„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

12. szakasz: Becske-Mátraverebély,

Kelet-Cserhát

            Két hónap elteltével, 2011. június 10-én kerekedtünk fel újra KBa-val, hogy megküzdjünk a Cserháti Kék még hátralevő, közel 70 km-es szakaszával. A küzdést néhol sajnos szó szerint kellett érteni (erről később részletesebben), de alapvetően egészen kellemes vidéknek bizonyult a Kelet-Cserhát, sokkal szebb volt annál, amit a beszámolók alapján elképzeltem…

            A dunántúli szakaszokon még nem volt különösebb gondom a közlekedéssel, de ahogy nő a távolság otthontól, egyre kalandosabbá válik már az oda- és hazaút is. Becske alsó megállóhelyre már közel 5 órás, két átszállásos vonatozással sikerült eljutnom. Az utat olyan apróságok színesítették, mint a Keletiben a kelleténél jobban megismert csiroki félcsalád találkozása Bag megállóhelyen a család többi tagjával – míg őket várták, a családtagok a megálló rég bezárt épületének további fosztogatásával múlatták az időt, és a családegyesítés után némi haszonanyaggal (csatorna, kábelek stb.) megpakolva vidáman távoztak. Aztán ott volt az Aszódról Balassagyarmat (úgy is, mint Civitas Fortissima) felé tartó Bz-szerelvényen a Vándor, egy fura kinézetű bácsi, aki egyik sört a másik után bontotta, és különféle vaddisznós rémtörténetekkel szórakoztatta a nógrádi táborozásra induló kisiskolásokat. (A bácsinak egyébként volt egy jópofa beszólása még Aszódon, indulás előtt a vonatot kifogásoló egyik kedves útitársnak. Szó szerint:

                        Elégedetlen utastárs: „Már megint ez a tötyögős kocsi? De utálom ezt a tötyögős kocsit!”

                        A Vándor: „Miért, mire számítottál? Shinkanzen-re? Vagy TGV-re????”)

            Az Aszód-Becske vonatút amúgy elég érdekes volt, nekem már szokatlan és sok újdonságot rejtő a táj, életemben másodszor jártam erre, bőven volt néznivaló. Közel egy órás zötyögés után végül leszálltam Becske-Alsó finoman szólva elhagyatott megállóhelyén.

            Egy gyors uzsonna és szerelvényigazítás után nekivágtam az útnak. Becske falu bő negyedórás séta a megállótól a nógrádkövesdi országúton. A szomszédos hegyek kőbányáit régebben drótkötélpálya kötötte össze a kövesdi vasútállomással, mára ennek nyoma sem maradt, helyette hatalmas, négytengelyes billencsek viszik a zúzottkövet a még üzemelő bányarészből az állomási rakodóra, ezen az úton. Elég földrengető élmény egy ilyen dög elhaladása az ember mellett. A faluszélen régi TSz áll, az országos átlaggal szemben itt nem a teljes pusztulás uralkodik, a major egy részét használják, és rendben is tartják, baromfit tenyésztenek nagyüzemben. A falu is rendezett képet mutat, viszonylag kevés elhanyagolt portát láttam. A pecsét a Becskei-patak hídjának közelében álló Vadász presszóban kapható (elég rendhagyó a felirata: „MTF Kéktúra, Becske” – vajon mi az MTF?).

            Pecsételés után indultam is tova. A kocsma nem volt olyan csábító, hogy itt várjam be KBa-t, aki 3 óra múlva volt várható, inkább a hegytetőn trónoló várromot tűztem ki célul, némi panoráma mellett csak kellemesebb a várakozás. A templom mellett keletnek kaptató utcácskán hagytam el a falut. A szélső házak már eléggé romosak, és az utca végén rögtön az erdő kezdődik. A házak közül kilépve az aszfalt száraz melege után valósággal mellbevágott az erdőből áradó pára. Nemrég eshetett, a lombok víztől elnehezülve hajoltak a szekérút fölé. Néhol kétrét görnyedve fértem csak át alattuk. Az út folyamatosan emelkedett és a sár miatt eléggé csúszott is. Olyan negyed óra caplatás után kerültem ki egy vadvirágos rétre a dombtetőn. Szemben a Szanda lebányászott nyugati csúcsa, délre a Berceli-hegy még mindig aktív kőbányája, a réten pedig hárommilliárd rovar…

A völgy aljában villanyvezeték, tövében kis házikó. Itt nem volt jelzés, némi futkosás után egy láthatólag frissen lekaszabolt cserjésen keresztül haladó csapást választottam, ami szélére vékony fóliacsíkokat kötöztek itt-ott. Kicsit felfele haladva hamarosan meglett a Kék. Micsoda jótétemény, gondoltam magamban, valaki karbantartja itt az ösvényt a susnyáson keresztül! Aztán tovább, egyre csak fel, a Szanda oldalában. Eléggé beszűkült a csapás, és a tető csak nem közeledett. Végül kijutottam a régi bánya tönkrement makadámútjára. Nem messze onnan, ahol a Kék újra elhagyja a makadámot, egy kis kulcsosház áll. Sajnos nem fotóztam le. Rossz időben biztos itt maradtam volna a tornácon, de most jobban csábított a várrom, indultam tovább. Alig mentem pár lépést a nagy kövekkel lerakott, bokakínzó úton, egy nagy vaddisznó ugrott ki elém a bokorból. Megijedt és elrohant, de a társai mozgását még hallottam egy darabig az út túloldalán. Hangosan beszélgetve hozzájuk, és időnként kövekkel dobálva a fák törzsét próbáltam jelezni nekik ottlétemet. 

Innen már csak egy iramodás, és feljutottam a vár alá. A Szanda-hegy déli oldala meredeken szakad le, a peremen korlát is áll. Ez a terület „Andezitömlés” néven szerepel a térképen, de eléggé benőtte már az erdő. Azért a maradványai is elég látványosak.

A várrom a hegytetőn, hatalmas sziklaalakzatok tetején trónol. A tövében kis tisztás, itt egy „retró” csővázas hátizsákot vettem észre, amire egy málhazsákot is eszkábáltak pluszban, rákötözve sátor, ponyva, miegymás. Már ránézésre is rettentő súlyosnak tűnt. Hamarosan kiszúrtam a gazdáját is, fent a torony romjainak tövében távcsövezte a tájat. Felkapaszkodtam, lekezeltünk, aztán beszélgettünk egy jó fél órát, az isteni panorámát szemlélve. Ő is a Kéket járja, csak össze-vissza, és ez az utolsó hiányzó szakasza. Megtudtam, hogy ő volt az a jótét lélek, aki lent a völgyben kipucolta a Kék ösvényét a susnyásban. Mesélt kicsit a cuccáról is, na ő aztán nem „minimálban” nyomul, macsétától kezdve, a gumicsizmán át, a máig harcoló német alakulatokig mindent hurcol magával! Megvan az átka ennek is, az általunk 2 napra tervezett 70 kilométeres szakaszra ő 5 napot szánt… Beszélgetés közben alkonyodni kezdett, a lenyugvó nap különös fénybe öltöztette a tájat (fotó persze ezt nem adhatja vissza…)

            A közelgő sötétség miatt nekiláttam bivakhelyet keresni. Újdonsült ismerősöm a nyugati kis tisztáson tanyázott le a sátrával, azt viszont olyan sűrű bozót vette körül, különálló nagyobb fák-bokrok nélkül, hogy nem volt hova kifeszíteni a ponchómat. A keleti oldalon viszont, egy vékony sziklafal tövében, mely az északi széltől is remekül takart, kellemes kis placcot találtam. Némi ügyeskedést igényelt ugyan a ponchótető kifeszítése, de megoldottam. Miután megvolt a tető, a naplemente utolsó fényeinél megvacsoráztam. Felettem egy rúdon trikolorunk csapkodott a szélben.

            Ez a zászlórúd felvetett némi problémát. A Mátra felett, tőlem kb. 25-30 km-re keletre éppen zivatar vonult délnek, és tartottam tőle, hogy itt is lehet valami; a fémrúd alatt pedig nem biztos, hogy egészséges tartózkodni villámlás közben. A zivatar mögött viszont tiszta volt az ég, úgyhogy maradtam. Egyrészt a meredek hegyoldal miatt túl sokat kellett volna még menni a következő alkalmas helyig, másrészt nagyon is vonzott ez a varázslatos hely… Úgyhogy maradtam. Elég tiszta volt az idő, jó messzire láthattam. A településeken sorra gyúltak ki a fények, a távolban még Budapest fénykupoláját is lehetett látni. Egy darabig még nézelődtem, aztán az egyre hűvösebb idő miatt bebújtam a hálózsákba a térképeket és a kalauzt tanulmányozni. Egyszer csak olyan hang ütötte meg a fülem, amit még sosem hallottam – minden előjel nélküli, erős, rövid surrogás, mely bizonyos időközönként ismétlődött. Nem tudtam hova tenni ezt a hangot… Kibújtam a ponyva alól, és figyeltem az eget. Sokadik kísérletre sikerült kiszúrni valamit a Hold gyenge fényében – valószínűleg egy nagy testű denevér lehetett, ami fordulás közben adta ki ezt a fura hangot.

            Valamikor, talán 11 előtt befutott KBa is, sikeresen feltalált a sötétben a dzsumbujos ösvényen a várromhoz. Üdvözöltük egymást, aztán helyet szorítottam neki a poncho alatt, hogy már ne kelljen a menedékhellyel vacakolnia. A helyszűke miatt a cuccok kint maradtak mellettünk, letakarva. Ha jön a vihar, lehet, hogy bajban lettünk volna, de bíztunk a szerencsénkben. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán eltettük magunkat másnapra – hosszú út várt ránk.

            Szombat reggel. Sajnos a napkelte „érdeklődés hiányában” elmaradt, pedig nem utolsósorban ezért akartam itt éjszakázni. Mindenesetre a szürke felhők alatt terpeszkedő Mátra látványa is elég impozáns volt.

            Világosban a kis poncsó-menedékünk még apróbbnak tűnt. Még jó, hogy nem esett!

            Nézelődtünk még kicsit, aztán lefelé indultunk a meredeken. A tölgyerdőt hamarosan az errefele annyira jellemző akácos váltotta, jó sűrű, csak az úton lehetett haladni, még jó, hogy nem itt próbáltam táborhelyet keresni. Kb. 2 km után lyukadtunk ki a szandaváraljai műútra. A lejtőn a falu felé indulva hamarosan egy bácsival találkoztunk, aki két tehenet terelt felfelé. Köszöntünk egymásnak (már a bácsival), a tehenek pedig megrémültek 

            Szandaváralja nagyon nyugodt kis falu, pláne szombat kora reggel. A temetőnél megálltunk vizet vételezni („ahol temető van, ott nyomós kút is van” – tartja a dakota közmondás). A kúttól nem messze Balázs kiszúrt egy síremléket. Egy repülős katona fotója állt rajta, aki az ötvenes évek elején halt repülő hősi halált, és hazahozták a falujába eltemetni.

            A pecsét a falu „főterén” található, egy oszlopra szegezett szelencében. Mögötte példásan karbantartott park padokkal – és a világháborúk helyi áldozatainak emlékműve, emlékeztetve arra, hogy a háború még egy ilyen „isten háta mögötti”, csendes kis faluból is elragadhat…

            Észak felé, egy emelkedő kis mellékutcán hagytuk el a falut. Az új Kék nyomvonala a Hucskó-hegyen (a hegytetőn hatalmas antennatorony), majd erdőszélen-dombháton-sáros szántóföldi dűlőúton át esik be Tereny falujába. A falu, méretéhez képest, elég impozáns templommal bír, és jó pár szép, régi házat is láttunk benne.

            Másik nevezetessége az Orsósmagnó Múzeum, ami egy mellékutca kis házában van berendezve. Korábban egy riportfilmben láttam már, egy igazi megszállott hozta létre, aki az orsós magnók születésétől kezdve gyűjtött össze rengeteg ilyen szerkezetet. Különlegessége a gyűjteménynek, hogy mindegyik működőképes! Akit érdekel az ilyesmi, és erre jár, ajánlom figyelmébe (telefonon be kell jelentkezni). Mi a korai időpont és a még előttünk álló jókora táv miatt nem mentünk be.

            A faluszéli legelőről jópofa birkák tekingettek felénk, egy darabig el is kísértek a villanypásztor mentén.

            Terenyt elhagyva jó 3 km-es aszfalt várt ránk. Szerencsére jelentéktelen forgalom volt csak, és a környező, pipacsos, repcés mezők látványa kárpótolt a kemény járásért. Az aszfaltot elhagyva egy újonnan létrehozott halastó mellé értünk. A Szanda-patakot egy patkó alakú völgyben duzzasztották tóvá, a víztől jó nagy távolságra kihúzott masszív kerítés védelmezte a magántulajdont. Már aktuálissá vált egy kis reggelivel egybekötött pihenő, de a sár miatt csak a Szanda-patak kis gyalogos vashídja tűnt erre alkalmasnak. (A járműveknek betonozott gázlót építettek.) Letelepedtünk a hídra, lerángattuk a hót’ sáros bakancsokat, és megreggeliztünk. Ennek végeztével megelőző lábápolást hajtottunk végre némi leukoplaszt segítségével. KBa egy óvatlan pillanatban elejtette svájci bicskáját, ami a járófelület egyik rését épp megtalálva aláhullott a patakocskába… Megpróbálta megmenteni, de a hideg vízben állva, a mély iszapban turkálva nem találta meg… Ennyivel áldozott a vizek istennőjének.

            Nekiláttunk elpakolni a spontán kirakodóvásárt. Közben kiszúrtak minket a halastó éber őrei, a gáton álló lakókocsi mellől élénk távcsövezésbe kezdtek – vajon mit csinálunk mi a hídon??? Kétségek között hagyva őket odébbálltunk, és egy borzalmas, traktor szántotta, szinte már halastó méretű kátyúkkal tarkított szekérúton bevergődtünk Cserhátsurányba. A falu főutcája mellett jókora tó, óriási békapopulációval (épp koncertet tartottak), a szomszédos dombról a híres 18. századi evangélikus templom vigyázza a vidéket.

            A pecsét (itt is) a Vadász presszóban kapható, kicsit túl azon a kereszteződésen, ahol a kék balra elhagyja a főutcát. Pecsételés után a Jánossy-kastély mellett indultunk kifelé a faluból. Kicsit feljebb egy másik, kisebb templom áll, az állványzat állapotából úgy tűnik, jó ideje félbehagyták a felújítását… Az egyik faluszéli ház udvarán két, manapság már műemlékszámba menő Csepel teherautót láttunk. Az egyik Csepzon láthatólag alkatrészbázisul szolgál, a másik viszont nagyon jó állapotúnak nézett ki!

            Cserhátsurány sáros határát elhagyva egy sűrű akácos határán haladtunk bő fél órát északnak, majd az erdőbe beérve rátaláltunk a 2008-as Cserhát-Börzsöny túráról már ismerős, Nógrádsipek felé vezető útra. Az erdő itt különösebb izgalmakat nem tartogatott, egyszerűen csak nagyon nyugodt volt – sehol egy krosszmotor, láncfűrész vagy terepjáró… Kicsit odébb megtaláltuk a mezőt, aminek a túlsó sarkán anno táboroztunk, és ahova Bézból éjnek idején megérkezett egy kis tálca francia krémessel – mintegy hagyományt teremtve 

            Nógrádsipekre a változatosság kedvéért borzalmas sártengeren át kepesztettünk be. A faluszéli marhatenyészet már a múlté, de a romos Tsz-épületen a vörös csillag még tartja magát.

            Ez és egy villanyoszlopra drótozott, rozsdás utcanévtábla – Dolgozók útja – emlékeztet a letűnt időkre; átellenben pedig egy frissen állított, vagy felújított, csili-vili feszület biztosítja a kontrasztot. A faluban különféle házilagos készítésű csettegők tanúskodnak népünk találékonyságáról (na és buherára való hajlamáról) 

            Az itteni pecsétet a rendkívül hangulatos Korona Presszóban gyűjtöttük be, és ha már itt voltunk, a nagy melegre való tekintettel elkortyoltam egy jó sört is. Továbbindulva a falu szélén elhaladtunk a már szintén ismerős, a csehszlovák néphadsereg hagyatékából származó Praga és C3D teherautók mellett (láthatólag intenzíven használják őket a helyi fakitermeléseknél), majd ismételten belevesztünk a sártengerbe, amit a sok eső és a nehéz járművek közösen hoztak össze. A Csóka-hegy aljában érdekes dolgot vettünk észre: a sárban mezítlábas lábnyomok haladtak velünk egy irányban. Már épp a helyi jetire kezdtünk gyanakodni, mikor egy farakásnál fény derült a rejtélyre… Három, 40 körüli hölgy ácsorgott a farakásra lepakolt hátizsákjaik mellett, rövid pihenőt tartva, és egyikükön nem volt bakancs. Köszöntöttük egymást, majd megérdeklődtem, szintén Kéktúrázók-e. Nem, ők a Szent Margitra emlékező Gyöngy-utat járják, aminek a rövidebbik változata a Margit-szigetről indul és a Mátraverebély melletti Szentkútnál ér véget. (Egyben kiderült az is, mi az a fura jelzés, amit annyi helyen láttam már az országban, a körben elhelyezkedő sárga pöttyök – na ez a Gyöngy-út jele.) Kihasználva, hogy itt van hova ülni, nem csak a sárba, letelepedtünk ebédelni a farakásra, a hölgyek pedig továbbálltak. Még egyszer találkoztunk velük a Pusztavárhegy aljában, aztán lemaradtak mögöttünk. Elég tekervényes úton jutottunk el Hollókő határába. A várat megpillantva kis pihenőt tartottunk – a „sose állj, ha ülhetsz is, sose ülj, ha fekhetsz is” katonai bölcsesség jegyében 

            Kiadós kaptatók után érkeztünk meg végül Hollókő skanzen-utcájába. Némileg kilógtunk a tömegből így halál sárosan, de azért volt, aki szóba elegyedett velünk. A faluból némi erdei lépcsőzéssel jutottunk fel a hegytetőn trónoló, nagyon szépen restaurált várba.

A pénztáros bácsitól beszereztük a pecsétet (na és a belépőt), majd zsákjainkat nála hátrahagyva felderítettük az „ojjektumot”. A belső vár egy erkélyén épp esküvői ceremónia zajlott, szemmel láthatóan a vár berendezkedett az ilyesmire is. (Az ifjú pár hatalmas hibrid Toyotával érkezett, pedig egy „váras” esküvőhöz mennyivel stílusosabb lett volna egy hintó!) A várból csodálatos panoráma nyílt közel ¾ körben a tájra. Bő egy órát eltöltöttünk itt, sok érdekességet tartogatott a vármúzeum is, és egy kis pihenő is jólesett az aznapra még betervezett 10 km előtt.

A várat elhagyva átvágtunk egy kis erdőn, majd egy tágas mezőre lyukadtunk ki, ahol a Kék szokás szerint elveszett. Kapásból a rosszat választottuk a kínálkozó két út közül, de ez nem okozott gondot, mert mikor észrevettük a tévedést, minden további nélkül keresztülvágtunk a szénaszagú réten egy vadcsapás segítségével. Újra a Kékre álltunk, de az megint csak elenyészett. Vegyes erdőkön és egy bokros domboldalon át végül pontosan oda érkeztünk, ahova kellett, Felsőtold határába. Innen aztán 5-6 km-en át aszfalt, egész pontosan a hollókői országút következett, ennek megfelelő forgalommal. Meglehetősen kellemetlen volt (pláne a szerpentinen Alsótold után, ahol nem is mindig volt hova félreugrani a száguldó autók elől).

Alsótold felső szélén van egy fazekasműhely, ami szemlátomást az egész falut ellátja jópofa agyag utcanév-táblákkal, házszámokkal, és egyéb díszekkel. Egy közeli ház udvarán pedig érdekes totemek álltak: oszlopokra szögezett ló-marha-stb-koponyák, tetejükön mindenféle sisakkal, fejdísszel.

A falut elhagyva az Alsó-szurdok már említett szerpentinje következett, majd végre megérkeztünk az elvileg OKT-s pecsétet rejtő Bableves-csárdába.

Csak céges bélyegzőjük volt, de ha már erre jártunk, szántunk egy kis időt a névadó bablevesre, pontosabban babgulyásra is. (Ezzel ugyan elárultuk az „azt esszük, amit magunkkal viszünk” elvet, de ennyi talán belefér.) Az árak meglehetősen pestiesek (igazodva a törzsközönséghez), és a pincér egy óvatlan pillanatban elragadta a gulyás mellé adott kenyér maradékát, amit Balázs el akart hozni vacsorára…

Továbbindulva elhagytuk a kéket, ami tovább megy az aszfalton, és bevettük magunkat a csárda mögötti erdőbe táborhelyet keresni. A már megszokott sártenger fogadott, de kicsit odébb egy nyugat-keleti irányú szélvédő akácosban megfelelő helyet találtunk, ahol felüthettük tanyánkat. Még világosban álltunk meg, de mire berendezkedtünk, már alkonyodott, újra csodálatos naplementével ajándékozva meg.

Hamarosan el is tettük magunkat másnapra, hiszen még várt ránk közel 24 km Mátraverebélyig.

A meleg, párás nappal után szokatlanul hűvös volt az éjszaka, a holmijaink is megnyirkosodtak, valamint tetemes mennyiségű harmat borította el a növényzetet. Táborbontás után nekivágtunk a keleten magasodó Tepke-vonulatnak. Hamarosan újra a Kéken álltunk, ami előbb meredeken felmegy a hegyoldalba, majd a gerincet elérve azon folytatja tovább, kisebb, de folyamatos emelkedéssel. A ritkán járt szekérutat szegélyező magas fűről rengeteg harmatot sikerült összeszednünk nadrágszárral. Úgy tűnt, sosem érünk a tepkei kilátóhoz. Aztán csak sikerült; felkapaszkodtunk az ismerős acélvázas toronyba. Sajnos elég párás volt az idő, de így is impozáns panoráma tárult elénk: északra és nyugatra a Cserhát szelídebb hegyei-dombjai, keletre a Mátra, főleg a Muzsla hatalmas tömege. Sajnos a rettentő pára miatt nem igazán lehetett jó fotót készíteni…

Az 567 m-es Tepkéről leereszkedtünk egy nyeregbe, majd a 10 méterrel magasabb Purga és mellette a Macska-hegy izzasztott meg. (A Cserhátra, legalábbis a Kék itteni szakaszára szerintem eléggé jellemző, hogy a hegyek relatíve nem magasak, viszont az útvonal rendesen hullámvasutazik – így jött össze a kelet-cserháti 70 km-re bő 2000 m szintemelkedés és ugyanennyi esés is…) A nagybárkányig tartó szakasz eléggé kacskaringós, dimbes-dombos, az erdő sem tartogat különösebb látnivalót, viszont ott jártunkkor nagyon nyugodt volt… Ezen kívül csak egy vicces tábla érdemel említést, ami egy magánterületté nyilvánított erdőrész határán volt kitűzve: „MAGÁNTERÜLET! ÁTJÁRNI TILOS! (KIVÉVE KÉKTÚRA)” Alá valaki filctollal odabiggyesztette: „Köszönjük!”

Nagybárkány felett egy rettentő vízmosta, bevágódott utat kellett leküzdeni, aztán egy mezőre kibukkanva egyenesen nekivitt a jel az egyébként völgyben megbújó falu dombon álló templomának.

Itt elvileg a Bárkány Presszó rejtené a pecsétet, de az zárva, a mellette álló, szocializmust idéző vegyesboltban (ami egy üveges hűtő segítségével egyben kocsma is) kaptunk cégeset. Egy kis pihenés és egy sör (nekem, Balázsnak nápolyi) után elhagytuk a falut. A falu feletti füves dombháton átvágva (szemben a csúcson valaha Fejérkő vára állt) leérkeztünk a sámsonházai műútra. A falu határában egy felhagyott kőfejtőben a szabaddá vált rétegekben tanulmányozható a környék igen változatos geológiája (megértésében tablók is segítenek).

A falu főutcáját balra elhagyva megérkeztünk a Szálláska-völgybe. Beljebb, a völgy erdősebb részén gulya legelt. Kicsit odébb a domboldalban kis forrást találtunk, a gulyás kiabált utánunk, hogy nyugodtan ihatunk belőle, jó a vize. Az elektromos távvezetéket elérve a Kék újra csak elenyészett. Némi tanácstalanság után (a térképek is eléggé különböznek, jelzést meg nem találtunk) egy nagyjából jónak tűnő úton jobbra elhagytuk a völgyet. Az igazi bolyongás csak ezután következett; az irányt nagyjából tartva próbáltunk közelebb kerülni Mátraverebélyhez. Aztán egyszer csak balról megérkezett a Kék. Hogy honnan, azóta is rejtély… A természet részéről várt még ránk egy próbatétel. A falu fölötti, letarolt hegyoldalt rettentő sűrű dzsindzsa foglalta el, ebben kanyargott az épp csak ember szélességű ösvény, sok helyen kétrét is kellett görnyedni, annyira belógtak az ágak. Még jó, hogy előzőleg nem esett, kaptunk volna a nyakunkba… Aztán kiérkeztünk a kaszálóra. A falu egészen felhúzódik a hegyoldalba; a Kék pontosan a térképen külön jelölt, és már jó pár helyen „megénekelt” cigánytelepen vág keresztül. Mielőtt beértünk volna, órát-fényképezőt-telefont jó mélyre elpakoltunk. Szerencsénk volt, kevéssel dél után érkeztünk, a rezervátum lakói nagyrészt ebéd utáni sziesztájukat töltötték, alig voltak az utcán. Annak a néhánynak, aki kint volt az udvaron, köszöntünk, ők meg vissza, közben szaporán talpaltunk lefelé. Néhány gyerek nézegetett érdeklődve, de egyelőre megúsztuk. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a telep, szinte kiér a 21-es főútig, bő kilométer hosszú. A vége felé már sűrűsödött a nép, de mindösszesen egy kislány próbálkozott be „turista, szalámi” szöveggel, de nem nagyon volt már mit odaadnunk. Körbenézve elég vadnyugati volt a hangulat, de valami mégis elindulhatott, mert a házak nagy többsége viszonylag rendben volt (már a körülményekhez képest), az udvarokat sem borította vastagon szemét, mint az máshol megszokott. Lehet, hogy itt is feltételekhez kötik az állami-önkormányzati segítséget? Még találkoztunk pár meredek arccal, de aztán csak megérkeztünk a vasútra.

A vonat nem sokkal azelőtt ment el, úgyhogy volt bő másfél óránk rendbe szedni magunkat, és pihenni egyet. A pecsét itt az útátjáró melletti öreg fán lóg, ezt begyűjtöttük, aztán valami pihenőhelyet kerestünk. A megállóban épület már rég nincs, nyomait is alig láttam, de még egy esőtető sem. A tűző nap elől az egyetlen (a pecsétet is őrző) fa árnyékába húzódtunk. Nyirkos holmijainkat kiteregettük a betonkorlátra, majd leheveredtünk az árnyékba. A vonat előtt szűk egy órával csiroki család érkezett, 2 anyuka és 3 kisgyerek. Anyuék elég zorkó módon néztek ki, de a gyerekek láthatóan rendben voltak, ők és a ruhájuk is tiszta volt. Felettébb érdeklődőek voltak, főleg az egyik kiskölyök, ki nem fogytak a kérdésekből. Így az utolsó ¾ órát beszélgetéssel töltöttük  Aztán befutott a vonat, és kezdődött egy több mint öt órás, több átszállásos vonatút hazáig…

Ahogy már említettem, végül is kellemes csalódás volt a Cserhát, sokkal rosszabbra számítottam! Kicsit fura, hogy 130 km-en át kanyarog benne a Kék, miközben a Börzsönyt elintézi 38,7-tel, a Mátrát pedig 50-nel, de ebben talán van némi célzatosság is – így jobban megismeri ezt az érdekes vidéket a turista, aki egyébként valószínűleg nem nagyon járna erre…

A Mátraverebélyt keletről szegélyező erdők mögött pedig már ott várakozott egy roppant tekintélyes „ellenfél”, a Mátra… Várj csak, hamarosan jövök!