva értem át a szemközti erdőbe. Egyszer csak, minden előjel nélkül, eddig még sosem tapasztalt éles fájdalom hasított a bal térdembe. Nagyon nem tudtam mire vélni a dolgot, és a fájdalom a köves úton haladva csak egyre rosszabb lett. Elértem a Szent-kút melletti kápolnát (pár éve még 3 harang lógott az előtte álló kis haranglábon – most semmi; csak remélni tudom, hogy illetékesek szerelték le őket, és nem egy közeli MÉH-telep üzemeltetőjét gazdagítják…). A kápolna alatt kis kegyhely, mellette ráccsal lezárt nyílás. A rácson benyúlva lehet működésbe hozni a szivattyút, mely a „csodatévő” vizet szolgáltatja.

A gyötrő fájdalom miatt eddig sosem használt eszközhöz nyúltam: bevettem egy Cataflam-ot, melyet a Szent-kút vizével kísértem le. Némi várakozás után továbbindultam, bízva abban, hogy hamar hatni fog. A már szintén sokszor bejárt úton haladtam Pilisszentkereszt felé. Eléggé egyhangú errefelé az erdő, helyenként a fakitermelés is alaposan meggyalázta. Egy idő után a földutat kőszórás váltja. Nem volt kellemes ezen haladni, bár úgy vettem észre, sokkal nagyobb a fájdalom, ha megállok, így hát mentem. Muszáj is volt, még ha a feladás mellett döntök is, Szentkeresztre mindenképpen be kellett jutnom…

A Szentkereszt előtti kis réten hatalmas dzsembori zajlott (hát igen, ez autóval közvetlenül elérhető…) Tüzek, grillezés, rengeteg ember. Úgy tűnik, a hely annyira felkapottá vált, hogy érdemes volt mobilvécéket is kihelyezni. (Fura kontraszt a fentebb említett Kevély-nyereggel…) A sokadalmat magam mögött hagyva elindultam a hírneves Szurdok felé, de valahogy sikerült eltévesztenem (valószínűleg jobban lekötött a térdfájás), így végül a Dera-patak egy mellékága mentén sikerült felkapaszkodni a forgalmas műútig, amin végül begyalogoltam a faluba. A központ közelében egy fura, a hajdani nagy terveknek emléket állító épület…

A pecsét itt a pilisszántói elágazás felett trónoló Felső kocsmában található. Szombat késő délután lévén, már gyülekeztek a helyi erők, nem is időztem bent a szükségesnél tovább. A lépcsősor tövében kicsit leültem pihenni. A Cataflam-mal lenyomott fájdalom már elég elviselhetőnek tűnt, meg különben sem kecsegtetett sok jóval innen hazamenni (viszonylag késő volt már, ha innen hazaindulok, valószínűleg Budapesten rekedek éjszakára), így inkább a továbbhaladás mellett döntöttem; keresni akartam egy alkalmas helyet az éjszakázásra, aztán másnap reggel meglátom, mit bír a térdem. Nekivágtam a Dobogókő oldalának. Már erősen szürkült, de az út mentén valahogy nem találtam táborozásra csábító helyet, hiába mentem egyre feljebb. Vetettem egy pillantást a híres Zsivány-sziklákra, aztán mentem tovább. Fura módon itt a hegytető közelében is nagyon sáros volt minden, számos ideiglenesnek tűnő forrásocskából csorgott a víz.. Felértem Dobogókőre. Az üdülőtelep kihalt utcáin haladtam a „központ” felé, útközben az az ötletem támadt, hogy megpróbálkozom az itt álló turistaszállóval. Az egész Kéktúra során eddig ez az egy turistaház akadt utamba, melyről biztosan tudtam, hogy működik; és életemben nem szálltam meg még ilyenben (leszámítva egy menedékházat a Tátrában), gondoltam, egy próbát megér. Nem is volt nehéz megtalálni, a pecsét is ennek a bejáratában található. A ház előtt népes társaság készülődött bográcsozni. Bélyegzés után be is mentem. A pultos lány közölte, hogy sajnos az egész ház ki van adva bulizó budapesti fiataloknak, csak egy kis szoba szabad, azt ötezerért ki is vehetem, reggelivel. Kaptam egy kisebbfajta infarktust – nem megvenni akartam a szobát, csak aludni benne egyet! A reggeli meg pláne nem kellett, másnap korán terveztem indulni. Megköszöntem, és gyorsan odébbálltam. A ház mögött van a híres kilátópont a csúcsot jelző kővel és a zászlórúddal. Még éppen annyi fény volt, hogy pár fotót készíthessek a misztikus párába burkolózó Dunakanyarról. Sajnos a fotó nem adhatja vissza, a színek és a fények sem olyanok rajta, de valamelyest talán sejthető a látvány…

Az egyre nagyobb sötétség miatt gyorsan igyekeztem kiérni Dobogókőről. Az erdő szörnyen nyirkos-sáros volt itt fönt, ezért volt egy kósza gondolatom, hogy ha zárva van, a sípálya melletti fából ácsolt étteremnél keresek valami alkalmas búvóhelyet (mondjuk, bebújok a tornác alá, vagy ilyesmi), de épp rendezvény zajlott itt is, szóval a terv hamar kútba esett. Végül az adótoronytól nem messze, az utolsó fénnyel sikerült egy alkalmasnak tűnő placcot találni. A felázott, nyirkos erdő (és nem kevésbé a fáradtság) miatt a tűzgyújtást hamar elvetettem; csak kifeszítettem a ponchót és befeküdtem alá. Hálózsákot nem hoztam, csak egy polár pokrócot. Felvettem az összes ruhám, beburkolóztam a pokrócba, és vacsora után néztem. Itt bontottam ki a külön cikkben is megénekelt spanyol kajacsomagot. Mivel egyéb főzőeszközt nem hoztam (tüzet terveztem rakni, csak ugye ez elmaradt), határtalanul jólesett a csomagban talált spirituszkockás főző, amin meleg kakaót készíthettem. A csomag teljes tartalmának (kivéve persze a spirituszkocka, tűzhely és hasonlók  ) elfogyasztása után még egy kis szalonna és kenyér utána küldésével igyekeztem elég energiát gyűjteni a várhatóan elég didergős éjszakához. A térkép segítségével végiggondoltam az eltelt napot, valamint alternatívákat kovácsoltam másnapra. Kíváncsi voltam, mire jut a térdem másnap reggelre; megengedi-e, hogy befejezzem a tervezett szakaszt Visegrádon… Aztán eltettem magam másnapra.

Elég nyugtalan éjszaka volt. Pár órán át még a műúton az adótorony felé haladó, majd visszaforduló autók zajára ébredtem fel időnként, aztán azok elültével a hidegre. A pokróc itt és most elég kevésnek tűnt… Az első fénnyel keltem én is; gyors táborbontás, és indulás tovább. Az erdő a lecsapódó párától most még nyirkosabb-sárosabb volt. A szekérúton tanyázó, vízzel-sárral teli kátyúkat kerülgetve, az ébredező madarak csicsergésétől kísérve értem el a K és a P^ kereszteződéshez. Itt tábla tájékoztatott, hogy 2006. őszén, a Kék eredeti nyomvonala mentén fekvő területen erdőtelepítésbe kezdtek, amit kerítéssel védenek, ezért a Kéket a P^ és a P nyomvonalára terelték a Sikárosi-rétig.

Nem értettem, miért nem a szokásos módon, a kerítésen átvezető létrákkal oldják meg a dolgot, elvégre nem mi, hanem a vadak veszélyesek a facsemetékre, de legyünk jogkövetőek, elindultam a terelőúton. A P^ egy meredek hegyoldalban vezet lefelé. Erre is sokszor jártam már, azóta a kép jócskán átalakult: a nagy viharok elfektettek számtalan fát, az erdő elég apokaliptikus látványt nyújtott. A kidőlt fák anyagát elszállító erdészeti járművek taposta sártenger csak tovább rontotta a helyzetet. A napkelte végül ebben a hegyoldalban ért. Csak pár percig látszott a napkorong a hegyek felett, aztán belebújt a szürke felhőkbe.

Közben a térdem újra szörnyen fájni kezdett, a király-kúti kunyhó mellett kis pihenőt tartva újból Cataflam-mal próbálkoztam. Leereszkedtem a Király-patak völgyébe; ez is nagyon sáros volt, a hegyoldalon számos kis forrásból csörgedező víz teljesen átáztatta. A lassan színesedő erdőben, néha hasogató térdfájással, a P ösvényen haladtam a Sikáros felé. Útközben számtalan vadnyomot és kiterjedt gombatelepeket találtam.

A Sikáros tövében akadtam rá a K+-re, ami a Bükkös-patak mentén az erdészházig vezetett. A pecsét itt a kapu előtt álló fán található; egészen pontosan a szelence az idők során „belenőtt” a fatörzsbe.

Az erdészház kerítésén tábla figyelmeztet, hogy nem látnak szívesen, ezért a kertet gondosan kikerülve jutottam el újra a patakig a ház alatt. Egy kis fahídon átkelve a patakparton található egy kis emlékmű, ami az 1917-ben túra közben itt elhunyt Lenkó Ede emlékét őrzi. Az ösvény a patak vadregényes szurdokában kanyarog lefelé.

A Schubert- (vagy Kárpát-) forrásnál található pihenőnél tartottam egy kis szünetet. A térdem ugyan nem fájt már olyan elviselhetetlenül, de mivel nem tudtam, mi baja lehet, nem akartam kockáztatni a Visegrádig tartó menettel. Pilisszentlászlót tűztem ki kiszállási pontnak. A vadkoponyával dekorált forrásból vizet vettem, fogat mostam, és indultam tovább.

Szentlászlóig még várt rám bő 3 km. A Kék egy (helyenként elég szemetes) patakvölgy mentén halad, nagyjából a műutat követve. A Kukac-hegy oldalában időnként táblák hívják fel a figyelmet arra, hogy a műúttól keletre eső erdő tulajdonképpen lőtér, és éleslövészet idején az áthaladás tilos… (A táblát később, már Szentendre felé buszozva még számtalan helyen láttam az út mentén és az érintett erdőbe bevezető utak torkolatában.)

Egy üdülőtelepnél értem be Szentlászlóra, majd egy elég szerpentines utcán ereszkedtem le a faluközpontba. Az itt álló Gesztenyés Sörözőben begyűjtöttem a pecsétet, majd a buszmegállóban letelepedve vártam a szerencsére óránként közlekedő járatot. 9 óra volt, körülöttem megélénkült a falu, helyi önkormányzati választás lévén sokan tartottak a szomszédos iskolában elhelyezett szavazókörbe. A tér túloldalán kedves kis templom áll, előtte Szent László szobra.

Volt egy bő húsz percem még a túrát összegezni, elpakolni és száraz pólót váltani, aztán megérkezett a busz. Szentendrére hamar beértem, de onnan szokás szerint kisebbfajta kálvária volt hazajutni… A térdfájás mellett a kalandot színesítette, hogy Szentendre és Békásmegyer között éppen HÉV-pótló busz járt, ami a rettenetes utakon a lelket is kirázta belőlem, aztán megajándékozott némi plusz gyaloglással a HÉV-ig. (Addigra már elgémberedett a térdem, sokkal rosszabb volt, mint előzőleg az erdőben.) Aztán metró, és végre a vonat!

Végiggondolva az eltelt bruttó 24 órát és megtett kb. 50 km-t, hát, nem ez volt életem legjobb túrája… Eleve rosszul kezdődött a Hűvösvölgy és Hármashatár-hegy közötti szörnyű két órával, aztán, mikor végre belevehettem magam a Pilisbe, jött a térdfájás… A kitűzött célig, Visegrádig hiányzott még 15 km, ez sajnos egy másik túrára maradt…

Utóiratként: néhány napi kínzó térdfájás után az egész nyomtalanul elmúlt, és a következő hétvégén már körbebringáztam a Balaton keleti medencéjét minden probléma nélkül. Hamarosan az ortopédus sikeresen fényt derített rá, hogy a térdemnek semmi baja, „csak” egy idegbecsípődés volt a csípőmnél, ami a térbe sugárzott ki; javasolta, hogy folytassam nyugodtan, amit eddig csináltam  Szóval hajrá tovább!

A következő részben: át a gyönyörű őszi színekbe borult Visegrádi-hegységen és a Börzsönyön…