A már sokszor megénekelt összeszerveződési nehézségek miatt a következő nekirugaszkodás is többszöri halasztást szenvedett; de végre július 17-re, egy forró pénteki napra sikerült kitűzni a sárvári startot.

Egy kis kitérőt megér az odajutás is, nagy élmény volt…  Siófoktól Székesfehérvárig még semmi rendkívüli nem történt. Fehérváron közel egy órát nézelődtem az állomáson az átszállásra várva, majd befutott a szombathelyi gyorsvonat, csordultig tömve. Szerencsére egy régi típusú, tolóajtós bicikliszállító vagon is hozzá volt csapva, ami nem örvend túl nagy népszerűségnek az átlagpolgárok körében, így pár bringát leszámítva most is üres volt, pedig remek lecsapható ülések vannak benne… Ide vettem be magam. „A hely szellemét” felfedezve hamarosan még ketten csatlakoztak. Rendben el is értünk Várpalota-Pétfürdőig, ott azonban megálltunk, és az istennek se’ akartunk továbbmenni. Az idő múlásával egyre többen szálltak le a peronra, és az ott sétáló vasutasoktól próbáltak híreket szerezni. Én az elhúzott oldalajtóból hallgattam a beszélgetést. Kiderült, hogy a Fehérvárról előttünk indult jó hosszú tehervonat mozdonya a nyílt pályán lerohadt, és a mi mozdonyunknak kell elmenni a szerelvényért… Senki nem tudta, meddig állunk még ott. Sokan elindultak buszt keresni, mások a restibe – de az már rég bezárt… Én kiterítettem a ponyvámat, és kényelembe helyeztem magam az egyik sarokban. Beszélgetni kezdtünk; a túlsó sarokban ülő srácról kiderült, hogy borkereskedő, és éppen volt is nála két üveg „minta” speciális táskájában, nagylelkűen meg is osztotta velünk. A vonat vége felől megjelent egy betépett 17 éves csaj is, aki elmondása szerint azzal töltötte a nyarat, hogy vonatvécékben potyázva utazgatott fesztiválról fesztiválra. Szeleburdi dumájával és a Csillag Születik legtehetségtelenebb fellépőit is alulmúló énekhangjával szórakoztatott minket a következő egy órában  A bort megittuk, közben a vonat is elindult. Valami egész különleges élmény volt a bor és az elhúzott tolóajtóval száguldás kombinációja… Veszprémben aztán sokan leszálltak, így én is átköltöztem a kocsi termes részébe, és bambultam tovább a nyári Bakonyt…

KBa Celldömölkön szállt fel ugyanerre a vonatra, Sárvárig az ablakban lógva beszélgettünk, néztük a naplementét és az eget északnyugat felől lassan betakaró felhővonulatot. A sárvári állomáson már várt minket egy régen látott kedves ismerős, maga a „bézbóli örökség” megteremtője  Már bő egy éve nem találkoztunk, így, miután egy gyors szerelvényigazítást követően a sűrűsödő alkonyatban nekiláttunk a városból kivezető útnak, volt mit megbeszélni… Sárvárral és környékével kapcsolatban a legmélyebb nyomot ezúttal a szúnyogok végeláthatatlan áradata hagyta bennem. Gyakorlatilag onnan kezdve, hogy kiléptünk az állomásról, folyamatosan, felhőkben támadtak a vérszívók; a Rába soron kívüli áradásai miatt hihetetlen tömegben szaporodtak el. A túra további részén is kitartóan üldöztek minket, de leginkább itt, a Rába völgyében ösztönöztek gyors haladásra és kevés megállásra (amint megálltunk, a felhő rögtön ránk rontott és szúrt, ahol ért).  A térképen jelzettel ellentétben a Kék nem a tavacskák között, hanem a régi 84-esen vitt ki a városból (lehet, hogy ez a régi jelzés, csak elfelejtették eltüntetni). A város szélén megcsodálhattuk az új Tesco egyen-épületét (sokáig éljen a globalizáció!), majd a hídról az áradó Rábát. Ennek a szakasznak a tervezésekor még olyan vad gondolataim is voltak, hogy a folyót túlélő módra, primitív eszközökkel végrehajtott vízi átkeléssel küzdjük le, de a hirtelen jött árvizet kihagytam a számításból, így maradt a híd… A Kék a Hegyközség szélén hirtelen balra letér a régi 84-esről, ezt a sötétben és a nagy beszélgetés közepette majdnem elvétettük. Ezen a mellékúton haladtunk még vagy 2 km-t, aztán a térkép által fafeldolgozó néven jelölt „ojjektumnál” (nem tudom, van-e még, az éjszakában nem látszott belőle semmi, még egy lámpa sem) otthagytuk az aszfaltot, és újra kezdetét vette a „sakktábla-erdő”. Mentünk, mentünk egyenesen a sötétben. Éjszaka ugye nehezebb a távolságbecslés, a jelzések meg finoman szólva hiányosak errefelé, így a kelleténél hamarabb fordultunk be balra. A sűrű dzsindzsa borította nyiladékon pár száz métert megtéve jöttünk rá, hogy nem jó helyen vagyunk, és visszatértünk a Közép-allé nevű, közel déli irányú nyiladékra, ahol elvileg a Kék fut. Egy erdőszélen fordultunk be derékszögben balra, és egy kukoricaföld mentén haladtunk tovább. A régen felszedett vasút töltése után kb. fél km-rel (jelzések sehol) egy mezőn átvágva elértük a sitkei műutat, majd azon átkelve tovább délnek… Jelzések nagy ritkán, majd sehol. Sok bizonytalankodás (milyen jó is éjszaka menni nem jelzett úton  ) után értük el Gércét, ahol szintén némi keresgélés után, fél tizenkettőkor akadtunk rá a főutcára, azon is a Kis Mackó nevű kocsmára, ahol a bélyegző lakik. A kocsmáros hölgy nagyon kedvesen szállást is ajánlott, és meglehetősen furcsának találta, hogy mi az erdőn akarunk aludni… Itt kis pihenőt tartottunk, vizet vettünk és az udvari lámpa fényénél megszakértettük a térképet a további útra vonatkozóan.

Gércét egy mellékúton hagytuk el. A 84-es főutat elérve újra egy erdészeti aszfaltúton kellett továbbhaladnunk (torkolata sorompóval lezárva), ami kb. 200 m után délnyugati irányt vesz, és közel 5 km-en át tartja is azt… Elég lehangoló volt ez az útszakasz, beszélgetéssel ütöttük agyon az időt. Az út menti, több száz éves, kidőlt Banya-fát sajnos a koromsötétben nem láttuk. A következő bélyegzés a Hidegkúti vadászháznál van (ott jártunkkor teljesen kihalt), a bélyegző a kerítésoszlopon kis fémládában. Kis szusszanás után indultunk is tovább, először rossz úton, aztán csak meglett a Kék is, egy kisebb dombra kapaszkodott fel délkelet felé; majd azt otthagyva nyiladékokon át derékszögű fordulókkal Káld irányába. Jelzéseket nem láttunk, egy idő után el is keveredtünk. Egy mező szélére kilyukadva végre nagyjából belőhettük, hol vagyunk. Leküzdöttük a villanypásztort, átkeltünk egy frissen trágyázott szántón, majd egy térdig érő vizes fűvel borított kaszálón, és újra rajta voltunk a Kéken. Ekkor már majdnem hajnalodott (kb. 3 óra volt), a fáradtság miatt végül a gázvezeték nyomásfokozóját elhagyva, az útról kicsit letérve az első alkalmasnak tűnő helyen letáboroztunk. Ponyvát nem is húztunk ki, csak ledőltünk egy nagy fa tövébe. Elég meleg volt még így éjszaka is, a hálózsákba csak az azonnal ránk rontó szúnyogok miatt bújtam be. Hiába a nagyon vékony hálózsák, rettenetesen melegem volt, a szúnyogok viszont megtalálták a nyílásokat, sőt némelyik dög mintha átszúrta volna a zsákot is. A többiek felől is állandó mocorgást hallottam, nem csak nekem lehetett szörnyű éjszakám…

Reggel 6 körül ébredtem; az erdészeti úton elhúzott egy-két autó és biciklis, kicsit távolabb gombaszedő bácsi állt neki az erdőnek… A reggeli készülődés a fáradtság miatt kissé hosszúra nyúlt.

Közben feltámadtak kedves barátaink, a szúnyogok is. Reggel 7 körül haladtunk be Káldra. A temetőben vizet vettünk (nagy túlélő praktika: a temetőben mindig találsz csapot  ). Egy néni azt mondta, sosem volt itt ennyi szúnyog, az invázió a nagy nyári Rába-árvizeknek köszönhető… A bélyegző itt a Korona nevű kocsmában van. Pecsételés után haladtunk is tovább, a hely nem igazán csábított maradásra… Az út ezután visszatér a szokásos sakktábla-erdőkbe, ezúttal némi akácossal és bogár-invázióval „színesítve”, és egy kicsit kevésbé sarkosak a fordulók… Egy nagy farakáson tízóraiztunk és pihentünk egy kicsit, közben feltámadt a szél. A Kék ezután némi kanyargással betér a Tomaji-erdőbe, ami a szokásos jellegtelen akácos-tölgyes, mi inkább az északi szélén futó utat választottuk, ami a térkép szerint jó alternatívát kínált. Az erdőszélen dúsan termő vadszilvafát találtunk, jót legeltünk róla.

Furcsa módon ezen az ösvényen is találtunk pár kék jelet… Aztán kiderült, hogy a térkép és a valóság között van „némi” eltérés… A jelzett déli irányú ösvény a mező nyugati sarkában nem volt sehol, sőt az erdőfoltok is más alakot mutattak. Átvágtunk egy mezőn, majd szinte embermagas csalánoson át be a Tomaji-erdőbe, és vadcsapásokon, majd „tökön-mákon” át irány kb. dél. Ráakadtunk végre a kékre, a rekettyés után nagy megváltás volt… A Kék a Tomaji-erdő szélén dél-délnyugatnak fordul Hosszúpereszteg felé, és kilép egy nagy szántóföldre. Itt már nagyon meleg volt, tűzött a nap. A faluszéli jegenyesor tövében a szél az út porát táncoltatta mini-forgószélként (azt hiszem, az angolszászok ezt hívják dust devil-nek).

Hosszúpereszteg valóban nagyon hosszú, és egyes jelek szerint lehet, hogy itt tényleg megállt az idő…

A 8-as út derékban kettészeli az amúgy egyutcás falut. Ezt elhagyva jobbra található a Tar büfé, ahol a bélyegzőt kaphatjuk. A Kéktúra-kalauz szerint „nagyon készségesen elő is hozzák” –ehhez képest a pultos csaj először azt sem tudta, miről beszélek… (Itt már igencsak untam, hogy a bélyegzők java része valamilyen okból falusi kocsmákban van elhelyezve… Sokkal szimpatikusabbak az erdei fémládikák, vagy, ha már nagyon muszáj, a vasútállomások). Kicsit pihentünk a hullámpalából és leselejtezett álcahálóból összerótt „kerthelyiségben”, majd indultunk tovább. A nyugati horizonton feltűnt egy fenyegető, fekete felhőgerenda, mely egyre közelített hozzánk. A menyasszonyom SMS-ben előre leadta a drótot, hogy a meteorológia szerint a nyár addigi legsúlyosabb vihara közeleg, így siettünk mielőbb menedéknek alkalmas helyet találni. Egyre erősebb lett a szél, teljesen beborult, már érezni lehetett az eső szagát. Vészjósló sötétség ülte meg a tájat. A falu után pár száz méterrel, tényleg szinte az utolsó pillanatban találtunk alkalmas helyet az erdőben, egy kis vízszintes placcon felállítottuk a szokásos csapat-menedéket, felül két ponyvából sátortető, alul egy ponyva a padló. Az eső elkezdett csöpögni, majd egyre erősödött, de a sűrű erdőn egyelőre nem tört át, így még sikerült egy apró tüzet rakni, amin vizet forraltam a vietkong levesemnek.

Az eget teljesen betakarták a fekete felhők (szinte alkonyati homály lett), a szél tépázta fölöttünk a fákat, az eső verte a ponyvát… KBa és Bézból elszundítottak, én pedig, miután elfogyott a leves, vad küzdelembe kezdtem a szúnyogokkal, melyek az eső elől bemenekültek a ponyvánk alá, és ha már ott voltak, rögtön rám is támadtak. Tucat számra gyilkoltam őket, de egy lecsapott helyett rögtön kettő másik jött. Kb. 2 óra telt el így. Aztán az eső elállt, én pedig továbbhaladásra ösztökéltem a fiúkat. Lebontottuk a menedéket, és nekiindultunk. Alig léptünk be azonban a Szajki-erdőbe, a rövid szünet után rázendített egy ugyanolyan súlyos felhőszakadás, mint az előző volt. Mentünk a sóderes úton, alul-felül víz, víz, víz… Az eső a következő néhány órában abba sem hagyta. A Szajki-tavak elvileg nagyon szépek, azonban a szél és az egyre csak ömlő eső miatt nem nagyon tudtuk értékelni. Kicsit lejjebb üdülőtelep, ami teljesen úgy nézett ki, mintha nem is július, hanem november közepe volna… A bélyegző itt az erdészház kerítésén található fémládikában; aztán újra a sakktábla-erdők, ezúttal az ösvény menti kerítéssel, irtásokkal és a szakadó esővel is súlyosbítva… Nem volt túl lélekemelő. Kisebb megváltás volt rátérni a Hosszúpereszteg felől jövő aszfaltútra. A Kék ugyan nem ezen halad, de mi a türjei műútig inkább ezt választottuk, mint a szétázott, dagonyás erdei ösvényt a derékmagas vizes aljnövényzetével… Az eső néha elállni látszott, ilyenkor levettem az esőruhát, erre azonnal újra rákezdett (újfent uralmam alá hajtottam az időjárást, mint tavaly a Tátrában  ).

A türjei műutat elhagyva kis pihenőt tartottunk, aztán hajrá tovább. Először rettenetes dzsindzsáson kellett átvágni, ahol az ösvény inkább vadcsapásnak tűnt, mint az Országos Kék egy szakaszának, aztán bő két órán át a sakktábla-erdők „egyenes 1 km – bal 90 fok –egyenes 2 km –jobb 90 fok – egyenes 3 km – stb útja… Roppant érdekes és üdítő… Hozzá a változó intenzitású eső, a dagonyák az úton, a kerítések, rajtuk a dróttal záródó „kapuk”…  Az Öreg-erdő maga volt a rettenet. Jobbra-balra áthatolhatatlan rekettyés, egy tarvágás után visszanőtt iszonyú sűrű dzsungel. Az út keréknyomát lehetetlen volt elhagyni, mert mellette rögtön a bozót kezdődött. A keréknyomban viszont bokáig vagy azon is felül állt a víz. A bakháton pedig a magas, víztől csatakos fű… Az ezt megelőző szakaszon is, de pláne most sokszor elhangzott a kérdés: vajon miért vezették a Kék túrát pont ezen az „elátkozott” vidéken keresztül???

Végül csak kivergődtünk az Ötvöst a vasútállomással összekötő szakadt útra (az állomás egyébként itt is elképesztően messze van a névadó falutól, ahogy ez idehaza gyakori). Itt lemálháztunk, és Bézbólt hátrahagyva KBa-val nekivágtunk az oda-vissza bő 2 km-es kitérőnek, hiszen az atlasz szerint „a kéktúra-bélyegzőt az állomás igen barátságos vasutasától kell kérnünk”. Na igen, az állomás… Az már a múlté. „Automata forgalmi kitérő” lett belőle, bakter sehol, az épület falai még állnak, de belül teljes a pusztulás, minden tele szeméttel, törmelékkel. A sínek melletti sáros placcon két „bizalomgerjesztő” kinézetű bennszülött őrzött egy markolót. A biztonság kedvéért köszöntünk nekik, aztán vissza Bézbólhoz. Útközben vadszilva- és vadalmafákat találtunk, finom gyümölcseikkel vigasztalódtunk.  A zsákoknál megpihenve kiderült a turpisság, vetettem ugyanis egy pillantást KBa legújabb kiadású igazolófüzetére, amiben, ellentétben az enyémmel, az ötvösi bélyegző már új helyen van jelölve, a Külső-erdőben. Az Ötvösről délre vezető műutat kell elérni, azon délnek, át a felüljárón, majd kb. 200 m múlva balra be az erdőbe. A bélyegző egy fenyőfára szegelt fémládikában van, kb. 50 m-re az úttól. Bélyegeztünk, aztán úgy döntöttünk, nem a jelzésen megyünk tovább, mert az, rettentő sűrűn benőtt, vizes-sáros ösvényen nekiment az újra csak „sakktábla” Dergecsi-erdőnek; inkább vissza a műútra, majd azon bő 1 km-t megtéve balra a dabronci bekötőúton. Ezen talpaltunk jó 2,5 km-t egyenesen (a táv felénél balról becsatlakozott a Kék). A jobb oldali kukoricás felett már látszott Sümeg. Csodás látványt nyújtott a naplementében…

Az út éles északi kanyarja előtt délnek indultunk a Beretvás-dűlő közel 3 km hosszú, szinte nyílegyenes szekérútján. A táj itt sem kínált sok látnivalót; ellenben az utat a nagy eső után ezerszámra özönlötték el a mindenféle méretű csigák. Igyekeztünk nem rájuk lépni, de ebben a tömegben ez néha nem sikerült, ilyenkor szomorú reccsenés hallatszott… A dűlőút közel 3 km hosszú, és csak nem akartunk a végére érni… Végül csak sikerült. A mihályfai bekötőút kis hídjánál megálltunk szusszanni az alkonyatban, az itt készült fotó azt hiszem sokat elárul pillanatnyi lelkiállapotunkról…

A műutat egy keresztnél balra elhagyva ismét mező következett, közben teljesen ránk sötétedett. Beértünk Kisvásárhelyre, ami nevéhez illően nagyon kicsi, és nagyon csendes… A bélyegzőt itt egy jópofa kis haranglábon helyezték el. Itt már kellően fáradtak voltunk ahhoz, hogy erősen a letáborozásra koncentráljunk. Sümegig még hátra lett volna kb. 7 km, de ennek java része forgalmas műút, szegélyezve a Marcal völgyének vizes-dzsindzsás erdőivel.  Ez nem ígért sok jót, így reményünket a Kisvásárhelyen túl jelzett erdősávba vetettük. Hamarosan oda is értünk. A szokásos jellegtelen akácos, de az útról kicsit letérve találtunk egy vízszintes placcot. Felütöttük csapat-menedékünket a már megszokott formában. Az erdő víztől csöpögött, mindenünk nyirkos volt. Nyoma sem maradt az előző esti melegnek, kb. 10 fok lehetett, a lámpák fényében gomolygott a leheletünk. Sosem gondoltam volna, hogy július közepén ilyen hideg lehet. A fiúk gyorsan elvackoltak; én még ettem egy tényleg lélekemelő vietnami levest, utána bebújtam vékony nyári hálózsákomba. Amilyen meleg volt ez tegnap éjjel, annyira fáztam benne most…

A hajnal valamivel kellemesebb időt hozott. Jól elszüttyögtük az időt a reggelivel és a pakolászással, mire útnak indultunk, már kellemes meleg lett. Hamarosan kiléptünk a sümegi műútra, ami közel 4 km-en keresztül szinte egyenesen vezetett, neki a várnak…

A bélyegző Sümegen is az állomáson kapható. Itt szárogattuk egy kicsit még mindig nedves bakancsainkat-ruháinkat, közben beszélgettem egy középkorú úriemberrel, aki egyedül, bringával járt egy szintén pecsétszerzős nyugat-dunántúli túrát. Ő már teljesítette a kéket, egyetértettünk abban, hogy nem a jelen szakasz a legjava… A városban még megálltunk egy boltnál, aztán az egyre tikkasztóbb melegben elhagytuk a várost. Átvágtunk a Mogyorós-dombon, a völgy aljában a vasúti átjáróból visszanézve ott magasodott a fenséges sümegi vár. Itt újabb rövid pihenő. Innen közel 2,5 km a Sarvaly-vadászház a következő pecséttel, ez újra kellemetlen aszfalt, viszont végre beléptünk a Keszthelyi-hegységbe. A vadászháznál jópofa vizsla fogadott. Pecsételés után tovább Tátika felé. Kilométereken keresztül aszfalt, majd köves erdészeti úton baktattunk, csak a Tátika csúcsa előtt 1 km-rel tértünk erdei ösvényre. Eléggé izzasztó emelkedő következett, a hegyoldalban egy korábbi vihar pusztításának nyomait láttuk.  Tátika vára egy kis kitérő, de megéri felmászni. Lepakoltunk, csoportkép készült.

Innen már remekül belátható a következő szakasz: délre a Keszthelyi-hegység központi tömbje, keletre a felvidéki tanúhegyek, és mögöttük csillogott a Balaton…

Mire ideértünk, a társaság már erősen elfáradt, késésben is voltunk, így látszott, hogy az eredeti cél, Keszthely már nem tartható. A szemközti hegyen található sztúpát még meg akartam nézni, de az újabb közel 2 órás út lett volna, amit, tekintettel arra, hogy még haza is kellett érni aznap, végül elvetettünk. Közben SMS-ben megkaptam a Zalaszántóról induló buszokat. Az utolsó ésszerű lehetőség már nagyon közel volt, így a túrát végül egy, a Bazsi-Zalaszántó országúton levágott elképesztő hajrával koronáztuk meg, minek végén pontosan a busszal egy időben estünk be a megállóba… Keszthelyen belül még bolyongtunk egyet, mert nem jó helyen szálltunk le, de végül egy szép parkon átvágva csak megérkeztünk az erősen szocreál vasútállomásra. Egy sörre még jutott idő, aztán elindult a vonat hazafelé…

Tanulságok:

1)              Az Országos Kék Túra (Kőszeg-)Sárvár-Sümeg szakasza nyilvánvalóan kényszer szülte megoldás, valahogy át kellett vezetni a túrát a Kőszegi-hegységből a Bakonyba; amúgy nem hiszem, hogy a kéktúrázókon kívül nagyon vetődne errefelé turista – lehangolóan unalmas tud lenni erre a végeérhetetlen talpalás, nagyon jó, ha van társaság, hogy tudjuk tartani a lelket egymásban…

2)              A végcél, Keszthely, ha keményen is, de elérhető lett volna, ha következetesebbek vagyunk, és „kőkemények”, mint tavaly a Tátrában. Jelenleg nekem az a túra az etalon, és mindig csodálkozom, ha egy ahhoz képest „laza sétának” ígérkező túra kifog rajtunk. (Mindezek ellenére azért szép távot bejártunk.)

A következő részben: Zalaszántó-Badacsonytördemic. Aszfalt, aszfalt minden mennyiségben, egyedül…