„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

16. szakasz: Bódvaszilas - Encs

A Szalonnai-hegységen és a Cserehát dombvidéke

Idén semmiképpen nem akartam a tavalyihoz hasonló téli szünetet tartani a „kékülésben”, így némi szerveződési probléma után végül 2012. január utolsó hétvégéjét jelöltük ki a (reményeim szerint utolsó előtti) Kék-szakasz, a kies Cserehát teljesítésére. Ezúttal nem sikerült megismételni a múltkori, rekordnak számító négyfős létszámot; Horkával kettesben vágtunk neki a korábbi enyhe napokhoz képest meglehetősen hidegnek ígérkező hétvégének.

A vonatút nem lett rövidebb, és a nappalok sem hosszabbodtak még számottevően, így hiába indultam otthonról kora délután, már Hatvan körül teljesen besötétedett. Olvasással múlattam az időt (amúgy nagyon szeretek kifelé bambulni a vonatablakon, pláne ha általam viszonylag ritkán járt útvonalra tévedek); néha ki-ki pillantva az ablakon. Ahogy közeledtünk Miskolchoz, valami gyanúsat vettem észre az ablakon kiszűrődő gyenge fényben: hó! Idáig ezen a télen mifelénk egy milliméter hó nem esett, úgyhogy egyfajta újdonságként hatott a dolog  Az állomásokon jobban megnézhettem. A hólepel nem tűnt vastagnak, reméltem, hogy a célterületen sem az, így talán nem fogja annyira visszafogni a haladásunkat, csak szebbé varázsolja a tájat.

Horkával a miskolci pályaudvaron találkoztunk. Ahogy megláttam, rögtön ledöbbentem a cuccán: egy kis BW-hátizsákot hozott (nekem is van pont ilyen, de én ezt a mindennapokban használom), abban is mindössze egy hálózsákot (ajándékba kapta, elvileg elég jó komfort-hőfokkal, ezen a túrán szándékozott kipróbálni), egy csomag fügét, némi savanyúcukrot és egy palack ásványvizet. Ehhez képest az én hátamon valóságos hegyomlás tornyosult… Miskolctól még közel másfél órát csattogtunk kifelé a vonattal Bódvaszilasig. Az állomáson a forgalmistától begyűjtöttem a pecsétet, aztán nekivágtunk az éjszakának.

Az idáig elég enyhe télhez képest nagyon hideg volt; de a tempó miatt hamarosan már nem fáztunk. Nagyon szép, tiszta égbolt borult fölénk, kicsit eltávolodva a falutól rögtön meg is kerestük az ismerős csillagképeket (hamar végeztünk, egyelőre nincs túl sok…). Keletre ott sötétlett az Esztramos lebányászott hegyének tömege, a tövében Bódvarákó kis falujának fényeivel. A következő pecsétet itt kellett begyűjteni, de elsőre elmentünk mellette; különösebb jelzés nélkül, egy ház kerítésén bújt meg a fémszelence. Amint nem mozogtunk, rögtön hidegebbnek tűnt az idő, pecsételés közben le is dermedt a kezem. A falut a templom mellett keletnek fordulva hagytuk el, a temető után újra ránk borult a sötétség. Folyamatosan emelkedtünk a Mile-hegy nyerge felé, egy idő után eléggé összevágott úton. A vékony hó befedte az akadályokat is, először én húztam meg kicsit a bokámat, aztán Horka szakadt bele egy vékony jéggel borított, sárral teli kátyúba. Meg is kellett állnunk egy kis időre, hogy rendbe tegye elöntött lábbelijét. Már 10 óra felé járt az idő, úgyhogy folyamatosan nézelődtünk valami táborhely után, de hol túl sűrű volt az erdő, hol a favágók túrták össze a környéket. Egy kis nyeregben végül szem elől vesztettük a jelzést. Az általunk jónak gondolt irányban felkaptattunk egy kis, vízszintes részig. Itt már nyilvánvaló volt, hogy nem ez a jelzett útvonal, de a késői időpont miatt muszáj volt megállni, és a hely nem tűnt olyan rossznak. Két alkalmas távolságban álló fa közé kutyaól-formán kihúztunk egy ponyvatetőt, a földre került a párja. Kissé szűk lett a menedék, tapasztalataim szerint ez a formátum 3 ember, azaz 3 ponyva felhasználásával lesz csak kényelmes, de momentán megfelelt ez is. Kicsit alacsony lett a plafon (és reggelre még lejjebb ereszkedett), de nem számítottunk különösebb csapadékra, úgyhogy egy gyors vacsora után (nekem, Horka kemény volt, meg ugye kaját sem hozott) be is bújtunk a zsákokba.

Reggel hatra állítottam az ébresztést, hogy a hétre kitűzött indulásig legyen időm összepakolni a cuccomat és reggelizni is valamit. Az ilyenkor szokásos fogvacogtató ébredés után előkecmeregtem a rám tekeredett hálózsákokból (nekem nincs kifejezett téli zsákom; hidegebb időben a Decathlon-os tavaszi-őszi zsákra húzok egy Tesco-s „óccsó”-t - nem az igazi, de kibírható így még a -20°C környéke is), majd a ponyva alól - a fejem fölött vastagon borította a lélegzetemből kifagyott dér. Kezdésként rögtön feltettem forrni a teának valót, hogy meglegyen a kellő motiváció. Ezúttal nem hoztunk rumot, helyette bőven tettem cukrot a teába, mellé kortyintottunk egy kis házi pálinkát is. Horka is előbújt. Neki, lévén elég kevés cucca, gyorsan ment a pakolás, meg ugye nem is reggelizett, mert nem volt mit… Szintidőre összepakoltam, úgyhogy hétkor nekieredhettünk. Elsőként visszaereszkedtünk a kis nyeregbe; világosban már rögtön látszott, hogy a Kék pont az ellenkező irányban vezet ki onnan, mint amerre mi mentünk. (Az erdőirtás némileg szétzilálta a környéket…) Újra csak felfelé kaptattunk. Egy nyiladékon át kilátás nyílt nyugatnak, szerintem az Esztramos tetején levő bányaudvart láttuk; bár a tájékozódást eléggé megnehezítette, hogy ez a hegy nincs rajta egyik térképszelvényen sem, a mi utunk is pont „a lap szélén” vezetett.

 Kicsit feljebb hirtelen mozgást vettünk észre magunk előtt: szarvasok csapata keresztezett. Elsőre úgy tűnt, csak a szokásos, kisebb méretű rudli, de csak jöttek, jöttek vég nélkül. Úgy 40-50 példányt saccoltam, ennyit még nem láttam egyszerre. Megfelelő apparát híján sajnos fotó nem készülhetett róluk. Kis idő múltán, már a gerinc túloldalán ereszkedve az is kiderült, mitől indultak meg: az erdei úton egy terepjáró állt, három vadász épp egy véres őztetemet készült felpakolni. Kicsit beszélgettünk velük, az egyik elmondta, háromszor lőttek rá… Horka emlékei szerint régebben az volt a szokás, ha elsőre nem sikerül elkapni a vadat, hadd’ meneküljön el… Hát ez manapság úgy tűnik, már nem így megy.

A vadászoktól még közel egy órát tapostuk a havat a hol lombhullató, hol fenyves erdőben (egy irtás széléről kilátás nyílt észak felé, a felvidéki hegyekre), mire beértünk Tornabarakonyba. A kis falu abszolút zsáktelepülés, csak Tornaszentandrás felől vezet be egy meglehetősen vékonyka, kanyargós és rossz minőségű aszfaltút. A tájékoztató táblája szerint 36-an lakják, ehhez képest összesen két kéményt láttam füstölni, a házak előtt csak pár helyen volt letaposva a hó. Később jött egy autó és a faluvégi házból kijött egy fiú is, de tényleg teljes volt a kihaltság. Ehhez képest nagyon szépen felújított görög katolikus templom áll a központban, nyilván nem a helyi hívek dobták rá össze a pénzt. Vele szemben, a paplak kerítésén benyúlva lehet megkaparintani a helyi pecsétet.

A hősi halottak emlékművének megtekintése után indultunk is tovább, a (jelek szerint működő) TSZ-major mellett délkelet, Rakacaszend felé. Bő 4 km az út, néhol erdő, de zömmel mező; a szelíd dombvidéken nem kellett nagy szinteket leküzdenünk. Rakacaszend előtt újra elveszett a jel (a bozótosban nyilván nem volt hova festeni), de a házak között csak bekeveredtünk valahogy a faluba, aztán hamarosan a pecsétet őrző boltot is megtaláltuk. A faluba délről benyúló domboldalon kis Árpád-kori templom áll. Sajnos csak messziről sikerült megnézni, mert nem találtuk a templomkert bejáratát a körben futó kerítés-sövény kombináción (a teljes körbejárást egy vadul csaholó, nagyobb termetű házőrző is akadályozta), bár nyilván nem tudtunk volna bemenni ebben az időpontban.

A dombon felfelé elhagytuk a falut. Az idők során úgy kiirtották a környező erdőket, hogy a lakosságnak már elég messzire kell mennie fáért. Emiatt természetesen jelet sem lehet festeni sehova, így inkább ösztönből mentünk egy darabon. A ”Szikszói úton” megérkeztünk egy laposabb hegytetőre, ahol frissen termelték le az erdőt. A farakások mellett épphogy kialudt máglya maradványát találtuk, a hulladékfát égették el rajta. A kupacot borító hamu alatt vastagon állt a jó kis izzó parázs.

Ezt kihasználandó megálltunk pihenni, megmelegedni, teát főzni, enni. Horka látszólag jól üzemelt a reggel óta megevett pár szem fügével, én azért ettem valami normálisat is. Az éjjel kissé eljegesedett vizünket is odatettük a parázshoz kiolvadni. Ez Horkának túl jól sikerült; az egyetlen PET-palackjának alja megolvadt, egy tűhegynyi lyukon spriccelt belőle a szénsavas ásványvíz… (Ezt a problémát végül úgy hidalta át, hogy kupakkal lefelé tette el a palackot.) Az erdőirtás miatt itt is eltűntek a jelzések, kétfelé indultunk, de nem találtunk semmit, végül a harmadik úton (ahol jó darabon szintén nem volt jelzés, csak jóval arrébb némi „ős-kék”) eljutottunk a Kecske-padra. Ez szintén egy laposabb hegytető, ahonnan a változatosság kedvéért letermelték az erdőt. Itt viszont valóságos jelzésdömping fogadott; a hivatalos Kéken és Piroson kívül még több házilagos (pl. virágocskás ill. napocskás) is vezetett több úton, de nagyjából mind Irota felé. A déli domboldalakon a napsütés miatt már elég jó idő volt, a sárban csúszkálva közelítettük a falut. Itt nincs pecsét, de valamiért bejön a Kék, talán a faluszéli vendégház-komplexum miatt. Nagyon szép kis üdülő, saját tavacskával, tanösvénnyel a nagy kertben, de ebben a kis, „világvégi” zsákfaluban nem tudom, mekkora forgalma lehet…  A falu messziről jó állapotúnak tűnő kis temploma egy dombon trónol, fenyőfák mögött.

Északkelet felé elhagytuk a falut; a Vesszős-oldalban újra elveszett a jelzés. Egy hatalmas, bekerített erdőtelepítés mellett találtuk magunkat. Hogy ne kelljen az egészet megkerülni, és eljussunk a vélhetően a dombtetőn futó jelre, átmásztunk a kerítésen és elindultunk irányban. (Talán nem jelentettünk nagy ökológiai veszélyt; annál is inkább, mert őzet is láttunk a kerítésen BELÜL…) Odaát már kapun mehettünk ki. Rögtön meg is találtuk egy mezőszéli fán az „ős-kéket”. Innen egy kis mező (a közelben daloló láncfűrészek), majd egy erdőbe érve közel másfél órát talpaltunk nagyjából déli irányban Felsővadász felé. Itt semmi különösebb látnivaló nem volt, leszámítva azt a pár fős turistacsoportot, akikkel egyedüliként összefutottunk ezen a tájon. Végül a Pirossal egyesülve, nyugat felől érkeztünk meg a hajdani Rákóczi-birtok, Felsővadász falujába. A régi kastélyban állítólag iskola működik; a faluban pedig nagyon sok a „nemzetiségi”, bár az összkép koránt sem olyan apokaliptikus, mint hasonló helyeken várná a (nyilván súlyosan előítéletes) idegen. Lehet, hogy itt is a porták lehetőség szerinti rendben tartásához kötik a segélyezést? A szegénység mindenesetre hatalmas; a történelmileg is szegény sorsú vidéken (ahogy a magyar vidéken általában) ez a falu is egy azok sorában, ahol a TSz-ek illetve a környékbeli ipar hazavágása nagyjából lenullázta a munkalehetőségeket… Itt felfestett „pecsét” jelzés vezet a kocsmához, elvileg ott kéne lennie a pecsétnek, de az is zárva…

Jobb híján fotó készült bizonyítékként itt is, illetve a közeli óvoda címeres táblájánál is. Kicsit átvert minket a felfestés, a teljesen egyértelmű (annyira, hogy a térképet sem vettem elő, hogy egyeztessem) Kék-Piros egy teljesen más irányba vitt ki minket a cigánysoron a falu ÉK-i végébe, mint amerre mennünk kellett volna. Itt, miután észrevettük a tévedést, várt ránk egy kis sárdagasztás, mire újra visszaállhattunk a nyomvonalra. Pontosabban a vélt nyomvonalra, mert szokásos módon fák híján nem volt hova jelet festeni. A sárban kepesztve végre eljutottunk egy jellegzetes erdősarokig, ahol újra meglett a jel. Innen viszonylag könnyen jutottunk be Nyéstára, egy újabb zsákfaluba, ahol nem kellett pecsételni, majd hamarosan el is hagytuk, és felkapaszkodtunk a falu feletti egykori szőlőhegyre. Szőlőt már nem találtunk itt, annál inkább bozótost a helyén…

Most nem akartunk „belemenni a sötétségbe”, még világosban le szerettünk volna táborozni, hogy egy kis tüzet rakva jobban felkészülhessünk a várhatóan újra csak hideg (és a dátum miatt elég hosszú) éjszakára.  A következő falu, Abaújszolnok  közel egy km-re volt lent a völgyben, azon túl a térkép nem jelölt semmiféle ígéretesebb erdőrészt, úgyhogy a „szőlőhegyen” néztünk táborhely után. Kicsit keveregtünk a tüskés bozótosban, aztán a szomszédos erdőcskében sikerült találnunk egy megfelelő helyet. „Hosszútűz” jól jött volna az éjszakára, de a nedves-nyirkos erdőben bajosan tudtunk volna megfelelő mennyiségű és minőségű fát összegyűjteni, úgyhogy maradt a szokásos „kutyaól” menedék, attól biztonságos távolságban raktunk egy kisebb tüzet. Mivel nem volt kedvünk sokáig szöszmötölni a nyirkos faanyaggal, nagyon „nem doktriner” módon Pirotabletta segítségével gyújtottam meg az aprófát (bár maga a Pirotabletta is elég nehezen akart „életre kelni”…).  Miután már megfelelően égett, mellételepedtünk vacsorához. Horka megint csak pár szem fügét rágcsált; döbbenetes, hogy ilyen kevéssel elketyegett egész nap, pedig mentünk is és hideg is volt… Időközben besötétedett, mi pedig hosszú beszélgetésbe merültünk a tűz mellett; közben szárogattuk a nedves bakancsokat-zoknikat. Egyszer csak motoszkálás hallatszott a sötétből, valami határozottan kerülgette a táborunkat. Néha arra világítottam lámpával, de nem sikerült kiszúrni. Aztán amikor már nagyon közel zörgött, végre megláttuk: egy jól megtermett erdei egérke volt, aki a jelek szerint egyáltalán nem félt tőlünk. Kb. 2-3 méterre is megközelített. Dobáltam neki kenyérdarabkákat, ezeket rögtön meg is ette, aztán kért még. Végül csak eltelt, és elkocogott a sötétben. Egy kicsit még beszélgettünk, aztán mi is eltettük magunkat éjszakára.

Ez az éjszaka mintha kevésbé lett volna hideg, mint az előző, de azért a leheletünk ugyanúgy ráfagyott a ponyvára. A megszokott fogvacogós ébredés után (már pirkadt) első lépésként felélesztettem a tüzet (szerencsére maradt elegendő parázs tegnapról) és odatettem forrni a teavizet. Majd az első adag teát egy szerencsétlen mozdulattal fel is rúgtam… Egy utolsó adagra való cukrom még maradt, úgyhogy készítettem még egy csajkával, majd folytattam a pakolászást. Újfent sikerült 7 órakor útnak indulni.  A bozót szélére kiérve megpillantottuk a felkelni készülő nap vörösét a távolban, talán már a Zemplén távoli hegyei felett.

Nagyon hamar leértünk Abaújszolnokra, ami megint csak egy végtelenül szegény falunak tűnik. Az itiner szerint a helyi pecsét a faluszéli soron a második háznál található. Meg is találtuk a táblácskát (meg a házon egy másikat, miszerint itt működik a -ha jól emlékszem- Társaság A Szabadságjogokért helyi jogsegély-szolgálata), de a pecsét nem volt kint a szokott módon a kerítésen. Még nem volt kint senki, ezen a korai órán nem is akartuk felzörögni őket, úgyhogy helyettesítésül a falu névtáblájával fotózkodtam.

Nem töltöttünk itt sok időt, nem is volt miért, inkább -újra csak a temető mellett elhagyva a falut- iparkodtunk felfelé a dombra, hátha még meglátjuk, ahogy a dombság felett felkel a nap. (Útközben találtunk egy kutyatetemet az út szélén; a vadak már kikezdték az oldalát.) Nem láttuk meg; mert egy sűrű fiatal erdő takarta odafent a láthatárt… Ebben a fiatal erdőben-bozótosban haladtunk egy darabon, majd a Kalmi-tetőt elhagyva kibukkantunk a Baktakékre vezető aszfaltra (az ösvényt az utolsó pár száz méteren beszántották…). A Kék a térképem szerint tesz egy bő 2 km-es kitérőt Ilkaháza majorja mellett a volt turistaház felé, majd a szárazkéki falurészen keresztül megy át a szomszéd szőlőhegyre; de az itiner szerint a pecsét a baktai részben volt egy kocsmában, úgyhogy ezt a kitérőt megspóroltuk. Egy TSz romjai mellett mentünk be a faluközpontba, közben a telepet őrző kutya megpróbált inzultálni minket (a kerítésen szép nagy lyuk tátongott). Horka mesélt nekem erről a vidékről, ez a rész, a Száraz-völgy, a Cserehát amúgy is szegény vidékén még szegényebbnek számít, a mikroklímája nem túl kedvező a mezőgazdaságnak. Talán az állattenyésztés ment valamennyire, de láthatólag már az is a múlté... Az ipar összeomlása után tényleg nem tudom, mit is csinálnak errefelé az emberek…

A nagy útkereszteződésben meg is találtuk a kocsmát. Be volt függönyözve, fény se szűrődött ki, de amikor megrángattam a kilincset, kikiabáltak, hogy nyitva van. Bebújtunk az alacsony ajtófélfa alatt (biztosan sokaknak okozott már fejfáját, mikor megfelelő hangulatban ki-be haladva elfelejtették a magasságát…), odabent a sötétben a csapos és a helyi erők egy képviselője tévéztek. A tiszteletünkre a csapos felkapcsolta a pultban a villanyt. Míg én pecsételtem, Horka beszűrt két kólát, hogy legyen energiája a hátralevő szakaszra. Nem mentünk fel a szőlőhegyre, ahol a térkép jelölte a kéket, az aszfalt is pont arra vezetett. A falu szélén komoly méh-telep található. Ezúttal szó szerint méh-telep; erre a kapura erősített tábla figyelmezteti az arra járókat

A romos Tóbiástanyánál (fura hely; a ház romokban, de mögötte újnak és érintetlennek tűnő udvari kemence állt…) egyesült újra a Kék az aszfalttal. Innen már csak egy ugrás volt a fancsali szőlőhegy, ahol rendezett, szép kis nyaralókat, pincéket találtunk. Egyedül az útra taposott jégpáncél volt kellemetlen, de sikerült nem tervezett talajfogás nélkül megúszni. Fancsalon pecsételtünk, a kocsmával szemközt, magánház kerítésére szerelték a szelencét.  A templom mellett Horka lefényképezkedett egy fából faragott főkuruc-szoborral (sajnos elfelejtettem, kit ábrázol).

 Egy újabb műemlék templom (ez is zárva) mellett kiértünk egy nagy behavazott domboldalra. Itt egy kedves tábla fogadja a másik irányból érkező „kékülőket”.

Balra szántó, majd egy elvadultnak látszó gyümölcsös, jobbra szélvédő fasor. Fura madarak köröztek nagy rajokban felettünk, eddig még nem láttunk ilyeneket. Horka azóta talán megfejtette a „típusukat”. A dombtetőn egy kis erdősávban fordultunk DK felé, majd abból kibukkanva elénk tárult a látvány, ami miatt megérte hóban-sárban-hidegben végigkepeszteni a Cserehátot: keleten a horizonton ott terpeszkedett a Zemplén hosszú, zárt fala! Egy helyen még egy várromot is látni véltünk a hegytetőn, később Regécként azonosítottuk. Nagyon szép látvány volt a havas táj a ragyogó napsütésben! Telefonom kis fényképezője nem tudja visszaadni a látottakat, én pedig nem tudom megfelelően megfogalmazni az érzést, de jólesett itt állni, immáron alig több, mint 100 km-re az Országos Kék Túra végpontjától (Hollóháza légvonalban jóval közelebb van, de előtte még tekergünk egy jó nagyot Sátoraljaújhely felé). Belátható közelségbe került a már majdnem három éve elkezdett „nagy út” vége!

Ilyen érzésekkel eltelve ereszkedtünk le Abaújdevecserre. Épp véget érhetett az istentisztelet, a falu ünneplőbe öltözött öregjei sétálgattak az utcán kisebb csoportokban, köszöngettünk egymásnak. Átkeltünk a 3-as főúton. Itt egy kis emlékpark áll, napórával, fából faragott szobrokkal. Horka talált is egy szimpatikus baglyot.

Máris beértünk Encsre. A szakaszvégpont elvileg Boldogkőváralja vasúti megálló, de az egy szerencsétlen sorsú szárnyvonalon fekszik, ennek megfelelő ritka vonatközlekedéssel, így úgy döntöttünk, Forró-Encs vasútállomás lesz a vége. 11 órakor meg is érkeztünk.

 Itt nincs pecsét, de a biztonság kedvéért kértem a pénztáros hölgytől körbélyegzőt. Volt még egy bő óránk a vonatig. Horkának már belátható távolságba került az ebéd (bár mint kiderült, odahaza csak tökfőzelék készült), rám viszont még hosszú vonatút várt, úgyhogy kint az ivókút betonvályújában rittyentettem egy vietnami levest a spirituszkockás főzőmön. Aztán megjött a vonat is, felpattantunk rá, és irány Miskolc. Útközben a Hernád völgyében számtalan vadat láttunk a vasút mentén, nem igazán zavartatták magukat. Felsőzsolcánál átkeltünk a Sajón is, majd begördültünk Miskolc-Tiszaira. Búcsút vettem Horkától, aztán hajrá haza…

A Cserehát, ahogy a másik eléggé félt vidék, a Cserhát is, utóbb pozitív csalódást okozott. Szelíd, lankás vidék, sajnos sok helyen kiirtott erdőkkel, de a maga módján azért szép. A kéktúrás fórumon olvasottakkal ellentétben a „nemzetiségiekkel” sem volt problémánk. Nagyon szegény vidék, de sajnos lassan ez lesz az általános… De hát a Kéktúra egyik célja végül is ez, egy elég széles keresztmetszetet nyújtani kis hazánkról…

Ahogy már írtam, a Csereháti Kék teljesítésével megérkeztünk a (reményeim szerint) utolsó szakasz kezdőpontjához - vár a Zempléni-hegység! Ott még sosem túráztam, arra a 100 km-re egy négynapos hétvégét szánok, hogy megfelelő idő jusson megnézni minden útba eső nevezetességet (és ugyebár megint csak messzire kell utazni). Zemplén, hamarosan találkozunk!