„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

6. szakasz: Zirc - Csókakő

Az újévi túra után már megint közel 2 hónap telt el, mire újra természetközelbe kerülhettem. Ezúttal Hiperionnal indultunk neki a tél végének. A tervezett táv, Zirc és Szárliget között, közel 110 km volt (sajnos a körülmények hatására a második nap délelőtt, közel 60 km után félbe kellett szakítani). A kitűzött február végi 3 naposra bővített hétvége előtti hetekben a célterületen volt minden, amit el lehet képzelni ilyentájt: nagy havazás, olvadás, eső, sár… De a rövidtávú előrejelzésben már viszonylag enyhe időt ígértek, helyenként záporokkal. Hogy mennyire nem így lett…

1. nap, csütörtök

Siófoktól Zirc nincs túl messze, mégis elég hosszas és kalandos úton sikerült megérkeznem. Öreg este volt már, és a busz által nyújtott mai magyar szocio-körkép eléggé megviselt, úgyhogy nagy örömmel kászálódtam le a zirci vasútállomás mellett, ahol már várt Hiperion. Ő is elég kalandosan érkezett Győr felől a kis piros „expresszel”… A peronon szerelvényt igazítottunk, közben a kedves szolgálatos vasutas, látva málhánkat, felajánlotta, hogy ha akarunk, alhatunk a váróban. Ezt köszönettel visszautasítottuk, már hívott az erdő...

Újra ráléptünk az ismerős nagyesztergári műútra. A falu utolsó házait elhagyva kinyílt felettünk a tiszta téli égbolt, egy felhő sem zavarta a csillagokat. Nagyesztergáron végighallgattuk a szokásos kutyakoncertet, a derék házőrzők igencsak kitettek magukért. Az aszfaltút végén sártenger, itt léptünk be a Gaja egyik ágának eredetét rejtő völgyecskébe. Az út egy darabig az erdőszélen fut, itt kicsit megálltunk gyönyörködni a csillagokban. A patak mellé leereszkedve érezhetően hűvösebb lett, és itt-ott hófoltokon kellett átvágnunk. A késői órára tekintettel már szálláshely után kezdtünk nézelődni. Nem lett volna szerencsés a völgy aljában maradni éjszakára, így a Szilvás nevű, bokros domboldalban futkostunk egy kicsit, mire két bokor között találtunk egy viszonylag vízszintes placcot. A múlt alkalommal már bevált 3*4-es ponyvámból lett a tető, Hiperion kisebb ponyvájából és a poncsójából a padló és az ajtó. Könnyű vacsora és némi csillagnézegetés után nyugovóra tértünk.

2. nap, péntek

Napkelte előtt 1 órával keltünk, hogy időben összepakolva, a világosság minden percét kihasználva vághassunk neki a hosszúra tervezett napnak. (Hogy Szárligetig megfelelő időtartalékunk legyen, estére mindenképpen Bakonykútin túl kellett lennünk.) A ponyva belsején vastag páraréteg gyűlt össze, kint pedig akkora köd fogadott, hogy csak pár métert láthattunk előre.

Napkeltére szerencsére ritkult a köd. Hogy a múlt alkalommal már megtapasztalt dzsungelben tévelygést elkerüljük, most egyből a patak északi partján elterülő, meredek dombokkal szabdalt mezőt választottuk. Miközben hol úton, hol vetésben, hol füvön törtünk Bakonynána felé, csodálatos napfelkeltét láthattunk. Sajnos a fénykép nem tudja visszaadni, de a narancsos napkorong, az elé beúszó vékony felhőcsíkokkal engem a Jupiterre emlékeztetett. Mindezt még tovább színesítette a mező széli, ködbe vesző nyárfasor…

Lerövídítendő az utat Bakonynánára, felkapaszkodtunk az egyik dombhátra, ahol egy régi kőkeresztnél ér véget a valaha Zircre vezető dűlőút, a folytatást Nagyesztergár felé beszántották. A kereszt után újabb sáros dombhátak sora, egész a faluszéli temetőig.

 A faluban begyűjtöttük a pecsétet, majd a volt malomépületeknél beléptünk a Gaja mély szurdokába. Az eső már folyamatosan szemetelt, de a kellemetlen széltől legalább megvédett a völgy. A Római fürdő előtti kis pihenőhelynél megdöbbenésemre Hiperion az árvízre fittyet hányva átgázolt a patakmedren. Én puhány módon a hidat választottam, lesz víz még elég, később is.

Itt megreggeliztünk, majd a patak mentén haladva megközelítettük a vízesést. Gyönyörű, mint mindig, sőt most a sok víz még rá is tett egy lapáttal!

A vízesés felett átkelve megpróbáltunk felmászni a meredek sziklaoldalban megbúvó Sobri Jóska-barlangig. Előbb a vállam felett előrezuhanó hátizsák rántott majdnem a mélybe, majd azt lerakva a rettenetesen csúszós sziklák győztek meg róla, hogy ezt majd inkább máskor… A szurdok végénél található a Vadalmás-forrás, ami nincs foglalva, és most az olvadás miatt meglehetősen zavaros víz buzogott fel belőle. Nem csábított ivásra.

Ezután a mező széléig nem az úton, hanem a kanyargós, patak menti vadcsapásokon haladtunk. Az avarban százezer hóvirág szerette volna köszönteni a tavaszt, de ő sajnos idén eléggé megkésett…

Már jártam párszor erre, de most először tértünk be a Szentkút nevű kis erdőszéli kápolnához. Minden kihalt és zárva, és az ősi zarándokhely névadó forrását sem sikerült megtalálnunk.

Jásdon pecsét a kocsmában (az előző túrát itt fejeztük be), majd némi útkeresés után (a Kék itt keresztülvág egy kerten – de lehet, hogy a kert „keletkezett” oda később, mindenesetre a tulaj beszántotta az ösvényt) nekivágtunk a Tésig tartó kaptatónak. Ez nem túl szép útszakasz volt, hófoltokkal, sárral, tarvágásokkal színesítve… Az erdészeti útnál hátrafordulva vettem észre az északnyugat felől közeledő sűrű, sötét fellegeket a dudari szélturbinák hátterében – nagyon fenyegető látvány volt, előrevetítette későbbi „végzetünket”… Mire Tést elértük, odaértek a felhők is, a falun már sűrű párában vágtunk keresztül. A pecsét itt a szápári út Y-kereszteződésében levő Alba Regia Barlangkutató Állomás ajtaja mellé szerelt szelencében lakik. Egy lélek sem volt itt két vizes macskán kívül, viszont az eső már igazán szakadni kezdett. Nem is időztünk sokáig. Sajnos a szomszéd telek tulajdonosa kerítést húzott keresztül az ösvényen, így kénytelenek voltunk ezen átgázolni.

Innen bő két km-t tettünk meg traktor szántotta sártengeren és újabb tarvágáson át (pár éve ez még egy hangulatos kis erdei út volt) a Hamuház nevű volt kulcsosházig, melynek tornácán végre kicsit esőtől védve megebédeltünk.

A sáros Tűzköves-árkon értünk le az Erdei Szentélyig. Itt most nem éreztem azt a meghatottságot, amit pár éve nyáron erre jártamban, az erdő vizes, fakó egyen-barnája, az eső és a pára sokat rontott a hely szellemén…

Innen még közel 2 km a következő pont, de már végig műúton. A táv felénél, az egykori bánya fordulójánál emlékmű az anno politikai okok miatt elhurcolt bányászoknak, távolabb az erdőben a régi rakodó romjai.

A Kisgyón Természetbarát Telepen (egykori bányásztelep) a Gyöngyvirág kulcsosház villanyszekrényében található a következő pecsét, vagyis ottjártunkkor pecsét helyett öntapadós matricák. Biztos többször lába kélt a pecsétnek, és így akarták ezt kivédeni. Mindenesetre elgondolkodtató, mihez kezdett az elkövető úr a pecséttel… Az épület falán tábla hirdeti, hogy nevezetes úton járunk.

Kisgyón után a Kék újabb, leművelés alatt álló oldalban kapaszkodik fel a Dóra-hegyre. Újra sáros, egyen-barna látvány, néhol feldobva kis mocsaras-zsombékos részekkel, vagy valami csoda folytán az ágon maradt, fura színű levelekkel.

A Dóra-hegy után újra belemerültünk az esőbe és a ködbe, és aznap már ki sem keveredtünk belőle… Hófoltok váltakoztak sártengerrel. Jellegtelen erdőrészen át értünk el egy hófúvással térdmagasságig betemetett útra. Itt az előrejutás kifejezetten kínos volt, a mély kásában zuhantam is egy hatalmasat.  Aztán szerencsére kevesebb lett a hó, és az út mentén rendkívül érdekes, csoportosan nőtt fák hívták fel magukra a figyelmet, több ilyet is láttunk.

Ezután következett a Siló-tábla, jobbra sűrű fenyves, balra ködbe vesző rét, halványan derengő sötét bokrokkal. Nagyon misztikus látvány volt. A mezőszéli utat (de csak az utat) pedig vastag hó borította, mellette sehol.

Valahol ezen a tájon kezdtünk „túlélésre” váltani. Az egyre sűrűbb eső erős széllel jött, ez és az olvadás ténylegesen sártengerré változtatott mindent. Hozzá jött még a köd is. A tejfölben egyszer láttunk szarvasokat nem messze tőlünk, aztán csak a végtelen sár… A Burok-völgy partján a Kék bevált a rettentő sűrű, telepített fenyvesbe, ahol egy szűk ösvényen kanyarog kilométereken keresztül. Nagyon nem volt szimpatikus ez a szakasz, fel nem foghatom, hogy a Kéket miért telepítették át ide a csodaszép és vadregényes Burok-völgyből, ahol régen haladt. Már a kisgyóni kitérő is elég fura volt, hiszen a Burok-völgyhöz képest semmi sincs arra (talán a kulcsosház volt az ok), de ez az ösvény… Egyetlen pozitívuma, hogy néhány pontjáról lelátni a mély szurdokba – ha épp nincs ez a határtalan köd.

A Burok-part fenyvesét elhagyva átvágtunk egy újabb borzalmas sártengeren, majd Bakonykúti szélén derékig érő hókása fogadott – nem semmi hófúvás lehetett errefelé… Kerülni nem lehetett, egyik felé mély hó, a másik irányban kerítések. Jobb híján átvágtunk rajta.

A nap további részében már nem készültek fényképek, ez az egyik igazán biztos ismertetőjele a „durva” túráknak.

Bakonykúti nagyon szép, gondozott kis falu, ezen az órán már nagyon csendes volt.  A bélyegző a buszmegállóban levő, faragott tájékoztató tábla oldalán egy kis fadobozban van elrejtve, ha nem olvasok utána már a felkészülés közben, biztos nem találom meg… Pecsételés után a most már szakadó eső elől behúzódtunk a megálló teteje alá (a falon hirdetmények a Honvédség aktuális lőgyakorlatairól – a dombon túl már a Lőtér…), és a „hogyan tovább”-ról gondolkoztunk. Az eső egyre jobban szakadt, nem volt mire várni. Javasoltam, hogy a falun túli erdőben egy magasabb helyen keressünk valami elfogadható alvóplaccot. Hiperion már pedzegette, hogy neki ennyi elég volt, nem szándékozik a Vértesen is átvágni, így inkább amellett volt, hogy közelítsük meg minél jobban Bodajkot, ahol másnap reggel ki tud szállni. Végül ebben maradtunk. Az egész napos tapasztalatok fényében a Kék erdőn-mezőn nyomvonala helyett – mivel semmi kedvünk sem volt a következő 11 km-t sártengerben kepesztve tölteni – a gúttamási műút mellett döntöttünk. Vaksötétben, felhőszakadásban talpaltunk, balra embermagas hófúvások maradványai hirdették, hogy nemrég ennél is cudarabb idő volt errefele. Csak egy autó járt arra, ő nagyon kedvesen fel akart venni, de mi kemények voltunk… Bő egy órát haladtunk az aszfalton, aztán a Gányás nevű üdülőtelepnél újra földútra váltottunk. Kutyaugatástól kísérve értünk be a fehérvárcsurgói víztározó partját övező erdőbe. Ahogy eddig is, most is ugyanaz a kép: sűrű, retkes, sáros, mindenre alkalmatlan erdő; pedig igencsak hívogatott már a hálózsák, de sehol egy alkalmas hely… Az üdülő aszfaltútjánál végre visszakeveredtünk a Kékre. Az eső, a köd és a fáradtság hatására itt elvétettem az utat, kb. 10 perces kitérőt tettünk délnek, mire felfogtam, rossz az irány. Átkeltünk a tározó hatalmas betongátján, majd a sziklába vájt ösvényen, magunk mellett a rettentő ködben csak sejtve a tavat, végül elértünk a következő pecsétet rejtő Becsali büféig. Ezen az órán már természetesen zárva volt. Itt már éreztük, hogy mára tényleg ennyi volt. A tóparti sűrű erdőben nekiálltunk valami elfogadható helyet keresni a menedéknek, jó időbe telt, mire találtunk. Tényleg csak elfogadható volt, nem jó. Egy darabig kínlódtunk a ponyvamenedékkel is, végül holtfáradtan, ronggyá ázva zuhantunk be alá. Hiperion szinte rögtön elaludt, én még a kötelező vacsora közben rendeztem a gondolataimat és értékeltem az eltelt napot. A körülmények ellenére megtettük a betervezett távot, jó időben voltunk, így még bíztam benne, hogy egyedül eljuthatok Szárligetig. Aztán én is elvackoltam éjszakára.

3. nap, szombat

Az éjszaka folyamán újabb felhőszakadások zúdultak ránk, egyre erősebb szél is rohamozott, így azért párszor felébredtem, ellenőriztem a ponyvát. Aztán hajnalban egy minden addiginál erősebb szélroham kirántotta a cövekeket, lekapta felőlünk a nagy ponyvát és mellénk fektette… Szerencsénkre már világosodott és az eső is elállt. Mindenesetre elég hatásos ébresztő volt. Gyors reggeli, aztán próbáltam rendet teremteni az őskáoszban, amivé a hátizsákom tartalma átalakult.

Természetesen az éjszaka semmit sem száradt a ronggyá ázott esőruhám, így hálát adtam az illetékeseknek, hogy már nem esik. Hiperion kénytelen volt visszavenni a nedves nadrágját, ez a hideg szélviharban igazán kellemetlen lehetett. A pecsétért betértünk a Becsali büfébe, ahol egy forralt borral próbáltunk javítani a morálon, majd nekiláttunk a Bodajkig tartó újabb 10 km-nek. A tározó partján tomboló jeges szélre helyenként szabályosan rá kellett dőlni. Arab módra be kellett tekernem a fejem a kendőmmel, hogy a hideget el tudjam viselni. A még majdnem teljesen befagyott hatalmas víztározó mindenesetre impozáns látványt nyújtott; sajnos nincs olyan fotóm, ami ezt jól visszaadná.

A Fehérvárcsurgó_Gúttamási műút hajtűkanyarjánál lehet belépni a Gaja egy újabb csodálatos szurdokába. Ezt a rengeteg látogató miatt az erdészet kénytelen volt kicsit berendezni, az embereket terelő kerítéseket, utakat kialakítani. A nyugatra elterülő hatalmas erdőség vadaskert, ezt Hiperionnal egy pár éve decemberben belülről alaposabban megismerhettük. Régen a Kék ott haladt keresztül Isztimérről jövet, mára már a vadgazdálkodás az elsődleges, ezért vezet az út a víztározó déli partja mentén körbe (a Becsali büfés bélyegzéssel azt az egyébként nem túl izgalmas szakaszt kikerülhetetlenné tették). A szurdok bejáratában kapu, itt kulturált táblák mutatják be a helyet, illetve az „illemszabályokat”.

A bejárattól bő fél km egy kis rét, itt büfé, esőtetők, tűzrakó helyek és egy kis horgásztó várja a látogatókat. Természetesen ezen a korai órán még csak mi voltunk itt. A vadregény csak ezután kezdődik. Egy fahídon átkeltünk a sebesen hömpölygő Gaja felett (hihetetlen, de nem is olyan messze innen, Nagyesztergár határában ez még csak egy apró kis ér…), utána 3 km-en keresztül rengeteg látnivaló… Erről nem is írok sokat, szerintem mindenkinek látni kell. A völgy természetesen sokkal szebb tavasszal, de a kopasz fák miatt most minden részletet meg tudtunk figyelni. Ízelítőül pár kép, de természetesen most sem tudom visszaadni az eredeti hangulatot.

A szurdok a Varjúvár turistaháznál ér véget, itt rögtön fel is kapaszkodtunk a völgyet keletről övező meredek oldalba. A sziklákról itt-ott látszott a víztározó, illetve a Gaja ezüstös szalagja.

Innen a bodajki sípálya már csak egy km. A pálya tetejéről a mára kitisztult időben remek kilátás nyílt a következő célpont, a Vértes rendkívül meredek nyugati falára és a mögötte elterülő fennsík peremére, a hegyoldalban a csókakői várral.

A sípálya szintén nagyon meredek, Hiperion kikészült térdei itt már tényleg kezdték feladni a harcot. A falu széléig még együtt mentünk, aztán búcsút vettünk, érte helybe jött a barátnője. Tovább baktattam egyedül a szélben. A falu szélén a csókakő vasúti megálló az újabb bélyegzőhely (a peronnal átellenes oldalon, a villanyoszlopon a szelence). Személyvonat már nem jár ezen a nemrég, főiskolás éveim alatt még olyan forgalmas fővonalon, sok másik vasútvonalhoz hasonlóan, köszönhetően néhány határtalanul bölcs, megbocsáthatatlan döntésnek…

Itt már erősen ért bennem az elhatározás, hogy nem szelem át a Vértest. Az előző nap rendkívüli viszonyai sokat kivettek belőlem is, és az időjárás nem sok jót ígért. Ugyan az eső elállt, de tomboló, hideg szélvihar tépázott mindent, és sártengerré változott a táj. Az elöntött mezők mentén, a szélre rádőlve haladva ez csak erősödött bennem.

Hogy ráhelyezzem magam a következő szakasz, a Vértes térképére, Csókakőn terveztem a kiszállást. A buszmegállóig még várt rám 4 km talpalás az aszfalton. A Sandokan Étteremnél kereszteztem a mindig forgalmas 81-es főutat, és hátrafordulva búcsút vettem kedvenc hegységemtől, a Bakonytól, melyben a Kéktúra több mint 120 km-en át kanyarog…

Csókakő hosszú, és a kihelyezett jelképek szerint meglehetősen jobboldali érzelmű, rendes kis falu. A templom melletti buszfordulónál fejeztem be végül a túrát; a szokásos főhajtást téve a világháborúk áldozatainak emlékművénél és megcsodálva Szent Donát nagyméretű, fából faragott szobrát.

Újfent tanulságos bő 60 km áll mögöttünk. Nem bántam meg, hogy nekivágtam (Hiperion nevében nem nyilatkozom), de az időjárás ismét bebizonyította, hogy nem kell külföldre menni extrém viszonyokért; valamint (újra!!!) hogy mennyire vékony a határvonal hülyeség és keménység között… Technikai szempontból nekem további tanulság volt, hogy bármennyire is jó a lélegzős esőruha, egy idő után feladja a harcot (nem csoda, ha egész nap ázik), erre az esetre jó, ha van vésztartalékként egy hagyományos poncsó vagy hasonló vész-eszköz.

Utószó helyett: a februárban kimaradt Bakonykúti-Fehérvárcsurgó szakasz bejárása 2010.09.10-én, avagy soha semmi nem változik…

Erre a péntekre jutott egy szabadnapom, így elhatároztam, hogy megvizsgálom azt a Kék-szakaszt, amit annak idején az időjárási körülmények miatt levágtunk a gúttamási műút segítségével.

Székesfehérvárról kulturális sokk (vagyis 2 reggeli „diákos” buszjárat) segítségével jutottam el Fehérvárcsurgóra, ahonnan még közel fél órát talpaltam kifelé, mire újra a Kékre helyezhettem magam a Becsali büfénél. Az időjósok aznapra (is) változó mennyiségű esőt jósoltak, de reggel még bíztató volt a kép, eső sehol, csak a szél fújt kicsit kellemetlenül. Eső esetére pedig, bizalmamat a frissen és olcsón beszerzett Magyar Néphadsereg-relikvia nejlon sátorlap-esőgallérba helyeztem (utólag kiderült, nem kellett volna…). Most viszonylag tiszta idő volt, így pótolhattam a víztározó körül futó hangulatos, helyenként sziklába vágott gyalogútról és a hatalmas gátról szóló, anno a sötétség és a köd miatt el nem készült fotókat.

Ahol a betonút véget ér, a tópartot elhagyva beléptem a középkorú erdőbe. Valahol itt kezdett el szemerkélni az eső. Maga a hely nem volt rossz, szerencsére a földutat sem viselte meg közelmúltbeli fakitermelés. A térkép nem sok hasonlóságot mutatott a valósággal, de szerencsére a jelek ezen a 2-3 km-en viszonylag sűrűn festettek (legalábbis nappal jól használhatóak), így őket követve kanyarogtam át a dombokon. Egy régebbi tarvágáson munkáscsapat dolgozott, az azóta kisarjadt facsemetéket rendezgették. Az egyik erdősarokban láttam életem eddigi legnagyobb őzlábgombáját. A képen valószínűleg nem látszik, de közel térdig ért és hatalmas kalapja volt!

Régi bányák mellett haladtam el, majd kereszteztem a Gúttamási-Kincsesbánya műutat. Pár métert megtéve rajta az út ismét délnyugatnak tér, itt a helyi Fatolvaj kft működött éppen az egyre erősebb esőben. Őket elhagyva a dombtetőn reggeliztem, és tekintettel a zuhéra, magamra kanyarítottam a drága jó MN-esőgallért. Itt még semmi nem utalt a közelgő bajra… Haladtam tovább a hangulatos erdőcskében egy nyiladékon, majd egy magaslest elhagyva gyalogösvényre váltottam. Itt a belógó, csurom vizes aljnövényzetet az esőgallér aljával magam elől terelgetve vettem észre, hogy ez a holmi bizony átázik… Nem is kicsit. Itt az erdőben még csak térdig lettem vizes. Kilépve a csupasz dombtetőre (Bogrács-hegynek hívják, ez már a lőtér széle, a táj ugyanaz – füves, helyenként bokros-ligetes, átszegdelt táj – csapott le rám az igazi felhőszakadás, kemény széllel súlyosbítva. Mivel zömmel széllel szembe mentem, az egész első felületem kezdett reménytelenül átázni (ahova nem ért hozzá az esőgallér, oda a vállaim felől csorgott egy kis lé). Szép időben nagyon jó kis hely lett volna ez, mert a kopasz dombtetőkről messzire lehetne ellátni, de most csak az esőt, a ködöt és a sáros völgyet láttam, és egy kicsit messzebb Gúttamásiból valamit. Határozottan kezdtem ugyanúgy érezni magam, mint februárban, innen pár km-re… A szeles dombtetőről lejutva egy fasor takarásában levetettem az átkozott esőgallért és felhúztam a lélegzős kabátot, de sajnos a nadrágját otthon felejtettem, így fenéktől lefelé vadul áztam tovább. Bakonykútipuszta előtt a Kék hirtelen délkeletnek fordulva felmegy egy névtelen dombtetőre. Neki is vágtam, de hamar kénytelen voltam megállni. Az egyembernyi széles gyalogösvényt nemrég kidőlt, sűrű lombú fák torlaszolták el. Kétoldalt járhatatlan dzsumbuj. A fatörzsek alatt még át lehetett volna kúszni, de a sárban nem volt kedvem, így inkább visszatértem a szekérútra, ami megkerüli a dombot, és ugyanúgy Bakonykútipusztára lyukad ki. Ez a hely érdekes keveréke a réginek és az újnak: az egyik oldalon évszázados romok, a másikon vadiúj (vagy teljesen felújított), ragyogó piros tetős modern istállóépület, ahonnan lovak szemlélték a retek időt, és engem, ahogy az esőben-sárban kepesztek Bakonykúti irányában…

Itt fogyott el a lelkierőm. Szeptember elején olyan időjárás, mint amiben februárban részünk volt, felhőszakadás, sártenger… Terveim szerint a Burok-völgyön át Várpalotára begyalogolva tértem volna haza, de ezalatt a bő 10 km alatt olyan szinten ronggyá áztam (mindez köszönhető a nem túl alapos felkészülésnek is, hiszen csak egy hirtelen ötlettől vezérelve, hiányos felszereléssel vágtam neki a napnak), hogy mindentől elment a kedvem. Már csak azt vártam, hogy beérjek a faluba, és buszra szálljak hazafelé. Mire újra aszfaltra kerültem a falu szélén, tényleg ömlött az eső. Tiszta déja vu… Tél a nyár végén… Gyorsan betelepedtem a fent említett buszmegállóba, és a következő bő másfél órát (Bakonykúti nem egy világváros, szóval viszonylag ritka innen a tömegközlekedés bárhová, pláne hétköznap déltájban) az eső szemlélésével töltöttem, na meg vacogással. És persze magam szidalmazásával, amiért ilyen felkészületlenül keveredtem ide. Aztán csak megjött a busz, és útra kelhettem hazafelé. Ez is elég kalandosra sikerült, de ez már egy másik történet…

Összegezve a nap tapasztalatait: februárban nagyon jól döntöttünk, hogy a műutat választottuk, mert a lőtér széli erdőcskékben és a kopasz dombokon (ahol aztán tényleg szinte semmi jelet nem találtam, csak érzésből mentem), az ugyanilyen rettenetes esőben-sárban valószínűleg reménytelenül eltévedtünk volna. Szóval hiába léptük át valamilyen szinten a keménység és a hülyeség halvány határvonalát, azért valamennyire még dolgozott a józanész…

A következő részben: 110 km egyedül, keresztül a Vértesen és a Gerecsén.