Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Túratárs kereső

Túratárs kereső hírei

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló) 7. szakasz: Csókakő - Szárliget - Dorog

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

7. szakasz: Csókakő - Szárliget - Dorog

Mivel a korábbiakban nem igazán sikerült tartani azt a „junior változat” kiírásában is megfogalmazott elvet, hogy hosszabb szakaszokban abszolváljuk a Kéktúrát, ne a „hivatalos” szakaszolás szerint (ez kb. 60 km-es etapokra osztja az 1128 km-es távot), ezt a túrát mintegy kísérletnek szántam, annak megvizsgálására, hogy az eredeti koncepció egyáltalán „működőképes-e”. Célkitűzésem a Vértes és a Gerecse 110 km-e volt, rendelkezésre álló idő péntek reggeltől vasárnap határozatlan ideig. A „kísérlet” miatt most célzottan egyedül vágtam neki. (Most nagy szómenés következik, de hosszú volt a táv, és sok a -számomra legalábbis- érdekesség.)Április 16. péntek hajnalban indultam otthonról Csókakő felé, Székesfehérváron keresztül, és kávé helyett kiválóan felspannolta az idegeimet, hogy a reggeli diákjárattal utazhattam, illetve átszállásra várva eltölthettem bizonyos időt a fehérvári buszállomáson. A tapasztaltakat most nem kommentálnám, csupán annyi, rettentően örülök, hogy nem most vagyok középiskolás, mert ezeket nap, mint nap elviselni…Mivel a szükséges időpontban nem volt Csókakőt érintő buszjárat, a csókakői bekötő elejénél, a híres Sandokan étterem mellett szálltam le, és várt rám még kb. 3 km talpalás az aszfalton a kis templomig, ahol a múltkor befejeztem a túrát. Ez sem volt túl lélekemelő, tekintettel a forgalomra, és a Vértest beborító felhők, valamint a Móri-árkot megülő masszív pára sem jósoltak sok jót…A csókakői vár alatt a helyi erők épp egy kis játszóteret építettek és a környezetét parkosították, nagyon jópofa volt az összkép. Mellette nagyon újnak tűnő Trianon-emlékmű, rajta József Attila-idézet: „Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,Várjatok, testvérek, ott leszünk, nem adunk!” A vár alatt nyílik a mély, meredek falú Vár-völgy. Jólesett végre magam mögött hagyni az épített világot, pár száz métert haladva befelé a civilizációs zajok is elhaltak. Hamar lemelegedett rólam a kabát. Az út a Határ-nyiladékig emelkedik, innentől jó darabon fennsík-jellegű a táj. „Beleemelkedtem” a hegyen ülő felhőbe, a ködös derengés fura hangulatot adott a vidéknek. A Kék hamar otthagyja az erdészeti aszfaltutat, és sűrű erdőrész, meg egy régebbi, már visszadzsungelesedett tarvágás peremén halad tovább. Az erdőszélen magasles, előtte csalinak kirakott szemestermény, tűzvonala (mint oly sok más helyen is) pontosan megegyezik az út tengelyével. Nagyon derék, örvendtem, hogy nem sötétben jártam erre… Pár száz méterre innen egy összedőlt kunyhó romjai mellett mentem el, majd befordultam egy sűrű fenyvesbe. Itt már a köd is igazán besűrűsödött, fotózással nem is próbálkoztam. Igazán misztikus volt a fák között örvénylő köd… A Vén-cser nevű résztől kezdve hosszú kilométereken át szédületes mennyiségű lila és fehér virág tenyészett az erdőben. A fajtájukat nem tudom, de finom illatuk sokáig kísért… Lassan az út is lejjebb ereszkedett, „kiestem” a felhőből, sokkal barátibb arcot kapott ezáltal az erdő. A Hajdúvári vadászháznál reggeliztem. Akkor éppen zárva, de rendezett képet mutatott.

A háztól nem messze kis tavacska, partján sózó és éktelen mennyiségű vadnyom, dagonya… Az Antal-árokban folytattam az ereszkedést. A Gánt előtti széles völgyet elérve újabb veszélybe futottam bele (de ők legalább szóltak): méhkasok a bokor mögött! A dombokon legelők, rajtuk szabadon kószáló lovak, a falu szélén rendezett lovastelep. Az igazoló pecsétért be kellett menni a templom melletti Gránás turistaházba. Eddig elég kevés turistaházat láttam, ami eredeti funkcióját megőrizve működik, de ez igen, ráadásul meglepően nagy méretű is! A pecsét a villanyszekrényben található. Pár percet pihentem itt, feltöltöttem vízkészletemet, aztán nekivágtam a hosszú, de enyhe emelkedőnek Mindszentpuszta felé. Az első két km legelő, villanypásztorokkal (amelyeket „turistabarát” módon alakítottak ki, ahol keresztezi a Kéket, nyitható, nem kell trükközni az átjutással, mint némely helyen…) Találkoztam néhány csigát szedő helybélivel, a dombokról lovak figyeltek, aztán továbbálltak. Hamarosan már a nap is kisütött, egész kellemes idő lett, ellentétben a reggeli borús kilátásokkal. Bő egy óra volt az út Mindszentpusztáig, ami rövid kitérő a Kékről, de itt a pecsét. Bézbóllal jártam erre 4 éve, így volt lehetőségem összehasonlítani a látottakat a régi emlékekkel. Akkor az egész házcsoport kisebb-nagyobb mértékben romos és elég elhagyatott volt, most már pár házat példásan rendbe raktak, és szemmel láthatóan használnak is. Ellentétben azzal a régi házzal, aminek a kerítésén a pecsét szelencéje lakik. Ez teljesen romos, láthatóan az összedőlés határán… Szomorú látvány. A romház mellett ebédeltem, aztán visszatértem a Kékre. A Ciklámen-völgyön átvágva a névadó növényekkel nem sikerült találkozni, ellenben fakitermelés nyomaival sajnos igen… A Som-hegy oldalából pedig, feltárult a nem túl távoli Oroszlány „kies” látványa… A „transz-vértes” feltáróút előtt őzbak ugrott ki előttem a szekérútra. Nem vett észre, úgyhogy megdermedve még percekig szemlélhettem, ahogy a partoldalban kapirgál. Végül csak megérezte, hogy ott vagyok. Szemezni kezdtünk, de egy darabig még nem esett le neki, ki-mi vagyok, csak később kapcsolt és vágott be az erdőbe. Az aszfaltúttól újra eltérve egy újabb völgybe váltottam. Ennek oldalában, egy kis kúpon ülnek Oroszlánkő, vagy más néven a Csáki-vár romjai. Nem volt nagy vár fénykorában sem, romjaiban még épp felismerhető. Innen közel 4 km Kőhányáspuszta. Most végre bejártam azt az útvonalat, amit 2 évvel ezelőtt az ellenkező irányból erre járva nagyon nem találtam, és jó nagy tévelygés lett belőle ebben az egyébként nem túl szimpatikus erdőrészben… A jelzések itt-ott erősen hiányosak, eléggé kell figyelni itt is. Kőhányáspuszta előtt egy réten vág át az út, jobbra-balra drótkerítés, maga az út pedig, kőtáblák kisebb-nagyobb darabjaival van leszórva. Egy közeli kőcsiszoló üzem nyilván így szabadul meg a selejttől. Mindenesetre elég hosszan sikerült ezzel „megjavítani” a földutat… Az erdőszélen felismertem a szedrest, ahol 2 éve augusztusban olyan jót legeltem

A mindszentpusztai pecsét a kis kápolnával átellenben, egy ház előtti faoszlopon van. Itt is akartam vizet vételezni, de a nyomós kutat a Köjál ideiglenesen lezáratta… A kápolna is zárva. Átkelve a forgalmas műúton és a távvezeték pásztáján, a Cseresznyefa-hajtás nevű völgyben kapaszkodtam Várgesztes felé. Helyenként igen sáros, összevágott nyom hátráltatta a haladást. A Gesztesi parkerdőben is lépten-nyomon fakitermelés nyomaiba ütköztem. A Kék nem érinti közvetlenül a dombon ülő gesztesi várat, de megér egy kis kitérőt a KL jelen. Péntek kora délután lévén teljesen kihalt volt a környéke, és sajnos maga a vár is zárva volt (bár a kiírás szerint „egész évben nyitva”).

A vár mellől szép kilátás nyílik a falu egy részére, itt telepedtem le uzsonnázni és pihenni egy bő félórát. A pecsétet a Vadásztanya kocsmában lehet beszerezni. Csak egyetlen őslakos fantázott odabent, de ő rögtön szóba is elegyedett velem, úti célom tudakolva, valamint (furcsa módon) nagyon kíváncsi volt arra is, mivel világítok éjszakánként az erdőn

A faluvégen jobbra fordultam a kis tó mellett, majd egy meredek ösvényen felkapaszkodtam a Zsigmond-kő oldalába. Az útikönyv szerint a kőről szép kilátás nyílik a völgyre, de mivel szemmel láthatóan sokan voltak odafent, ez alkalommal inkább kihagytam.. Sűrű bozótos után tarvágás következett, az erdőszélen minden jel eltűnt és az utakat is összeszántották, így pár perc útkereséssel telt… Találtam egy nagy fát, melynek oldalába Zsigmond király képét faragták. A Mátyás-kúti turistaház forrásánál vizet vételeztem. Itt egy darabon a műutat követő K+ jelre váltottam, mert a Kék rettentő sárosnak nézett ki (egyébként látótávolságban futnak egymástól). A K - K+ - P kereszteződésben kis esőbeálló roskadozott, és itt halad át egy földalatti vezeték (szerintem gáz) pásztája is, ami a sok eső miatt most patakként funkcionált, a rajta lecsorgó víz sártengerré változtatta a völgyet. A sáros völgyből csak a szarvaskúti kulcsosház romjainál emelkedtem ki, elhagyatottságában rendkívül lehangoló. Kíváncsi lennék, ki veszi a fáradságot, hogy kijöjjön az erdő közepébe kiélni romboló hajlamait… Innen nem messze található egy újabb „képes fa”, mely Rockenbauer Pál emlékét őrzi. Sajnos a fotón nem látszik az arckép… Itt egy percnyi csendes főhajtás kijár a Nagy Öregnek… Hamarosan elértem a kúpot, melyen Vitányvár romjai trónolnak. Nyugat felé remek kilátás nyílik innen, őseink is tudták, hová telepedjenek

A 13. században épült várat a török kor után hagyták el, ehhez képest elég jól tartja magát. A lemenni készülődő nap lassan narancsosra festette a romokat, mikor elhagytam a hegytetőt… Innen eseménytelen két km következett a letermelés alatt álló erdőrészen át a körtvélyespusztai műútig. Az út mellett kis erdei temető található, rég halott környékbeli lakosok sírköveivel (némelyiken gótbetűs feliratok jelzik a hajdani német telepeseket). A temető szélén kis síremlék őrzi a II. Világháború végén itt elesett ismeretlen magyar katonák csontjait. Egy perc néma tisztelgésre itt is megálltam.A Mária-szakadék bejáratánál újabb fába faragott egyszerű arckép, ezúttal Szűz Máriáé, és egy kis, alumíniumhuzalból hajlított, fára szegezett kereszt. A szakadék nagyon vadregényes! Akkor épp nem folyt benne víz, de a rengeteg össze-vissza lerakott uszadék szemléltette, micsoda munkára képes a víz. Érdekes sziklaalakzatok mentén ereszkedtem a völgyecske vége felé. A szakadék végénél áll a csákányospusztai turistaszálló, kicsit lejjebb gyerektábor, már mindkettő benépesült a hétvégére. A mező szélén álló juhaklok, melyeket Bézból annak idején találóan egy Kusturica-film díszleteiként jellemzett, már üresek és lassan össze is dőlnek. Száz méterre innen borotvaéles kontrasztként egy német nagypolgár „szegényes” terciája áll…Átkeltem a forgalmas főúton, majd egy kicsit leültem pihenni és tervet készíteni a továbbiakra. Már nem volt túl sok hátra a világosból, így ideje lett volna táborhelyet találni, csakhogy ez a mező a falu alatt semmi jót nem ígért. A Zirc-Dunakanyar túrán pontosan ugyanitt áthaladva érintettük a falu feletti hegyoldalt, ahol emlékeim szerint sűrű akácerdő volt, de gyér aljnövényzet, így ezt tűztem ki célul. Azon túl vadjárta, kefesűrű, táborozásra alkalmatlan erdőrészekre emlékeztem. A vasútállomáson begyűjtöttem a pecsétet, és a világosság utolsó perceiben felkapaszkodtam a hegyoldalba. Letérve a jelről és kicsit bolyongva sikerült egy vízszintes placcot találni. Kihúztam a ponyvát, és a helyben talált nyirkos ágakból nagy nehezen egy pici, füstös tüzet csiholva vizet forraltam a vietnami tésztalevesnek. Nem volt már kedvem az egész napos menet után fát gyűjteni, és a pozíciómra sem kívántam felhívni a figyelmet (nem olyan messze volt egy műút, másik oldalon a falu), így hagytam kialudni a tüzecskét, és miután gyorsan összegeztem a napot fejben, eltettem magam másnapra.Időnként vonatok zúgtak el a völgyben, néha felébredtem rájuk, de inkább a vonatok, mint a… RÖFF! RÖFF-RÖFF! Ágak recsegése egy nehéz test alatt, nagyon mély röfögés!!! Nem tudom, hány óra lehetett, de egy pillanat alatt kiment az álom a szememből! A coca egyre közelebb és közelebb jött. Gyorsan derékig kimásztam a hálózsákból, és elkezdtem a ponyvát csapkodni, hogy jelezzem, ott vagyok. Nem igazán hatotta meg, már a közvetlen közelben röfögött! Utolsó lehetőségként fogtam az alumínium csajkámat, és a bajonett fokával elkezdtem vadul ütni, csörgetni. Időnként vadul dobogó szívvel megálltam hallgatózni, de a röfike csak nem távozott. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megunta a csinnadrattát és elkocogott. Nekem még jó időbe telt, mire lepörögtem és visszaaludtam. Ez volt eddig a legközelebbi élményem vaddisznóval, egyben a legkellemetlenebb is. Én naiv azt hittem, hogy a falu (és a kutyák) közelsége miatt távolabb maradnak ettől a hegyoldaltól… (Az éjszaka emlékét csajkám megviselt, horpadt alja őrzi örök emlékként.)Másnap reggel 5 után keltem, hogy ne vesztegessem az értékes világos órákat. Első mozdulattal a szemüvegem kerestem, amit a szokott módon a fölöttem futó ponyvatartó madzagra akasztottam este. Nem volt ott! Nem volt sehol! Nagy keresgélés után alólam került elő, az éjszakai haddelhaddban valahogy lerepült. Össze-vissza hajlott. Na, gondoltam, ez eltörik, be is fejeztem a túrát… Csodás módon túlélte a visszahajtogatást, így nekifoghattam a reggeli teendőknek. Igyekeztem minél gyorsabban tábort bontani és elpakolni, még a reggelit is későbbre halasztottam. Miközben visszafele sétáltam a kék jelre az akácokat kerülgetve, egy földbe fúródott, elég nagy kaliberű tüzérségi lövedék mellett haladtam el. Arasznyi hosszan látszott ki a földből. Vaddisznó, lövedék… Na, gondoltam, megint remek táborhelyet sikerült találni! Közben felkelt a nap is. Átkeltem a sztráda alatt, majd a juhakloknál balra fordulva (dühös kutyahordától kísérve) beléptem a Gerecsébe. Ahogy emlékeztem: sűrű dzsindzsa, temérdek vadnyom, magaslesek garmadája… Itt még rosszabb lett volna az éjszaka. Egy kis vízfolyást kereszteztem, szemmel láthatóan Röfiék és Bambiék is sokat járnak erre, jól kijárták a partokat… Sáros, összevágott út, erdősávok, magaslesek, egy épülő halastó és egy tanyabokor-szerűség után fordultam lassan észak felé. A csípős reggel emlékét itt-ott dér őrizte, de az idő gyorsan melegedett. Szántóföldek, kerítések mellett haladtam el, majd leereszkedtem a Váli-víz völgyébe. Tarvágáson kellett átkelni, majd felkapaszkodni egy elég meredek hegyoldalon. Kicsit liftezve haladtam kilométereket a sáros úton a fiatal erdőben, majd egy utolsó iramodással megérkeztem a Somlyóvár kulcsosházhoz. Egy kis fennsíkon áll, a peremről szép kilátás nyílik a Gerecsére. Itt reggeliztem, de az erős szél miatt nem a kilátóhelyen, inkább behúzódtam a házikó tornácára. A pecsét helyett itt matricát lehet begyűjteni a bejárat melletti szelencéből. A Somlyóról leereszkedve, némi szekérút után aszfaltra váltva begyalogoltam Tornyópusztára. Ez is ismerős hely a Zirc-Dunyakanyar túráról… Itt még nagyüzemben folyhat az állattenyésztés, legalábbis a szag ezt jelezte. Bő 4 km aszfalt után fordultam be a Bodza-völgybe, és kilyukadtam újra a reggel elhagyott sztráda drótkerítésénél! Egy darabon vele párhuzamosan kell haladni, nem egy nagy élmény a forgalom dübörgése és füstje… Fiatal erdő, majd újra tarvágás, és megérkeztem a következő pecsételőponthoz, egy öreg hagyásfán van a szelence a koldusszállási műút mellett. Hamar elértem a „koldusszállási vadászlakot”, nevével ellentétben baromi puccos, előtte lókarám, leparkolt luxusterepjárók. Miközben vizet vettem a kútból, megütötte a fülemet a házból kihallatszó német beszéd… A ház mögött, a műút végén egy nagy sátrat vettem észre, alatta asztal, megrakva banánnal, szőlőcukorral, szódával, és egy pár ember. Ekkor még nem sejtettem, mi vár rám a következő pár órában… A sátrat elhagyva, hamarosan találkoztam az első szembejövő futókkal, aztán még jó párral. Illedelmesen köszöngettem nekik, és félreálltam, ha kellett. Aztán megjöttek az első gyalogosok is. Köszöngetés. Egyre sűrűbben jöttek. Kezdtem gyanút fogni. A Pes-kő alatti közel 4 km-t úgy tettem meg, hogy percenként szembejött valaki. Ez nagyban rontotta a táj élvezetét. Aztán kiértem a vértestolnai műútra, ahol újabb sátrat találtam. Itt egy kedves öreg bácsitól szódát vételeztem, és megtudtam, hogy bizony belefutottam a Gerecse 50 teljesítménytúrába… Sajnos nem tájékozódtam előre erről, és mivel nem űzöm ezt a sportot, nem is sejtettem, hogy épp most lesz. Na de a java még csak ezután következett! Nekivágtam a Szent László-menetekről ismerős hegyoldalnak, és felérve szembe találkoztam a mezőny sűrűjével! Ilyet én még nem láttam! Pont a legszűkösebb részen, ahol gyakran vadcsapásnyi az ösvény, kétoldalt sűrű, tüskés bozót, jöttek velem szembe, folyamatos sorban! Először még köszöngettem, nagyjából viszonozták is, többen poénkodtak, hogy rossz fele megyek. Aztán kezdtem elunni a köszöngetést, főleg hogy egyre kevesebben köszöntek vissza (csak néztek bambán… milyen ismerős ez a Budapest környéki erdőkből!), végül már csak a szimpatikusabbakat üdvözöltem. Közel másfél óra telt el így, már teljesen a plafonon voltam, a nép csak nem akart elfogyni. (Itt fotók sem készültek, egyrészt az idegállapotom miatt, másrészt az erdő sem volt valami szép.) Végül a tardosi bánya oldalában elváltak útjaink… A szemlátomást évek óta nem lakott vadászháznál pecsételtem, és leültem elkölteni az ebédet. Bő fél órát pihentem is, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyom, amit az iménti sok száz (több ezer?) ember felborított.Tovább a bányát egykor kiszolgáló kisvasút nyomvonalával párhuzamosan haladtam, itt-ott látszottak még talpfák, hidacskák maradványai, támfalak… Az út elvált a kisvasúttól, és elkezdett felkapaszkodni a Gerecse-hegy oldalába. Jó darabon tipikus „gerecsei” vidék volt: murvás vagy sáros út, egyik oldalon hosszan régi vaskerítés dzsindzsással, másikon letermelés alatt álló erdő, magaslesek… Nem épp szívderítő. Lassan szintbe váltott az út, és keletnek fordult. Egy kis forrásnál vizet vettem, kicsit odébb a volt hercegprímási kastély kerítésének sarkán megtaláltam a következő pecsétet. A Kis-Gerecse oldalában csodás sziklaképződmények mentén ereszkedtem le a völgybe. Az egyik sziklába kis kegyhelyet is vágtak. Az újra sűrűsödő embertömeg jelezte, hogy hamarosan autóval is megközelíthető helyre érek. Így is lett, megérkeztem a pusztamaróti rétre, ahol hatalmas dzsembori zajlott, az autós „turisták” valósággal megszállták a helyet. Mivel nem állhatom a tömeget, a pecsét begyűjtése után gyorsan odébb is álltam. (A pecsétet a képen látható hatalmas fenyőfa őrzi.) Egy olyan szakasz következett, ahol a már említett „nagy meneten” éjszaka haladtunk át, így tartogatott némi újdonságot. (Anno itt is volt egy kis vaddisznós kalandunk…) Érdekes vadvédelmi kapun haladtam át (a kapufélfáról kötélre aggatott lécdarabok lógnak le), majd egy mély, de tarra vágott völgy peremén tettem kerülőt a köves úton. Elértem a szintén ismerős villamos vezeték pásztáját (a szúrós aljnövényzet a régi), majdnem végig ebben kell leereszkedni a bajóti műútig. Útközben agancsgyűjtő helyi fiatalokkal találkoztam. A műút után rettentő meredeken felkaptattam a Kökényes-oldalba, ahol (újra, pont mint előző alkalommal!) elveszett a Kék a tarvágás után visszabokrosodó hegyoldalban. Felkapaszkodtam a gerincre, és egy kábé jó irányba tartó szekérutat kezdtem követni, amin hamarosan -csodák csodája- a semmiből újra feltűnt a Kék! A hegytetőről vetettem egy pillantást keletnek, láthattam utam még hátralevő nagyobbacska hegyeit (Öreg-kő, Gete-csoport), mögöttük a Pilis hatalmas tömegét. A következő pecsét Péliföldszentkereszten található, a templom mögött egy nagy fán. A helyi gyermekotthon fa tövébe kitelepült, italozó lakói kíváncsian figyelték, mit csinálok. Ez a hely nem hívott pihenésre, annál inkább a kicsit távolabbi Szent-kút, ahol szépen kiépített Mária-kegyhely, és egy gondosan rendben tartott sír található, melyben 7 ismeretlen magyar honvéd nyugszik. (Ez, és a később érintett településeken az emlékművek jelezték, erre komoly harcok folytak, számos áldozattal. Tudomásom szerint erre húzódott a Budapest felmentésére indított Konrad-hadműveletek egyik fő iránya.) Szentkeresztről az Öreg-kő lábához visz az út. Az Öreg-kőre sem másztam fel, egyrészt az előző hegytetőről már megszemléltem a kilátást a Pilis felé, másrészt itt is valósággal hemzsegtek az emberek, a sziklákon mászó-iskola, a hegylábnál sátortábor… El is tévesztettem egy kanyart, tökön-mákon vágtam vissza az időközben újra keletnek fordult Kékre. A nap lenyugodott az Öreg-kő mögött, alkonyatkor értem be egy mélyen bevágódott régi szekérúton Mogyorósbányára. A kékről kis kitérő nyugatnak a Kakukk presszó. Szerencsére itt nem kell bemenni a kocsmaszagba, a pecsét az ajtó mellett kis dobozban található. Nem időztem sokat, még a teljes sötétség előtt le akartam táborozni. A térképen ki is néztem erre a Kőszikla tetejét, ahonnan szép kilátás nyílt keletnek. Felkaptattam a hegytetőre, és szomorúan konstatáltam, hogy autós turisták is ugyanott szándékoznak éjszakázni… Minél messzebbre akartam kerülni tőlük, ugyanakkor a panorámát sem akartam veszni hagyni, így egy kis füves tisztáson táboroztam le ott, ahol az út meredeken lefele indul. Szép idő volt és éjjelre sem ígérkezett semmi, így a ponyvát csak magam alá terítettem. A távolban lassan kigyulladtak a települések fényei, lent Tokod és a többi régi bányászfalu, távolabb a Duna és Esztergom, a hegytetőn ülő kivilágított Bazilikával - csodás látvány volt! Apparátus híján sajnos fotón nem tudom visszaadni…Az éjszaka az előzőnél sokkal nyugodtabban telt. A lenti pincéknél zajló dajdaj hamar véget ért, aztán már csak néhány kószáló kisállat neszeit hallottam. A tiszta időben szépen látszottak a csillagok is.Pirkadatkor keltem és a kelő nap első sugaraival útra készen is álltam. Lent a sűrű párába burkolózott völgyek, fent a rózsaszín felhők… Gyenge próbálkozásként itt egy fotó, de persze a látvány leírhatatlan… Megkezdtem az ereszkedést a völgybe. Egyre hűlt a levegő, nagy meglepetésemre lent a pincéknél deres füvet és befagyott pocsolyákat találtam. Az itteni pecsét a Kavics-lak kapujában található. A házikót nem lehet eltéveszteni, tulajdonosa láthatóan a színes kavicsok szerelmese

A kapu is elég jellegzetes. A deres völgyből az ösvény meredeken felkapaszkodik a Bundás-hegy, majd a Kis-kő oldalába. A Kis-kő és az utána következő Hegyes-kő csúcsa látványos „sasbérc”, lehetetlen helyeken kapaszkodó fenyőkkel. A Hegyes-kőről az út meredeken leereszkedik Tokodra. Vasárnap kora reggel lévén a település még éppen csak ébredezett. A jelek szerint a falu szorosabb kapcsolatot ápol a vasúttal: felfordított betonaljakkal lerakott egész utcák, sínekből készült korlátok szép számmal

A falut elhagyva kezdődött a java: iszonyatosan meredeken, morzsalékos ösvényen kikapaszkodtam a völgyből, folyamatosan felfelé kaptatva először az Öreg-kő (308 m), majd a Nagy-Gete (455 m) csúcsára. Mire felértem, mosolyom egyáltalán nem volt őszinte! A tetőn kereszt, tövéből remek kilátás a hajdani bányavidékre. Itt egy kicsit keveregtem, a Kék továbbhaladása (legalábbis számomra) nem egyértelmű (a kereszt mögött be kell menni a bokrok közé, nincs jelölve). Megkezdtem hosszú ereszkedésemet Dorog felé. Sajnos a térképen jelzett bunker mellett valahogy elmentem. A gerincen időnként megálltam nézelődni, végül beértem egy fura erdőbe, ami már nem volt igazán szemrevaló. Újra jött a sűrű dzsindzsa, időnként irtásokkal, az út talaja pedig, laza homokba váltott. Az istennek se’ akartam megérkezni Dorogra (úgy éreztem, az útikalauzban megadott 9 km-t erősen alábecsülték). Végül csak beértem egy össze-vissza épületekből álló külterületre, majd a város szélére. Itt rögtön egy gyöngyszem fogadott, a hajdanvolt szocialista nagyipar mára beazonosíthatatlan képviselője, egy düledező gyárrom. Kerítésén még halványan látszottak a rég felfestett, mára kiüresedett (vagy mindig is azok voltak?) jelszavak: „Éljen május 1.” „Hűség a néphez, hűség a párthoz!””Éljen a világ legfejlettebb…” (ezt már nem tudtam kivenni, de könnyen kitalálható, hogy mi…) Dorog nagyon fura város, meglehetősen nyomasztó. Gyorsan igyekeztem átvágni rajta a vasútállomásig. Közben olthatatlan vágy tört rám valami hideg és édes ital után, így betértem egy kisboltba, ami vasárnap ellenére nem átallt nyitva tartani, és felszerelkeztem zacskós karamell- és kakaóitallal

Már csak egy utolsó nekirugaszkodás, és egy lepusztult grundon átkelve, délelőtt 10 órakor megérkeztem a vasútállomásra. A pénztár rég nem üzemel, a forgalmi irodában kértem pecsétet (az ügyeletes megjegyezte, nem is érti, miért Kéktúra ez, hiszen én is zöldben vagyok…), majd letelepedtem a peronon és az állomási tartalék tolatómozdony társaságában elfogyasztottam az imént vásárolt kakaókészletet. Mérhetetlenül jólesett, ahogy az is, hogy maradéktalanul teljesítettem a kitűzött feladatot. 110 km, bruttó 50 óra alatt, két tájegységen átkelve! Jó érzés volt, különösen annak fényében, hogy előzőleg hány alkalommal kellett feladnunk objektív és szubjektív okokból…A „kísérlet” végül is sikerült, de nagy tanulság (amit már oly sokszor levontam), hogy egy hosszabb távú túra egyedül sok szempontból nem éppen kellemes. Hiába volt jó az idő és érdekes a vidék, azért a társ(ak) doppingoló hatása nagyon tud hiányozni, főleg az út vége felé…

A következő részben: Át a Pilis-Budai-Visegrádi-hegységen…

Címkék: kék

Kapcsolódó hírek:

csodaKÉK Bakonykúti és Bodajk közt

80 éves lehetne Rockenbauer Pál természetjáró, televíziós szerkesztő, a magyar televíziós természetfilmezés megteremtője

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló) 17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége... 2/2., befejező rész

„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló) 17. szakasz: Zemplén, az „Út” vége... 2/1 rész

Kommentáld!

Hozzászólások

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: