„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége...

2/1 rész

Ezt is megértük: 2012. március közepén, pontosan 3 évvel a kezdés után,  az Országos Kék utolsó szakaszának veselkedhettünk neki… Már említettem az előző részben is, mennyire vártam már ezt a szakaszt. Nem csak azért, mert „utolsó”, hanem a Zemplén számomra ismeretlen, távoli, nagyon izgalmas terület volt mindig is. A kíváncsiságomat csak fokozta „hűséges útitársam”, a Cartographia által kiadott Országos Kéktúra-kalauz is; a csereháti fejezet végén egy, a kalauzban eddig sosem olvasott hangvételű bekezdés árulkodik róla, hogy a Zemplén nem csak bennem kelt különleges érzéseket. Azt hiszem, érdemes ide bemásolnom ezeket a mondatokat…

"Aki az előző napokban a Cserehát alacsony, lepusztult tetőiről szemügyre vette a Zemplén sziluettjét, észrevehette, hogy itt egészen másról lesz szó, mint mondjuk a Börzsöny, a Mátra, a Bükk esetében. Azokat a hegységeket a kék ösvény elég >szűkszavúan intézi el<. Láttuk, hogy felkeresi legszebb erdeit, végigvezet vad, festői gerincein, fennsíkjain, desszertként habzsolva kínálja országos hírű látnivalóit, persze nem mindennapi erőpróbára késztetve a folyamatosan végigvándorlót. A Hernádtól azonban egészen más következik. A folyó széles völgyén túl emelkedő hegység az ország északkeleti csücskében –szerencsére jó messze, keletre a fővárostól- a Hernád és a Bodrog közé ékelődve, méltóságteljesen és távolságtartóan jelenik meg az utazó előtt. Semmihez sem hasonlító vonulatai, a Hernád fölé magasodó hosszú, nyugati fala szinte önálló országgá változtatja. Zárt erdeivel, őrt álló váraival azt az érzést kelti a gyalogosban, hogy a gibárti híd időutazás nyitányát is jelenti. A hegység és pereme földrajzi elhelyezkedése miatt Erdély és a Felvidék kapcsolatában és az ország történelmének bizonyos időszakaiban kiemelkedő szerepet játszott. Sárospatak kisugárzása, reneszánsz emlékei, a reformációban betöltött szerepe, híres kollégiumának jeles növendékei épp úgy tapinthatóak ezen a tájon, mint Károli Gáspár nyelvi alapokat jelentő vizsolyi Bibliája, Gönc kisvárosának huszita házai, mértéket adó kádárai, Hejce labirintusai, a Hegyalja szőlő- és borkultúrája, az itt élők szeretetteljes törődése, az erdők végtelen tisztelete és az erdőélés tudása. A kevert lakosságú falvak tiszta lelkű, őszinte tekintetű, szíves szavú népe pedig az ország egyik utolsó erkölcsi tartaléka. (Heincz László)"

Ezt végigolvasva talán érthető, hogy roppant kíváncsian vágtam neki a Zemplénnek. A Kéktúra Kalauzt bő tíz éve adták ki, vajon azóta mi maradt, mi változhatott…?

Március 15-én már hajnali 4 órakor vonaton ültem, és indultam a rettentő távolinak tűnő Encs felé. Eredetileg hárman terveztük bejárni az utolsó szakaszt, de Bézból sajnos lebetegedett, így hosszas vonatozás után, pontosan délben KBa-val kettesben kezdtük meg az előttünk álló közel 110 kilométeres utat Forró-Encs vasútállomásán. Már maga az állomás (pontosabban a közönsége) is megérne egy szociológiai tanulmányt; és ez az érzés csak fokozódott, ahogy gyalogoltunk kifelé Encsről. A borzasztó szegénység és az elképesztő emberi igénytelenség keveréke elkeserítő képet mutat… Bő négy km-t gyalogoltunk az aszfalton, mire megérkeztünk Gibárt sokkal rendezettebb, szimpatikusabb falujába (útközben átkeltünk a Hernádot kísérő számos patak és vízfolyás jó pár hídján-átereszén; egész fura, hogy itt ilyen sűrűn hálózzák be a tájat…). A Hernád két partját szép ívű betonhíd köti össze. A híd előtt balra fordulva hamarosan megérkeztünk az antik gibárti vízierőműhöz, ami az országban másodikként épült, és még bő 100 év elteltével is üzemel, igaz most már csak afféle abszolút realisztikus múzeumként.

Ottjártunkkor épp csoportot kalauzoltak körbe a létesítményben. Balázs megcsodálta a mennyezet alatt futó darut, a kézi, láncos működtetésű futómacskát, ami nemhogy száz, de ezer évig is üzemképes maradhat, ellentétben modern, „elektronyos-digitális” társaival… Bent az irodában található a pecsét, épp két ember bélyegzett sorban egy nagy kazal Kéktúra-igazolófüzetet. A jelenségről (hogy a tulajdonos nem járja a Kéket, csak a füzete) már számos helyen hallottam, de most először láttam. Így is meg lehet szerezni a Kéktúra-jelvényt, csak hát mi értelme van… „Szép” emberi dolog ez is, mint annyi minden más…

A pecsételés után átkeltünk az alsópályás betonhídon. Az egyik oszlopra emléktáblát és koszorút biggyesztettek. Messziről azt hittük, öngyilkosnak állítottak így emléket; de kiderült, egy, a híd építésekor életét vesztett férfiről emlékezett meg így a családja. A táblát aznap délelőtt helyezték el az oszlopon.

A híd után balra fordulva az út elkezd felfelé kapaszkodni a Hernád fölé tornyosuló teraszra. A folyócska még ma is aktívan bontja a partfalat, erről tanúskodik az autós pihenőhely mentén fástul-bokrostul leszakadt nagy földdarab… A peremről remek kilátás nyílt az erőmű egyedi kialakítású duzzasztóművére is.

A szerpentinező aszfaltot követve felkapaszkodtunk a meglepően magas teraszra, majd a temetőnél letértünk az országútról. A temető megér pár perc kitérőt, néhány nagyon régi sírkő és egy romos kripta is található benne.

A temető után ráléptünk a Hernádcéce felé a dombháton vezető mezei útra. Hosszasan gyalogoltunk a szántók között, időnként bokros, akácerdő, gyümölcsös szegélyezte az utat. Roppant kellemetlen, erős szembeszél tépázott, de legalább sütött a nap. Milyen „remek” lett volna ezen a földúton esőben, hasonló szélben… Nyugatról a Hernád völgye kísért, keletről a Zemplén „fala”. Jobbra feltűnt Boldogkő jellegzetes vára is, de nem jött közelebb, mert Hernádcécéig a „fallal” párhuzamosan haladtunk. Balázs az útról egyre-másra szedegette fel a köveket, mindenféle ásvány volt közöttük, legnagyobb számban egy sárgás „kavics”, mint utólag meghatározta, opál. (A Másfélmillió Lépésben is említették, hogy ezen a környéken úgy lehet gyűjteni a szebbnél szebb ásványokat, „mint a krumplit”.) Hernádcécén az első faluszéli (elég romos, de lakott) házikó kerítésén, szokásos szelencéjében található a pecsét.

A Kék nem megy végig a falun, a templom mellett keletnek fordulva hamarosan el is hagytuk azt. Az utolsó ház kertjébe, a gyümölcsfák közé a tulajdonos kitelepített egy rádiót. A zajláda ott szólt magára hagyottan, ember sehol. Lehet, hogy itt is azt a modernkori népi hiedelmet követik, hogy a növények jobban fejlődnek zenére?! A következő pecsét nem egész 2 km-re a céceitől, a mező közepén magányosan álló, de példásan rendben tartott Boldogkőváralja vasúti megállóhelyen található. Itt tartottunk is egy rövid ebédszünetet. (Azóta ez a hangulatos kis mellékvonal is a legújabb agyament és értelmetlen közlekedéspolitikai koncepció áldozata lett…)

Ebéd után folytattuk az utat Boldogkő vára felé, sajnos a megállótól már újra aszfalton. A főút elég forgalmas, és (lehet, hogy csak hétvégenként) a Boldogkőváraljára vezető vékonyka mellékút is, láthatóan az autós turizmusnak köszönhetően. Na és nem feledkezhetünk meg az itt is, mint országosan mindenhol jelen levő „motoros bűnözésről” sem: sajnos a dobhártyarepesztően zajos gyorsasági motorok elől itt sem találhat menekvést az ember, mert ezeknek a fiúknak nem drága a benzin… A tufakúpon trónoló, rendkívül hangulatos várat „harcszerűen”, a szőlőkön át közelítettük meg, nem kispolgári módon az aszfaltozott bekötőn. Már messziről láttuk, hogy odafent teltházas a buli; messziről csillogott a nemcsak a parkolót, hanem az út szélét is elfoglaló rengeteg autó. A várba nem is mentünk be, egyrészt a zsúfoltság miatt; másrészt én pár éve töviről hegyire bejártam az egészet, Balázst meg nem különösebben motiválta. Valószínűleg a tömegjelenet miatt amúgy sem lett volna nagy élvezet. Épp elég volt elviselni a pacsuliszagot húzó, zajos „turistákat” a vár tövében. Azért a nyugati oldalt végigjártuk és körbefotóztuk.

A Kék elvileg a falun keresztül megy tovább Arka felé, de elkerülendő az újabb aszfaltot, inkább a vár fölötti hegyet északnyugatról kerülő szekérútra tértünk. A térkép szerint a nagy hegy mögött az is lement volna az Arkát rejtő völgybe, de ez a letérő (már?) nem létezik. Némi szántóföldi bóklászás után a szántót szegélyező sűrű bozótos mögött találtunk egy horhosban futó ösvényt, ami le is vitt minket Arka hangulatos kis falujába. A jelek szerint ez is „hétvégi” faluvá vált, de legalább megmaradt, és a házak többségét gondozzák… A „központban” emlékmű és fából faragott honvéd szobra őrzi a világháborúkban elesett arkaiak emlékét.

A régi szőlőhegyet elhagyva érkeztünk meg a Boldogkőváraljai-patak hosszú szurdokvölgyének délnyugati végéhez. Közel két óra hosszan aztán ki sem jöttünk belőle; a kanyargó patakocskát követtük a völgy aljában. Jobbra meredek hegyoldal, balra sziklákkal sűrűn pettyezett (helyenként szabályos „kőfolyásos”) partoldal kísért. Számos alkalommal kereszteztük a patakmedret, hol a vízben gázolva, hol az alul csobogó patakot fedő vastag jégpáncél segítségével.

Az árnyékosabb helyeken megmaradt, meglehetősen vastag jég látványosan árulkodott róla, milyen hideg lehet ebben a völgyben; ezzel is motiválva minket, hogy a közelgő sötétedés miatt már igencsak aktuális letáborozást semmiképpen sem ebben a völgyben képzeljük el. Időközben a Nap is lenyugodni készült, az utolsó sugarak látványos narancsszínre festették a mellettünk tornyosuló hegyoldalt.

Elhagytuk a hosszú-réti erdészház romjait, majd a völgy lassan kinyílt – Mogyoróska falu határába érkeztünk. A jelzések a völgy szájában elvesztek, így némi kevergés után találtunk csak vissza a Kékre, majd a Három-hegy oldalában kiemelkedtünk a völgyből. A térkép a Bónyi-kútnál esőbeállót jelzett, itt gondoltunk megállni éjszakára. A hegyoldalt azonban pont ezen a környéken tarra vágták, így a jelek is eltűntek, valamint ránk is sötétedett, úgyhogy a kicsit lejjebb levő pihenő mellett jól elmentünk. Mint utóbb kiderült, nagyon jól tettük… Kapaszkodtunk tovább felfelé a szekérúton, és már jó ideje nem láttunk kék jelet (már épp visszafordulást készültem indítványozni), mikor hirtelen fura építmény tűnt fel az út mentén a homályból. Magasles volt (a hegyoldalban kis tisztást is vágtak fölé, sózóval), de nem a szokásos tákolmány, hanem egy tornáccal, ajtóval, ablakkal, tetővel felszerelt valóságos házikó, csak lábakon. A szabályos ajtót (üvegezett, kilincs, kulcslyuk, miegymás) látva azt gondoltam, biztos zárva van, de azért felmásztam - legfeljebb megalszunk a tornácán, az is jobb, mint a hepehupás, dzsindzsás, sziklás hegyoldal. Azért megpróbáltam kinyitni - és legnagyobb meglepetésemre, nem volt bezárva! Bevilágítottam, ekkor jött az igazi döbbenet. A hőszigetelt házikót belül lambéria borította, külön nyitható thermoplan ablakok, szék - és egy igazi ágy, normális matraccal, ágyneművel, pokrócokkal! Határtalanul megdöbbentem. Balázs is felkapaszkodott. Sosem láttunk még ilyen magaslest! A kinti, egyre hidegebb idő és a házikó nyújtotta váratlan kényelem arra indított, hogy itt töltsük az éjszakát, vállalva a kockázatot, hogy éjjel megjön a gazdája és elküld a vérbe. Kár lett volna egy ilyen alkalmat kihagyni! Lecuccoltunk, és vacsorát készítettünk. Balázs gázfőzőjének és a hőszigetelésnek köszönhetően hamar kellemes idő lett kis luxuslakunkban (odakint meg fagypont alá ment a hőmérséklet…). Vacsora után elrendezkedtünk éjszakára. Balázs az ágyon helyezkedett el, én meg a polifoam-ját, valamint néhány pokrócot felhasználva a padlón fészkeltem be. A kellemes klíma miatt a hálózsákomat elő se vettem, elég volt egy pokróccal betakarózni. Jó éjszakát 

Éjszaka nem jött a les gazdája, valamint a kényelem is szokatlan volt, úgyhogy túlságosan is jól aludtam, a tervezettnél jóval később ébredtem, odakint már világos volt. Mivel most nem kellett a menedékünket lebontani, a reggeli pakolászás némileg kevesebb időt vett igénybe. Búcsúzóul körbefotóztuk kicsiny luxuslakunkat.

Ezután megindultunk vissza a Bónyi-kút sejtett irányába. A tegnap este látott tarvágást elérve lepillantottunk a völgybe - és tényleg ott volt az esőbeálló… Lehet, hogy sokkal „túlélősebb” lett volna itt tölteni az éjszakát, de az éjszakai enyhe fagy miatt nem bántuk, hogy nem voltunk „doktrinerek”. (Amúgy az egész Kéktúra során ez volt a legluxusabb éjszakai szállásunk, turistaházat, falusi szálláshelyet sosem vettünk igénybe. Erre meg mondhatjuk, hogy a jó túlélő felhasználja, amit maga körül talál  ) A patak mellé visszaereszkedve megközelítettük Mogyoróskát, majd egy rövidke emelkedőt leküzdve máris a faluban találtuk magunkat. Az egyik ház kapujában helyi néni várta a kenyeres kocsit (bolt nincs már a faluban), köszöntünk egymásnak. Elszörnyülködött, mikor megtudta, hogy az erdőn aludtunk, még ha egy ilyen „luxuslesen” is… (A Kéktúra során időnként beszélgettem szimpatikusabb helyiekkel, mindenki csodálkozott a kint alváson, valamint a gyalogszerrel megtett -nekik- relatíve nagy távolságokon is…). A faluban több kapuban is várták az öregek a kenyeres kocsit, köszöngettünk egymásnak. Ez a falu is elindult az üdülőteleppé válás útján, a jobb-rosszabb állapotú régi házak között számos helyen épültek szép újak. Kellemes, nyugodt helynek tűnik, itt is szívesen tölteném öreg napjaim valami jópofa kis házikóban… A falu végén a várhegy oldalában hatalmas „hacienda” áll; utána jó kis emelkedő következik a nyereg felé, ahonnan a várhoz lehet felkapaszkodni. A csípős reggel után hamar melegünk lett…A nyeregből egy még meredekebb ösvény vezet fel a vár alá (mint kiderült, a túloldalról van autóval is járható, jóval szelídebb út is). Odafent teljes kihaltság, a vár zárva, sehol egy lélek, pedig nyolc óra felé járt már az idő. A várba egy kis, vasráccsal lezárt kapun lehetne bemenni. Lenne belépő is, de pénztáros sehol. Ha már feljöttünk, csak bemegyünk - a kaputól nem messze embermagas paticskerítés hivatott lezárni azt a kis padkát, ahonnan szintén a várudvarra lehet jutni, ez nem volt igazán akadály. A hátizsákokat kint hagyva gyorsan körbejártunk. Két dolog fogott meg igazán ebben a várban. Az egyik a Mogyoróska feletti orom, ahová felkapaszkodva elképesztő panoráma tárult ki a várra és a vidékre is (fotóval persze lehetetlen visszaadni)!

A másik a hajdani tömlöc: az udvaron egy kis, méternél is kisebb átmérőjű lyuk, alatta a kőzetbe vágott mély gödör – innen szabaduljon ki a delikvens! A gyors körsétát befejezve kiugrottunk a kerítésen és felmásztunk a túloldali bástya alá, hogy megfelelő panoráma mellett megreggelizzünk. Ragyogó napsütés, csend, hegyek mindenfelé - csodálatos!

Reggeli után leereszkedtünk Regéc falujába. Már beindult az élet, sokan tettek-vettek a házak udvarán (egy helyen épp disznóvágás zajlott) vagy járkáltak az utcán. Regéc a Szent Erzsébet-út egyik állomása, a fiatalon elhunyt szent életét a templom melletti kis tábláról ismerhettük meg, ahol feltüntették az út többi állomását is. A Kéktúra-pecsét a Veronika Panzió kapuja mellett, egy míves kis fa házikóban lakik, az út során kevés helyen láttam ilyen gondos elhelyezést!

A falut elhagyva hamarosan egy sziklaszurdokban találtuk magunkat, ennek aljában kapaszkodtunk felfelé. Útközben megálltunk a Kemencekőnél. Itt régebben kegyhely volt, amit a vandálok (itt is…) miatt elköltöztettek. Most csak egy kis vaskazetta van a sziklán mécsesekkel, valamint egy táblácska a Kéktúra rövid történetével és helyi vonatkozásaival. Az út szinte folyamatosan emelkedett, a lombhullató erdőt fenyves váltotta, majd felérkeztünk a Tokár-tetőre. Itt a fenyves egy részét kegyetlenül tarra vágták; az utat pedig helyenként térdig érő hó borította, bizonyítva, hogy ez még nem az igazi tavasz…

A hó, a letaposott jég, illetve a naposabb helyeken a mély sár eléggé megnehezítette a haladást, hozzá jött még a kellemetlen szél is. A Pengő-követ elhagyva (Rockenbauerék ittjártakor kilátópont volt, mára körbenőtték a fák) hamarosan erdészeti úton találtuk magunkat, itt viszonylag sokan jöttek szembe (elszoktam már az ilyen forgalomtól, a Bükk óta bejárt szakaszok kimondottan kihaltak voltak). Az utat otthagyva egy szép nyírerdőn leereszkedtünk az István-kúti vadászházhoz, ahol a padokat és asztalt kihasználva ebédszünetet tartottunk. A házikó kulcsosházként üzemel, és viszonylag rendben tartják. Itt van a pecsét is a szokott kék-fehér szelencéjében.

Kicsit lejjebb, még mindig a nyírfaerdőben, egy felduzzasztott tavacska partján másik házikó áll, nagyon hangulatos. Innen kényelmes erdészeti út vezet a Mlaka-réti nagy csomópontig, itt is találkoztunk egy nagyobb csoporttal. Aztán hosszan-hosszan kanyarogtunk tovább a helyenként sáros, máshol porzóan száraz dózerúton, tarvágások, fiatalosok és betegnek tűnő fenyvesek között. Elég lehangoló szakasz volt… Átkelve egy műúton hamarosan elértük az Eszkála-erdészházat, a következő pecsételő helyet. Ez a ház láthatólag nincs használatban, és a helyhez képest szokatlanul nagy. Hajdanán biztos nagyobb élet volt itt.

Itt is tartottunk egy kis szünetet. Balázs útközben kiújult térdfájása aggasztóan felerősödött, fontolóra vette, hogy alkalmas helyen kiszáll, addig is gyógyszerrel próbálta elnyomni a fájdalmat, hiszen nagyon messze voltunk bármilyen „alkalmas helytől”…  Ez a fejlemény eléggé elszomorított. Számos egyedül bejárt szakaszon voltam túl, mire idáig sikerült eljutni, legalább az út végét szerettem volna megosztani valakivel. De egy ilyen fájdalom nem játék, komoly gondot jelez… Miután Balázs kissé összeszedte magát, nekivágtunk a Makkoshotykáig tartó hosszú szakasznak. Sok kilométer hosszan haladtunk a Kecske-hát platóján délnek. Nem volt különösebben változatos a vidék, de legalább tarvágások ritkán keserítettek. Az út helyenként itt is vendégmarasztalóan sáros volt. A Borz-hegy oldalában aztán keletnek fordultunk, és hosszú ereszkedésbe kezdtünk a falu felé. A bevezető idézetében említett „erdőélés tudománya” már a múlté, ez az idáig látott tarvágásokon túl itt mutatkozott meg igazán. Rettenetesen helybenhagyták errefelé az erdőt, mindenfelé kidöntött, de úgy tűnik, értéktelennek nyilvánított fácskák hevertek (nem most vágták ki őket, ez látszott rajtuk) és a kék úton lépten-nyomon torlaszként keresztbedöntött fák mintha azt sugallták volna: minket itt nem látnak szívesen… A falu feletti szakasz pedig kifejezetten a Mátraverebély feletti dzsindzsásra hajazott a maga bujkálásra kényszerítő tüskés bozótosával. Nem volt szép. Maga a falu is kétarcú, sok a lepusztult ház, és a „tezsvírek” sem mind szívélyesek… Balázs beugrott a kisboltba némi kaja-utánpótlásért, majd a kocsmában begyűjtöttük a pecsétet az eléggé enervált csapos hölgytől és mentünk is tovább. A falu északi vége már szebb képet mutatott. A régi Metzner-kastély (most polgármesteri hivatal) mögött jobbra fordulva olyat találtunk, amit az út során még sosem. Először nem is hittük el, de egy arra járó helyi megerősített, tényleg arra kell menni: a kék jel egy kiskert kapuja mellé volt felfestve, a kapunk és a kerten át kellett kelnünk.

A kert feletti dombon Metzner Rudolf 1911-12-ben emelt sírboltja áll, ami most is jól karban van tartva. A sírbolt mögött kis fiatal erdő, ennek keleti szélén meglepetés várt: az utat beszántották, a kék jel egy, a szántás közepén magányosan álló fácskán világított. Kicsit odébb találtunk egy ösvényt, amit az előttünk járók tiportak ki a szántásban. Délkeletre ott magasodott a Megyer-hegy, aminek belsejében rejtőzik a malomkőbányából kialakult kis magyar „tengerszem”.

Átkeltünk egy bekerített vágásterületen, majd egy fiatalabb erdőrészen. A lemenő nap már narancsosra festette a tájat, mire megérkeztünk a Cirkálótanyához. A kép már korántsem olyan, mint a Másfélmillió Lépésben, és a kalauzban említett szépen művelt szőlők is elvadulóban vannak. A lassan leromló épületek körül mindenfelé széthagyott ez-meg-az… A pecsét a pajtaépület sarkára van szerelve, mellette két láncra kötött kutya. A lánc pont olyan hosszú, hogy az acsarkodó kutyák ne érjenek el pecsételés közben, de azért ne érezd túl jól magad ott… A szűnni nem akaró csaholás miatt kissé odébb mentünk a földúton, takarásba, de ez sem volt elég a dögöknek. Micsoda vendégszeretet…

A világosság rohamosan fogyott, úgyhogy pár perc pihenő után mentünk is tovább. Előttünk húzódott a Hercegkúti-patak mély völgye; ahogy ereszkedtünk lefelé, érezhetően hűlt a levegő. A túloldalon egy meredek völgyben kapaszkodtunk fel egy kisebb dombtetőre, tényleg az utolsó fénynél. Tarvágást találtunk odafönt, jobbra egy kis fiatal erdőrésszel. Gyorsan körbenéztünk benne táborhely után, de mindenfelé utak hálózták be, úgyhogy inkább észak felé átkeltünk a tarvágáson és a mögötte magasodó „igazi” erdőben kerestünk alkalmas helyet. (Mielőtt odaértünk volna, szarvasok csapata vágtatott keresztül előttünk.) Hamarosan találtunk is. A két ponyvából tágas menedéket húztunk magunk fölé, aztán mire nekiálltunk vacsorát készíteni, már teljesen besötétedett és az égbolton felragyogott a Vénusz és a Jupiter csodaszép együttállása. Gyönyörű, tiszta idő volt, szebbet nem is kívánhattunk volna. Némi nézelődés, beszélgetés után aztán eltettük magunkat másnapra.

Befejező része következik…