Szeretettel köszöntelek a Túratárs kereső közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Túratárs kereső vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Túratárs kereső közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Túratárs kereső vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Túratárs kereső közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Túratárs kereső vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Túratárs kereső közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Túratárs kereső vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
12 éve | Magyar Attila | 0 hozzászólás
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)
8. szakasz: Dorog-Hűvösvölgy
Bokros teendőim miatt négy hónap is eltelt, mire újból nekivághattam az Országos Kék egy újabb szakaszának. Nem mondhatnám, hogy ezt a szakaszt vártam a legjobban, mert budapesti éveim alatt viszonylag sokat jártam errefelé, és a tapasztaltak alapján nem lopta be magát a szívembe ez a szegény „parkerdő”. Persze ez a legkevésbé sem az erdő hibája… A terv szerint Dorog-Hűvösvölgy-Visegrád útirányon 100 km-t tettem volna meg péntek estétől vasárnap délutánig, azonban, mint már annyiszor, a terv módosult menet közben.Augusztus 13. napjának tikkasztó délutánján szálltam fel a tömött vonatra Budapest felé. A hőséget a német eredetű kocsikban a teljesen lehúzott ablakok sem enyhítették (hála az okos ablakkiosztásnak: csak minden második ablak húzható le), valamint az sem segített a légmozgásnak, hogy Fehérvár és Budapest között a pályafelújítás miatt inkább csak cammogtunk, sokszor csak álltunk. Lehetett gyakorolni a saját levünkben fövést. A pályafelújítás a menetrendet is zárójelbe tette, egy idő után már nem is számolgattam, melyik vonattal tudok majd továbbindulni a Nyugatiból. Az idő múlásával minden reményem szertefoszlott, hogy még világosban Dorogra érjek. Végül csak befutottunk a Délibe, aztán szauna-hatású metróút után végre felkászálódhattam a Dorog felé induló modern motorvonatra. A kinti párás hőség után valósággal mellbevágott a teljes gőzzel üzemelő légkondi hidege, villámgyorsan elő kellett halászni a tartalék ruhát. Így is bederesedett a bajszom, mire Dorogra értünk (az utat színesítette egy hosszú ácsorgás valamelyik hót’ sötét pesti külvárosi pályaudvaron, mintegy jelezve a menetrend jelentőségét – nem baj, legalább erre még jár a vonat, sok más hellyel ellentétben…).Ennyi előzmény után, este 21:45-kor végre nekiindulhattam a Kéknek. Éjszaka még sosem jártam Dorogon, így kissé meglepett, hogy az állomás melletti utcában egyáltalán nincs közvilágítás. A síneken átkelve megirányoztam az ismerős, hiányos betonkerítést, hogy a nappal már sokszor gyakorolt módon átkeljek rajta. Balga módon a fejlámpámat nem készítettem elő, csak az vezérelt, hogy mielőbb kiérjek a városból. Átléptem a kerítés romjain, egy lépés előre – aztán majdnem be is fejeztem a túrát. A kerítés lába és az út között ugyanis ezen a részen bő fél méter a szintkülönbség, amit persze fény nélkül nem láttam, így egyet zuhanva kis híján kitörtem a bokámat. Összeszedtem magam, és nekiindultam az amúgy ismerős utcának. Néha találkoztam helyiekkel -ők rutinosan zseblámpával sétáltatják a kutyát-, amúgy szokatlanul nagy volt a csend. Pár száz méter után aztán egy kivilágított utcára értem, és vagy tíz percen át ezen talpaltam a település széléig. Az utolsó lámpa fényénél előhalásztam a fejlámpámat, majd újra beléptem a sötétbe. A lámpát felkattintva, meglepődve tapasztaltam, hogy a sündisznó szeme is mennyire világít… Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban a másikon. A hajdani „homokvasút” töltése mellett haladva átkeltem az évszakhoz képest szokatlanul bővizű kis patakon, és a nagy büdös sötét mező szélén találtam magam. Ekkor hívott fel a menyasszonyom, hogy figyelmeztessen: odahaza irtózatos vihar tombol, és pontosan felém tart – felhőszakadás, villámlás, mennydörgés, minden, ami kell. Amint letettem a telefont, a távolban már láttam is az első villámokat, és hamarosan a halk morajlást is meghallottam. Ezek mindennél jobban ösztönöztek arra, hogy táborhelyet keressek, noha a tervezgetéskor még az is felmerült, hogy Kesztölcön túl töltöm az éjszakát. Rég jártam errefele, és a környék azóta némileg át is rendeződött (többek között egy karámot építettek a mezőre), ezért kezdésként rögtön el is tévedtem. A kis patak mentén délkeletnek indulva próbáltam megkeresni a kerítés végét, közben már a lehetséges táborhelyet kutattam, de a magas gazos patakpart a hatalmas (villámcsalogató) jegenyefákkal nem sok jót ígért. Közben mindenfelől zöld és sárga szemek villogtak a sötétben. Végül meguntam és átvágtam a mezőn, csodák csodájára pont oda értem, ahol a Kék a szekérútról egy keskeny csapáson bevált a sűrű akácerdőbe. Pár száz métert mentem a sűrűben, aztán balra pillantva egy világosabb foltot láttam kicsit beljebb – kis füves rész ritkásan álló akácokkal. A közelgő vihar miatt nem szándékoztam továbbmenni (és mivel már jó párszor átkeltem ezen az akácoson, emlékeztem, hogy később sem lesz másmilyen), így kerestem két megfelelő távolságban álló fát és nekiláttam kifeszíteni a függőágyamat, valamint fölé a ponyvát. Amint megálltam, hárommillió szúnyog rontott rám. Próbáltam minél többet betakarni magamon a zubbonnyal és a kendőmmel, de a dögök minden rést megtaláltak. Talán az idő tette, de a szokásosnál is agresszívebben támadtak. Amilyen gyorsan csak lehetett, megcsináltam a menedéket, ettem pár falatot, és bemásztam a függőágyba – velem a szúnyogok. A távolban egyre erősödő dörgés. Kb. 10 perc telhetett el, és megérkezett az első szélroham, közeli villámcsapások. Fél óra múlva cseperészni kezdett, kis idő elteltével pedig, jött a java. Vastagon ömlő eső verte a ponyvát, amit pluszban a szél is lebegtetett, a folyamatos villámlás pedig, szinte nappali fénybe vonta az akácost. Annyira lehűlt a levegő, hogy az eddig nem használt pokrócot is elő kellett venni. Azért némi jó is volt a viharban, a szúnyogok is elbújtak… Egy darabig még nézelődtem, aztán elaludtam – a vihar dúdolta az altatót
Éjszaka párszor felébredtem, de alapvetően nyugodtan jött el a pirkadat – úgy tűnt, az állatok sem szeretik a viharban. Az első fénnyel keltem, tábort bontottam (örök problémám, hogy ezt a reggeli pakolászást, hogy lehetne a minimálisra szorítani), és 05:30-kor már útra is keltem. Visszatértem a keskeny csapásra. Ez amúgy is csak egy nyomon járható, de a két oldalról benyúló, a rettenetes mennyiségű esőtől elnehezedett lombos ágak sok helyen teljesen eltorlaszolták, úgy kellett áttörni rajtuk. Közben persze rendesen eláztam. Nagy öröm volt kiérni az erdő közepén húzódó szekérútra, ahol csak a mély pocsolyákat kellett kerülgetni… Az erdőben szétszórt szemét az évek során nem lett kevesebb; az utat szegélyező, leginkább világháborús lövészárok-rendszernek kinéző maradványok viszont még felismerhetőek. Az erdőből kiérve feltárult a párában úszó, víztől tocsogó mező. 
Átkeltem a forgalmas műúton, és átvágtam Kesztölc szélén. Még korán volt, így csak pár furcsálkodó pillantást kaptam, a kutyák ellenben teljes elánnal köszöntöttek. A szőlőkbe tartó kis aszfaltutat elhagyva egy gazos mélyúthoz értem. A gaz csurom víz volt. Magam elé tartottam az USA-utánzat kínai ponchót, hogy valamelyest védjen a víztől, de ismét bebizonyította, hogy leginkább csak szél ellen jó – újabb adag vizet gyűjtöttem a nadrágszáramba. Hamarosan el is raktam ezt a vacakot. Mire felértem a falu fölé, a Kétágú-hegy mögött a nap is felkelt, de egyelőre felhők takarták. Szép kilátás tárult elém a füves hegyoldalról – a völgyben Kesztölc, három eléggé emlékezetes ifjúkori táborozás helyszíne, mögöttem a párás Dorogi-medence, előttem Klastrompuszta, a völgyben úszó párapamacsokkal. 
A réten átvágva elég nehéz volt elképzelni, hogy ez itt az Országos Kék – egy vékony csapás, melyet az esőtől lenyomott fű sok helyen eltakart. Hamarosan elértem az erdőt, itt az ösvény hullámvasutazni kezdett a sáros hegyoldalban. Nem volt szép ez az erdő. Bő egy km után leértem a klastrompusztai műútra. A rettenetes párában már rég átizzadtam az összes ruhámat, és a gyomrom is egyre hangosabban követelte a reggelit, de Klastrompusztáig nem akartam megállni. A teljesen kihalt, üdülőtelep-szerű település délkeleti végén található a Klastrompuszta menedékház. Nem tudom, üzemel-e még, a jelek szerint nem nagyon. Vele átellenben a pecsét egy oszlopon a szokásos szelencében, alatta pad. Itt álltam meg reggelizni, és a csuromvíz pamutpólót lecserélni a hiper-szuper műanyagra, amit próbaképp vettem a Decathlon-ban. Már az is jólesett, hogy szárazat éreztem magamon. Reggeli közben a szomszédos romokat szemléltem. Hajdan pálos kolostor állt itt, mely a török időkben teljesen elpusztult, most alapjaiban látható. 
Továbbindulva megnéztem a romok mögött, az erdőben álló kis szentélyt, majd leereszkedtem a borzasztóan sáros völgybe. A sártengerhez a folyamatban levő fakitermelés is nagyban hozzájárult. A dagonyában küszködve valahogy elmentem az ősöreg Szent Péter-fa mellett, pedig kíváncsi lettem volna rá. Az erdő után újabb szörnyen vizes, gazos mező következett, majd Piliscsév határában „beestem” egy mélyútba, mely az esőzések hatására valóságos patakmederré lényegült át. Nagyon nehéz volt haladni a vízben, a belógó lucskos lombok alatt bujkálva. Ezek után valóságos megváltás volt a falu aszfaltos utcáira érni. A Kék bő másfél km hosszan vág át Piliscséven, éppen a szombat reggeli nyüzsgésbe csöppentem bele. A templom mellett álló II. világháborús emlékműre vésett nevek jelzik, errefele milyen kemény harcok folyhattak: elég sok női név, azonos vezetéknevek sokasága – egész családok lehettek…A faluszélen legeltem egyet az utcán álló szilvafákról, majd nekivágtam a lassan, de folyamatosan emelkedő, homokos talajú mélyútnak, mely a Tinnye-hegyre visz fel. Elég unalmas szakasz volt ez, leginkább csak a nagy esők által az útba mosott rettenetes mély árkok látványa színesítette. 
A hegytetőn az út kövesbe vált, de ettől a vidék még nem lesz izgalmasabb. Lassan beértem Piliscsabára, hangulatos kisebb-nagyobb házak között sétáltam le a vasútállomásra, ahol az állomásfőnöktől lehet elkérni a bélyegzőt. Be kellett kopogni a forgalmi irodába, nagyon kedves volt a szolgálatos hölgy. Nem messze innen található a temető, ahol Horváth József (1918-1990), az 1. számú Kéktúra-jelvény tulajdonosa nyugszik (őt láthattuk a Másfélmillió lépés-sorozat aktuális részében). Mivel a kalauzban semmilyen utalás nem volt a sír helyét illetően, a temető pedig, elég nagy, nem álltam neki megkeresni, pedig egy néma főhajtás neki is kijárt volna…A mindig forgalmas 10-es főúton nem volt egyszerű átkelni, utána meg is érkeztem Piliscsaba kevésbé szimpatikus délnyugati részébe. Egyre több lett a romos, szemetes udvarú ház, az én hangulatom pedig, egyre nyomottabb. Nagyon igyekeztem innen kifelé. A városszéli ipartelepet elhagyva délnyugatnak egy földútra tértem, mely a Csaba-hegyet megkerülve bevezet a Kőris-völgybe. A változatosság kedvéért sártenger fogadott, és az idő előrehaladtával a hőség is egyre nőtt. A Bükkös-árkon kapaszkodtam ki a völgyből, majd egy rövidebb egyenes szakasz után újabb, szikláktól övezett árokban kapaszkodtam ki a Nagy-Szénás peremére. Az ösvények kereszteződésében kiváló tájékozódási pontként nagy fenyő áll, törzsén a jelekkel. 
A délelőtti sárdagasztás után kisebb megváltás volt a száraz, szeles Nagy-Szénás, az erős napsütés ellenére is. Érdekes hangulatú vidék, eddig még nem nagyon jártam ilyenen. A legmagasabb pontra felmászva két kéktúrázóval találkoztam. Kicsit beszélgettünk, aztán ők továbbálltak, én meg belemerültem a tájba. A pára ellenére nagyszerű volt a panoráma, és szerencsére a város zaja sem hallatszott fel ide. 
Kis pihenő után lefelé indultam. Az erdő peremén nem találtam meg a szintén a Másfélmillió lépésben bemutatott, szomorú sorsú turistaház maradványait (igaz itt egy kicsit el is keveredtem). Hamarosan erősen lejtő sziklás útra értem, szemben bringások tekertek felfelé – elismerésre méltó teljesítmény! A lejtő végén már Nagykovácsi üdülőtelepének házai. Az a környezet, amiért nem igazán rajongok – szemét, autók, rádió, kerti kisgépek, emberek zaja… A következő egy órában végig a település peremén kellett haladni. A következő pecsétet kicsit nehezen találtam meg, ez részben a vagy régi, vagy vicces egyének által átforgatott útjelző tábláknak volt köszönhető – a Kéket teljesen más irányba jelezte, mint amerre valójában megy. 10 percig futkostam fel-alá, mint a töketlen kutya, köszönhetően az éhségnek (kevésbé hatékonyan tájékozódtam), és a teljesen rosszul jelzett útelágazásoknak, valamint a semmitmondó térképnek, végül egy arra járó tájfutó segítségével megtaláltam a rejtőzködő, Muflonitató nevű kocsmát, ami előtt egy fán a pecsét található. (A szintén romos Zsíros-hegyi turistaház előtt délnek kell fordulni a kis tisztásra, a három ösvény közül a középső a Kék, bár ez csak később derül ki.) Gyors pecsételés után talpaltam is tovább, ez a hely nem hívott déli sziesztára. Hamarosan jólszituált kerékpáros házaspárba botlottam, akik egy pocsolya leküzdésének módján vitatkoztak ordenáré hangnemben (apu lendületből vágott volna át, anyu megkerülve). Lehagytam őket, de pár perc múlva utolértek. Az amúgy kettőnknek is kényelmes szélességű ösvény szélén haladtam, de ők addig csengettek, míg teljesen félre nem álltam. Röhej. Kicsit odébb, mikor már nem bírtam tovább a gyomrom követelődzését, bevettem magam egy sűrű erdőrészbe, és nekiláttam az ebédnek. Közben még egyszer hallottam a kedves házaspár működését a turistaút felől, aztán végleg eltűntek a messzeségben.A déli szieszta után folytattam az utat, jó darabon egy keskeny erdősávban Remeteszőlős nyaralói és egy nagy rét (szántó?) között. Némi legyektől nyüzsgő, de amúgy szerencsére árnyas tölgyerdő és egy forróságban úszó távvezeték-pászta leküzdése után megérkeztem a Remete-szurdokba levezető, igen meredek és sziklás ösvény tetejére. Letekintve igen örvendeztem, hogy nem az ellenkező irányba haladok; nem repestem volna a boldogságtól, ha ide fel kell mászni. Leereszkedni sem volt egyszerű, azonban a Remete-szurdok szépsége kárpótolt érte.Végighaladva a szurdokon megbizonyosodhattam róla, hogy az Erzsébet-híd lábánál a Dunába ömlő, addigra szennycsatornává átlényegülő Ördög-ároknak van egy szép arca is… A turistaút itt tanösvény-jellegű; tablók mutatják be a környék élővilágát. Itt-ott kis zúgók teszik a medret még változatosabbá. 
A szurdok végén kellemetlen meglepetés ért. Egy kis betonhídon átkelve az erdőnek hirtelen vége szakad, és rögtön egy luxus-lakópark bejáratában találtam magam, az aszfalton. Ez mintegy előre is vetítette, mi vár rám az elkövetkezőkben… 
A Kék itt kis kitérőt tesz északkelet felé a máriaremetei kegytemplomhoz, ami egy meredek dombon tanyázik, de egyrészt a rettenetes meleg, másrészt a beépített terület miatt semmi kedvem nem volt felmászni oda. Inkább a K+-t választottam az Ördög-árok mentén. Szerettem volna vizet venni a kis parkban álló Szent-kútból (hányadik Szent-kút is volt ez utam során…?), de nem adott, hiába tekertem a kereket. 
Kicsit arrébb viszont nyomós kutat találtam, amin -itt Budapesten- őszintén meglepődtem. Azon még jobban, hogy vizet is adott. Teleittam magam és feltöltöttem a nagyon megcsappant készletet. A következő szűk félóra aztán a kertváros jegyében telt – hát nem az a környezet, amiben imádok túrázni. Szerencsére a Kék nem a főutat követi, hanem egy kisebb mellékutcát, de azért itt is volt forgalom. Igyekeztem rákapcsolni, hogy mielőbb kikeveredjek innen. A Náncsi néni nevű (az útikönyv szerint patinás, és nagyon híres) étteremnél puccos autók hadába ütköztem, melyek minden lehetséges és kevésbé lehetséges helyet elfoglaltak, nagypolgári (vagy magukról ezt a látszatot kelteni vágyó) gazdáik bent az étteremben ozsonnáltak. A szomszédos, iszonyú forgalmas úton egy pár autómentes másodpercben átrohanva a Nagy-rét szélén találtam magam. A bejáratban rögtön két csöves fogadott, akik egy betontuskó mellett, egy szeméthalom tetején vertek tanyát. Gyönyörű látvány volt… Odébb remek kilátás nyílt a mező szélén düledező régi vurstlira. Fura látványt nyújtott a két-két bezárt, romladozó pavilon által közrefogott, még üzemelő büfé, illetve a mellettük álló körhinta-szerűség. A rét innenső oldalán pedig, szalonnát sütő, dajdajozó, földön fetrengő társaság. Az egésznek végtelenül balkáni hangulata volt, borzalmasan lehangolt. Cseppet sem javított kedélyállapotomon az úttörővasútig tartó, valaha biztos gyönyörű fasor: a padok, szobrok összetörve, tele graffitikkel, tájékoztató táblák megrongálva, összefirkálva, helyenként csövestanyák, húgyszag, szemét… Nem fotóztam sokat, az emberi igénytelenség emlékművéül álljon itt egy kép egy meggyalázott tablóról. 
A kisvasúti aluljárón átkelve (mellette napjaink ifjúsági trendjeit jól reprezentáló, unszimpatikus kis társaság) megérkeztem a hűvösvölgyi végállomáshoz. Az erősen szocreál, de legalább szépen rendben tartott épület falán lefotóztam az Országos Kéktúra megindításának 50. évfordulójára elhelyezett emléktáblát, majd a pénztárban begyűjtöttem az igazolópecsétet. 2010. augusztus 14. napja, délután 3 óra 5 perc – Kéktúra-járásom felezőpontjához érkeztem! Kiballagtam a peronra, lepakoltam egy padra, és elkészítettem a „felező-fotót” hűséges „útitársaimmal”. 
A fotózkodás után leültem egy kicsit pihenni. Míg az éppen érkező, majd visszaforduló kisvonatot figyeltem, erős kétségek kezdtek megfogalmazódni bennem az út folytatásával kapcsolatban. A rettenetes meleg, a városi környezet és a környékbeli állapotok kedvemet szegték. Ha folytatom, estére ki kell érnem legalább Solymár mellé, de még inkább Pilisborosjenő előterébe, hogy ne ezekben a láthatóan csöves- és egyéb kellemetlen alakoktól veszélyes erdősávokban kelljen töltenem az éjszakát. Ez viszont egy nagy rohanást jelentett volna a hőségben, át, többek között a jó meredek Hármashatár-hegyen. Mégsem itt született meg a végső döntés.Elpakoltam és továbbindultam. A nem is olyan régen újjáépített, de máris pusztuló hűvösvölgyi villamos- és buszvégállomáson (területén a kötelező jellegű csövesek), valamint a szomszédos forgalmas úton átvágva keresgélni kezdtem a kék jelet. A túloldalon, egy koszos kis aluljáró szegélyén még láttam, de ezen az oldalon semmi nyoma. Néhányszor fel-alá sétáltam a járdán. Építkezés, egy szeméttel és törmelékkel meghintett beugró a fák felé, és egy düledező étterem betört ablakokkal, előtte gazos parkoló. A jel sehol. A megoldás, mint a következő nekifutáskor, két hónap múlva megtudtam, végig előttem volt a szemetes beugró képében, de annyira taszító volt az egész, hogy eszembe sem jutott beljebb menni és megvizsgálni a kérdést… Inkább, teljesen elkedvetlenedve, leültem a parkolóban. A hőségben remegett az aszfalt, mellettem dübörgött a forgalom. Ekkor már nem sok gondolkoznivaló volt. Felhívtam a menyasszonyom, éppen kerti grillezésre készültek a szüleivel. Én meg ott aszalódtam egyedül a retekben… Ez adta meg a végső lökést: fel a villamosra, irány a Déli pályaudvar, a vonat, a Balaton-part, a grillezés, gyerünk haza!!! A Budai-hegységtől mindig is tartottam. Nem szeretem a túlságosan beépített, parkerdősített, lépten-nyomon településrészekkel és aszfaltutakkal megszakított, emberektől hemzsegő vidékeket. A fentiekből látható, hogy mennyire bejöttek a félelmeim. Sajnos a gyönyörű Nagy-Szénáson és a Remete-szurdokon (bár erre már némileg rányomta bélyegét a közeli város) kívül semmi olyat nem találtam ebben a szakaszban, amire szívesen emlékeznék. De, mint már a legelején említettem, ez nem az erdő hibája… A következő részben: Hűvösvölgy-Solymár-Pilisszentlászló séta, és újabb kellemetlen tapasztalások korunk furcsaságairól…
|
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó hírek:
csodaKÉK Bakonykúti és Bodajk közt
80 éves lehetne Rockenbauer Pál természetjáró, televíziós szerkesztő, a magyar televíziós természetfilmezés megteremtője
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló) 17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége... 2/2., befejező rész
„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló) 17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége... 2/1 rész