„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

15. szakasz: Putnok - Bódvaszilas

A Borsodi-dombság és az Aggteleki-karszt

Kihasználva az évszakhoz képest enyhe időt, a Borsodi-dombságon és Aggteleki-karszton átvezető Kék-szakasz teljesítésére december második hétvégéjét tűztük ki. Két váratlan öröm is ért, egyrészt Bézból újra csatlakozott a „kékülő” csapathoz, másrészt Horka is betársult szombat délelőttől Zádorfalván. Ha táv szempontjából nem is, a résztvevők száma miatt ez egy „rekord-döntő” túra volt: sohasem jöttünk még össze háromnál többen egy-egy Kék-szakaszra!

Hogy ne sötét este kezdjük a túrát, Bézbóllal már péntek reggel vonaton ültünk. Így is csak fél kettőre értünk Putnokra; egy gyors bélyegzés után neki is vágtunk. Mivel senki nem hozott magával tearumot (szigorúan csak a morál javítása végett  ), megálltunk egy boltnál beszerezni egy üveggel, aztán iparkodtunk kifele a városból. (Rummal nem készültünk előzetesen, viszont KBa hozott egy kis meglepetést: négy darab, mondhatjuk, hogy mára már „történelmi hagyományokkal bíró” krémest  )

Putnok eléggé „kétarcú” városka: a vasút és a főút közötti terület nem különbözik az átlagos magyar kisvárosoktól. A központ is elmegy, sőt a jó állapotú templom előtt egész szép kis park áll, benne a világháborúk emlékművei.

Ezzel ellentétben a mára már eléggé romos Serényi-kastélyon túli terület finoman fogalmazva „érdekes”… A kastély hajdani, lepusztult gazdasági épülete mellett valaha szobor állt, mára már csak a talapzat - a szobor nyilván az újrahasznosítás útjára lépett (az alkotó nem volt elég előrelátó: nem kellett volna fémből készíteni…). Kicsit odébb a téglakerítés egy része omlott az útra; feljebb szörnyű nyomorúságos régi házak, viskók, körben rengeteg szakadt gyerek… Különösebben senki sem foglalkozott velünk, de hogy ez így is maradjon, megfelelő tempóban vágtunk át a területen. (Egyébként meglehetősen beszédes a név: a térkép szerint ez itt a Szörnyű-völgy…) A házakat elhagyva pedig valóságos karaván jött szembe, minden elképzelhető eszközzel hordja a lakosság a fát: autó, lovas kocsi, kézikocsi, mindegy, csak felférjen rá némi anyag. Roppant jellemző képek voltak ezek szép, új világunkról…

A Pálma-forrásnál végre elhagyhattuk az aszfaltot. Egy elég erős emelkedő után leereszkedtünk a Kis-Mohos, majd a Nagy-Mohos-tó mellé.

Ezek a tavak inkább láposok, nedvességet kedvelő fákkal-bokrokkal benőve, néhol látni csak vizet. Az utolsó jégkorszak végén keletkeztek, a mocsár a belehullott virágpor, növényi maradványok formájában máig őrzi a sok ezer évvel ezelőtti élet emlékét. (A Mohosok szerepeltek a Másfélmillió Lépésben is. Szigorúan védett terület, nem szabad belépni. Mondjuk valószínűleg nem is nagyon lehetne, hacsak valaki nem tud a vízen járni.) Balkéz felé elvileg ősi földvár maradványai állnak, de én nem láttam arra semmit.

Visszatértünk a kanyargós, rossz minőségű műútra, ezen sétáltunk be Kelemérre. A pecsét itt a református templom melletti Tompa Mihály Emlékmúzeum kapujában található. Ekkor már erősen alkonyodott, úgyhogy siettünk is tovább. Nem kellett volna ennyire kapkodni, rossz irányba indultunk… Visszatérve a központba megkerestük a Gömörszőlősre vezető, elég jelentéktelen aszfaltot. Mire beértünk a faluba, már teljesen besötétedett. A faluközpontban van egy kis park padokkal-asztallal, ott megálltunk pihenni, és ünnepélyesen megettük a krémest. „Büntetésül”, amiért csak szombat reggel akart csatlakozni, Horkáét is  Ily módon erőre kapva mentünk tovább. A pecsét a Gazdálkodási Szabadtéri Gyűjtemény kerítésén van; olyan sötét volt, hogy nem is láttam, tényleg van-e ott gyűjtemény…A faluból kiérve rettentő ritkává váltak a jelzések; ez is egy olyan mező, ahol nincs hova festeni… Inkább ösztönből mentünk, időnként felfedezve egy-egy kósza jelet. A gidres-gödrös szekérút a sötétben elég veszélyes volt a bokánkra nézve, de a lámpa nélküli éjszakai bóklászásnak is megvan a maga varázsa… Azért néha lámpával is körbe kellett nézni. Végül meguntuk a tévelygést, és a Karu fészke-tető fiatal erdejében megálltunk táborhelyet keresni. Keresztül-kasul szelték a szekérutak, meg a talaj is elég göcsörtös volt, nem volt egyszerű a manőver. Végül egy alkalmasnak tűnő helyen feldobtuk a szokásos csapat-menedéket: két ponyvából tető, a harmadikból padló. Esti főzőcske (gázfőzőn!!!micsoda szokatlan luxus!!!) után szundi. Éjszaka volt némi csepergés, talán havas eső is, de nem túl jelentős mennyiségben.

Szombat reggel viszonylag korán keltem, de mivel Horka csak késő délelőttre jelezte érkezését Zádorfalvára, úgy tűnt, bőven van időnk, ezért még nem zargattam fel a fiúkat. Aztán felébredtek ők is, de mivel -akkor még- nem siettünk, nem kellett elkapkodni a felkelést meg a reggelit. Pakolászás közben észrevettem egy terepjárót, ami bejött a kis fiatal erdőnkbe, majd kb. 100 m-re tőlünk megállt. Egy puskás ember kászálódott ki belőle. Nyilvánvaló volt, hogy észrevett, mivel nem foglalkoztunk az álcázással, úgyhogy megelőzésként én mentem oda hozzá. Eddig eléggé negatív benyomásaim voltak a vadászokról, ez az úr most kellemes meglepetést okozott. Lekezeltünk, bemutatkoztunk, majd -ilyet sem láttam még vadásztól- kivette a lőszereket a puskájából, úgy beszélgettünk tovább. Nem akadt ki, hogy mit keresünk ott, nem küldött el a vérbe, mint már volt rá példa, teljesen kulturáltan diskurálhattunk. Kérdezte, honnan jöttünk, hová megyünk, csodálkozott, hogy itt aludtunk, majd megmutatta, merre van a Kék, mert nem közvetlenül mellette táboroztunk. Elköszöntünk, aztán ment a dolgára. Kis idő múlva újabb autó érkezett, egy platós UAZ, két emberrel és egy kutyával. Nem messze tőlünk ők is megálltak, majd kiszállva a kidőlt fákat kezdték nézegetni. Velük is lekezeltem, ők is megkérdezték, honnan-hová, majd mikor megtudták, hogy „kékülünk”, azt mondta az egyikük: „Eltévedtetek, fiúk!” Á, dehogy, hiszen ott van a Kék a völgyben… Ekkor még nem is sejtettük, hogy a favágók látnoki képességekkel rendelkeznek…

9 órakor indultunk útnak. A völgyben tényleg ott volt a Kék, legalábbis egyetlen jelet találtunk, aztán a jónak és jártnak tűnő csapáson megindultunk egy kis völgyben. Többet aztán nem is láttunk jelzést… A jellegtelen, egyik-olyan-mint-a-másik völgyek között, a nap nélküli szürke időben irányérzékünket vesztve jól elkeveredtünk, végül egy dombtetőn lyukadtunk ki, ahonnan láttuk a Kelemér melletti mobilos adótornyot. Roppant amatőr módon ekkor került csak elő a tájoló. Belőttük az irányt, és tökön-mákon át végül kijutottunk a Zádorfalva feletti Mocsolyás-völgybe. Szántón-sáron-bozóton át megérkeztünk a faluba, a nem tervezett kitérő miatt jócskán megkésve. Horka ekkor már egy bő órája várt ránk.

Hogy ne vesztegessük tovább a drága nappali órákat, a pecsét megszerzése után (a faluközpontban a kocsma-bolt kombinációban található) mentünk is tovább, immáron rekordlétszámban, négyesben.  A ragályi műút nagy hajtűkanyarja előtt otthagytuk az aszfaltot, és a sáros domboldalban kepesztettünk felfelé a Nagy-Szőlő-tetőre. Lent a völgyben az erdőszélen valami kis dzsembori zajlott, nagy tűzzel, felkiabáltak, hogy álljunk meg egy kicsit, melegedjünk meg. Nekünk persze már épp eléggé melegünk volt az emelkedőtől meg a sárdagasztástól… A dombtetőtől bő egy órás hullámvasutazás kezdődött a gerincen  jelentősebb szintkülönbségek nélkül a kihalt erdőben. Jobbra-balra völgyek indultak, de semmi különös nem borzolta a kedélyeket. Az út pontosan az államhatár derékszögű törésénél vesz élesen keleti irányt.

A határ után csak pár száz méter az aggteleki műút. Alig volt forgalom, nyugodtan besétálhattunk Aggtelekre. A falu szinte teljesen kihalt volt, csak a kutyák köszöntöttek. A barlang bejáratánál sem volt senki a pénztároson kívül. Pecsételtünk, aztán a szomszédos kis fából ácsolt pihenőben megebédeltünk. (Pár éve voltam már a barlangban, de sajnos csak az egyórás rövid túrára volt idő; egyszer szívesen beneveznék a hosszútávúra…)

Ebédszünet után gyerünk tovább. Felkapaszkodtunk a szinte függőleges sziklafal tetejére vezető betonlépcsőn. A fenti pihenőkről jó kilátás nyílik a vidékre.

Sajnos ottjártunkkor elég párás volt az idő, napsütésben gyönyörű lehet! A barlangot fedő jellegzetes karsztvidéken át indultunk Jósvafő felé. Ördögszántáson, majd töbrök között vezetett az út, helyenként vékony hófoltokkal, a tisztásabb helyeken vastag zuzmóval fedett cserjékkel. Érdekes vidék volt… Egy óra kanyargás után érkeztünk meg a Baradla-barlang jósvafői bejáratához. Itt panzió, emlékház, étterem és szuvenírbolt is található a gyönyörűen felújított épületekben. A butiknak megérte aznap kinyitni; a nemzeti park szalamandrás jelvényével díszített pólókból, miegymásból vettünk pár darabot. Itt található a pecsét is.

Visszakapaszkodtunk a komplexum feletti gerincre, ahol a Kék fut tovább a falu felé. Itt egy fán eddig sosem látott NARANCSSÁRGA turistajelzést találtunk, talán ez is az új politikai kurzust hivatott jelezni

Már alkonyodott, mire a régi zsidó temetőn át beértünk Jósvafőre. A kerítőfallal övezett régi református templom (a tornya külön áll) mellet leereszkedtünk a falunak otthont adó völgybe. Roppant csendes volt minden...

A Tohonya-patak völgyében lovasokkal találkoztunk szembe, akik nem fárasztották magukat azzal, hogy visszaköszönjenek… Egy rettentő meredek kaptatón másztunk fel a Zomboly nevű fennsíkra. Szinte teljesen besötétedett már, a töbrökkel tarkított hatalmas mezőn inkább csak sejteni, mint látni lehetett a dolgokat, pl. balra a karámban a hucul ménest (felőlük időnként kolompolás is hallatszott). Jelzések híján megint inkább csak ösztönből mentünk tovább a sötétben. Hamarosan a Szelce-völgybe vezető Piros keresztezte utunkat, itt kivételesen tábla tudatta, jó nyomon járunk. Lámpa nélkül sétáltunk a sötétben, hátha így többet látunk, egyszer csak sötét tömeget vettünk észre előttünk az úton. Egy terepjáró volt. Fiatal vadász ült benne, de vagy ő is jó fej volt, vagy túlerőnket látva nem kívánt belénk kötni, de nem zavart el a retkesbe. Ezután viszont jobbnak láttuk lámpát kapcsolni (bár ettől nyilván még simán kilőhetnek a „kultúrabb” vadászok). Még szűk egy órát talpaltunk a sötétben, majd egy szimpatikus nyeregben, nagyjából a Doma-tető alatt megálltunk éjszakára. A terep előkészítése után ismét két ponyvából épült a sátortető, a harmadik alánk, elöl-hátul poncsóval zártuk le a nyílásokat. Négyen már kissé szűkös ez a fajta menedék, de a „sok jó ember van, de mi kis helyen is elférünk” elvét követve csak sikerült bevackolódni. A gázfőző luxusát kihasználva megvacsoráltunk, kivéve Horkát, aki az előző esti céges karácsonyi vacsora után nem strapálta magát holmi kaja cipelésével A Hold is előbukkant a hegyek mögül, mi pedig nyugovóra tértünk.

Az éjszaka kissé hidegebb volt az előzőnél, jócskán bederesedett a ponyva. Ébresztő hat órakor, a már hagyományosnak számító Star Wars: Imperial March lágy dallamára  Nagyjából egy óra alatt most is sikerült összepakolni, már világosodott, mire útnak indultunk. A dérlepte Szelce-völgybe leérve már nappali világosság borult ránk. Szelcepusztán a térkép szerint turistaszálló épülete a jelek szerint inkább gazdag vadászokat fogad. Balra lovak lestek a karámból, majd egy másik karámban népes szarvascsapatot láttunk. Volt közöttük néhány „albínó” példány is, szarvasból még nem láttam fehéret!

Leereszkedtünk a még mélyebben fekvő Patkós-völgybe. Itt már olyan hűvös volt, hogy hamarosan „arcunkra fagyott a mosoly”… A Ménes-patak ÉNY felől torkollik be a völgybe, ez volt az a hely, ahol a 2008-as „transz-szlovák” túrán a patakot követve rácsatlakoztunk a most is járt Kék-Piros nyomvonalára. Szóval innentől már ismerős volt a terep, egy szakaszon legalábbis. Aztán a Kék balra otthagyta a Pirosat, hogy egy szuszogtató emelkedőn felkapaszkodjunk a Derenk romközséget is rejtő mezőre. Közben a hegyek mögül kibukkant a nap, lassan bearanyozva a deres tájat.

Hamar beértünk Derenkre. A pecsét az út menti kereszt mellett található, pecsételés után felderítettük a falu maradványait. A régi iskola épületét nagyjából felújították, mellette látható még egy romos ház, valamint a dombtetőn egy kis kápolna, de ezeken kívül csak a hajdani házak helyére kitűzött táblák emlékeztetnek arra, hogy itt régen egy falu állt. Az iskola épületében tablók mutatják be a hely történetét. A török időkben elnéptelenedett faluba a 18. század elején lengyeleket telepítettek, akik aztán eléggé zárt közösséget alkotva 1943-ig éltek itt, amikor Horthy Miklós kitelepíttette őket, a 110 házat pedig leromboltatta, hogy a falu ne zavarja a környéken létrehozni szándékozott medvevadász-rezervátumot… A házak helyére tűzött piros-fehér táblákon olvasható, kit hova telepítettek ki. A falu fölötti domboldalon található a régi temető, ahol tábla őrzi fel a derenki lengyelek 1789 és 1943 között itt eltemetett 1865 halottjának emlékét.

Következő megállónk a nem túl távoli Szád-vár volt, meredek hegyére szerpentinen kapaszkodtunk fel. Odafentről csodálatos látvány tárult elénk: a fátyolfelhőkön át ragyogott a nap, a mély völgyekben pedig sűrű felhő gomolygott, alig észrevehető sebességgel mozogva. Hozzá a várrom hangulata… Lehetetlen szavakba önteni, ezt látni kell! A várhegy északi ormáról még a felvidéki hegyek némelyike is látszott.

A gyönyörű kilátás miatt jócskán elidőztünk itt, úgyhogy az út hátralevő része kissé sietősre sikeredett. Akartam hagyni egy kis biztonsági időtartalékot elkavarás esetére (ha meg minden rendben, inkább az állomáson várjunk kicsit, minthogy lássuk elmenni a vonatot), úgyhogy gyorsabb haladásra ösztönöztem a fiúkat. Az utolsó előtti pecsét a Szabópallag-erdészháznál van elhelyezve, emiatt egy jó nagy kitérőt tettünk Észak felé. Bézbólnak időközben megfájdult a lába, úgy döntött, ő inkább a közvetlenül Bódvaszilasra vezető Piroson megy le a faluba és ott találkozunk. Felkaptattunk a zsombolyokkal tarkított fennsíkra, majd a határtól nem túl távol vezető szekérúton elértük az erdészházat. Ma már természetesen nem erdészház, lakat leverve, ház kifosztva… A pecsétet szerencsére nem vitték el, az ajtó mellett megtalálható. Bélyegzés, fotó után mentünk is tovább.

Változatos vidéken vágtunk át, helyenként hatalmas víznyelők tátongtak az út mentén; az egyikbe épp népes barlangász csapat készült alászállni.

Ahogy egyre lejjebb ereszkedtünk a hegyoldalban, úgy süllyedtünk bele a felhőbe. Nagyon különleges hangulatot kölcsönzött az erdőnek ez a gomolygó pára, melybe itt-ott besütött a nap.

A falu határában újonnan épült záportározó hatalmas földgátja terpeszkedik, nyilván volt itt némi áradás, ami indokolt egy ekkora építkezést… (A köd miatt nem tudtam olyan fotót csinálni róla, ami érzékeltethetné az egész völgyet lezáró, roppant méreteit.)

Bódvaszilasra a cigánysoron át érkeztünk meg. Itt-ott olvastam erről a sorról olyan megjegyzéseket, ami alapján akár félhettünk is volna az áthaladástól, de újfent nem volt semmi probléma, ahogy a szintén hírhedtnek számító Mátraverebélyen és Putnokon sem. Lehet, hogy a hideg, ködös idő miatt nem voltak kint a „tezsvírek”, de alig találkoztunk valakivel. A porták itt sem épp a gazdagságot sugallták, de nem volt olyan nagyon vészes a helyzet, mint várná az előítéletes erre járó.

A falu többi része viszonylag rendezett képet nyújt, a központban pedig szép turulos emlékmű áll.

Időben megérkeztünk az állomásra, így a biztonsági időtartalékot a váróban ücsörgéssel tölthettük el. Az utolsó pecsétet a forgalmistától szereztük be, aki jól fűtött irodájába invitált, mert a füzetek nem fértek át a pénztárablakon. Hamarosan megérkezett a vonat, és búcsút vettünk Bódvaszilastól. Sajnos vastag köd ülte a völgyet, így nem sokat láttam ebből a Horka által „Mordor fekete földjei”-nek nevezett vidékből, pedig gyaníthatóan nem sokat fogok errefelé járni a közeljövőben, legalább a vonatról megnéztem volna…

Miskolcon elbúcsúztunk KBa-tól és Horkától, aztán vonatra szálltunk hazafelé…

Utószó helyett: feljebb már említettem a gázfőzőt, ami szokatlan luxusnak számít, legalábbis „kékülésünk” alatt mindenképpen, meg nekem nincs is ilyenem. Most viszont rögtön kettő is volt velünk (bár Bézból palackjában már alig volt gáz). A főzők illetve az egyéb „luxustárgyak” ráébresztettek minket, hogy bizony ahogy öregszünk, puhulunk. Ezt megörökítendő, a Belga nevezetű formáció Buzi-e vagy? című örökbecsűje analógiájára megszületett a túra  alatt sokszor  előszedett kis „nóta”:

„Gázfőződ van? Buzi-e vagy?

Két hálózsák? Buzi-e vagy?

Derékalj? Buzi-e vagy?

Önfelfújós? Buzi-e vagy?”

És így tovább, és így tovább…

A következő részben: a Szalonnai hegységen és a Cserehát dombvidékén át Bódvaszilastól Encsig.