„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

11. szakasz: Nógrád - Becske, Nyugat-Cserhát 

A nyugat-cserháti szakasz beszámolója annak idején valahogy kimaradt a sorból, ezt szeretném most, közel egy év elteltével bepótolni, hogy teljes legyen a történet. (A túra során végig fontosnak tartottam azt az egy alapelvet -ha már a „junior változatú” teljesítés nem jött össze-, hogy az egyes bejárt szakaszok rendben kövessék egymást, ne legyenek kihagyott, „majd később visszatérek” részek.)

Nem mondhatnám, hogy 2011. tavasza unalmas volt számomra; az esküvőm és az azt megelőző szervezkedés, valamint egy munkahelyváltás és minden velejárója okozta izgalmak közé, mintegy pihenésként sikerült beiktatni egy „kékülős” hétvégét, hogy a téli szünet után  bejárjuk a Cserháti Kék nyugati szakaszát Bézbóllal és KBa-val. Náluk jóval hamarabb sikerült Pestre érkeznem; hogy ne ott a szmogban-zajban-mocsokban várakozzak, már egy korábbi vonattal kizötyögtem Nógrádra. Szép napos idő volt, csak az erős szél okozott némi kellemetlenséget. A szépen felújított vasúti megálló épületétől felsétáltam a hegytetőn terpeszkedő várromhoz. Szélárnyékban a napon igen kellemes tavaszi idő volt, nyíltak a virágok, zümmögtek a méhek, de ahogy felértem a várba, rögtön vad szélrohamok támadtak rám. Az északnyugati fal mellvédjére felkapaszkodva igazán gyönyörű panoráma nyílt ki, nyugaton a Börzsöny nagy hegyei, észak felé a zöldülő völgy a falvakkal, keletre a Cserhát szelíd vidéke, délre a Naszály tömege, mindez a vár sajátos hangulatot árasztó romjai felett.

Bőven volt időm nézelődni, uzsonnázni. A vár különleges hangulatát fokozta az is, hogy az erős szél miatt rajtam kívül csak néhányan jöttek fel, de ők is gyorsan lemenekültek, nem zavarták a nyugalmat J Lassan azonban a fiúk vonata is várható volt, így elindultam lefelé, a változatosság kedvéért most észak felől megkerülve a várat. A kaputól kicsit lejjebb kis parkban szépen faragott faoszlopok állítanak emléket a honfoglaló magyar vezéreknek, a vár alatti domboldalban pedig régi pincesor bújik meg.

A Csurgó nevezetű faluszéli forrásnál feltöltöttem vízkészletemet (ez is, ahogy a többi könnyen megközelíthető forrás, nagy népszerűségnek örvendhet a környéken, mert ottjártamkor is többen töltötték marmonkannákba és pet-palackokba a vizét, hogy aztán autóval hazafuvarozzák). Feltankolás után besétáltam az állomásra; hamarosan Balázsék is megérkeztek (magukkal hozva néhány darab, lassan történelmi hagyományokkal bíró krémest J ). A pecsét begyűjtése és fotózkodás után az időközben összezáródott felhők alatt nekivágtunk az útnak, és a rendezett, virágos utcákon át elhagytuk a falut.

A falu szélén jópofa, ám igen ijedős rackajuhhal találkoztunk (ha nem ez a fajtája, valaki javítson ki), a vasutat elérve pedig hatalmas gépek  szaggatta, munkaterületté változtatott völgyön kellett átvágnunk (nem sikerült rájönni, mi volt a munka célja).

A Kéktől a K+-on kis kitérőt igénylő Téglás-kútnál szerettünk volna letáborozni, de azt az erdőirtás helyén felnövő hatalmas dzsumbulyban nem sikerült megtalálni, így végül egy alkalmasnak tűnő, normálisabb erdőrészben ütöttünk tábort. Ezúttal egyikünk sem hozta a szokásos OBI-ponyvát, helyette Bézból (ha jól emlékszem) olasz és az én német katonai poncsómat patentoltuk össze (furcsa mód nagyjából kompatibilisek egymással, éljen soká a NATO-együttműködés!), sátortető-formán kihúzva magunk fölé. Padló most nem került alánk, csak a derékaljak, de a száraz talaj miatt most ez elég is volt. Miután kész volt a szállás (és már teljesen besötétedett), nekiláttunk, hogy mindenféle harci-marci késeinkkel lemészároljuk a krémeseket J

Az éjszaka nyugodtan telt, csak a szél fújdogált körülöttünk. Reggelre sem változott a helyzet, a poncsó-menedék a széllökések hatására néha érdekes alakot öltött.

A nap lassan bevilágította az erdőt, mi pedig a Kékre visszatérve felkaptattunk a Nagy-Kő-hegyre. Odafent érdekes, modern formájú esőtető áll, a peremről pedig remek kilátás nyílik a vidékre (nagyon érdekes volt, ahogy az egyre magasabbra emelkedő Nap hatására vándorolt a fényes-árnyékos terület határa…).

Innen hangulatos, helyenként kissé sáros út vezetett le Magyarkútra. Hogy a Kék egy feleslegesnek ítélt hurkát levágjuk, leküzdöttünk egy csalánost és egy patakocskát, majd megérkeztünk a Pipás kocsmához, ahol egy fából faragott krokodil őrzi a pecsétet. A falra függesztett trófea pedig érdekes fotókra ad lehetőséget J A szépen foglalt Irma-forrásból vizet is vettünk, mielőtt továbbindultunk.

Közel egy órát a Keskeny-bükki-patak völgyében, erdészeti úton haladtunk, majd az Urbáni-hegyen átvágva Szendehely és Katalinpuszta között kibukkantunk a forgalmas 2. főút nagy kanyarjában. Bő 1 km-t kell dél felé megtenni az aszfalton, a kamionok-autók között, nem épp szívderítő dolog. Katalinpusztán a kocsma-bolt kombinációban beszereztük a pecsétet és némi tízórainak valót, amit előtte a padon el is fogyasztottunk. A falu végén kezdődik a Naszály, ami nagyjából nyugat-kelet irányban terpeszkedik itt, uralva a vidéket. Felkaptattunk a Nagy-Szál-erdőbe, itt jó darabon közel szintet tartva lehet haladni. Útközben megálltunk kicsit a Bik-kútnál, ahol a befedett kút környékén jópofa táborhelyet alakítottak mindenféle építménnyel és tájékoztató táblákkal a környék jellegzetességeiről.

 Bizonyos részeken hatalmas méretű odvas keltike-telepek borították a földet, finom illattal terítve be a környéket (pontosan olyan volt, mint tavaly ilyenkor a Vértesben…). A kellemes, finoman hullámvasutazó úton végül megérkeztünk a Naszály csúcsa alá, innentől kezdődött az erőpróba. A meredek hegyoldalban oldalazva kapaszkodik felfelé az ösvény, helyenként mély, csúszós avarba, máshol sziklák között, míg megérkezik egy kis nyeregbe. Itt pihenésképpen elolvastuk a tablót a Szinlő-barlangról és a Naszály denevéreiről, aztán még egy iramodással felértünk a csúcson álló beton geodéziai torony tövéhez. Ahhoz képest, hogy felfelé szinte senkivel nem találkoztunk, itt rettenetes tömeg fogadott. Biztos tudtak egy rövidebb utat… Iskolás csoport, családok tolongtak, hogy feljuthassanak (szerencsére itt nem vitték el a toronyból a vaslétrát, mint annyi más helyen). Valahogy csak sikerült feljutni a tetőre. Odafönt elég kemény szélvihar borzolta a frizurákat és a kedélyeket, de páratlan panoráma nyílt körben; a Duna a Szentendrei-szigettel, a Börzsöny, a Cserhát, sőt délre a szürke párában (vagy szmogban) még Budapest is felsejlett.

Hosszas ereszkedés következett lefelé, közben azt is megtudtuk, honnan jött fel a tömeg - innen… Még mindig jöttek a kisebb-nagyobb csoportok, köztük néha fura jelmezekbe öltözött emberek is - talán jelmezbál volt a hegytetőn; vagy ez valamilyen hagyományőrző csoport kirándulása volt? A Török-rétet elhagyva viszont nem találkoztunk senkivel egész Ősagárd határáig, csak ott jött szembe egy magányosan túrázó lány. Bent a faluban éppen a Flúgos Futam vagy mi a nyavalya néhány eltévedt résztvevője keresett egy ellenőrző pontot. Az éppen nyitó kocsmában begyűjtöttük a pecsétet. Felsőpetény felé elég jellegtelen vidéken kellett átvágni, akácos váltakozott szántóval, de a virágzó kökénybokrok szebbé varázsolták az út mentét. (Az a népi bölcsesség, hogy kökényvirágzáskor szeles idő szokott lenni, most is igazolta magát.) Felsőpetényen a pecsét szintén egy kocsmában van, begyűjtése minimális kitérőt igényelt át a Lókos-patak öreg hídján.

A régi Kék a felsőpetényi agyagbányák mellett vágott át Romhány felé; ezt felszámolták, és hogy ne is menjen arra az ember, egy pecsétet helyeztek el a jókora kitérőt jelentő Alsópetényben, ahová egy homokos hegyháton átvágva érkeztünk meg. A pecsét a faluközpontban, egy hirdetőtábla oszlopán lóg. A faluban, parkban meghúzódva áll a Prónay-kastély, most kastélyszálló. (Nem tudom, ez ugyanaz a család-e, de nekem a -világnézettől függően dicsőségesnek vagy hírhedtnek minősített- Prónay-különítmény jutott eszembe a kastély neve hallatán…)

A faluból egy mellékutcán jutottunk ki, majd egy dombhátra felkapaszkodva elérkezettnek láttuk az időt a táborhely kiválasztására. Az utat elhagyva hamarosan sikerült is egy megfelelő helyet találni, a fiatal erdőben újra feldobtuk a tegnap már bevált poncsómenedéket. Sötétedés után hamar eltettük magunkat másnapra.

Mivel viszonylag korán sötétedett, én másnap ennek megfelelően jó korán fel is ébredtem, már kialudtam magam, és a tegnapihoz képest meglehetősen didergős hajnalon a telefonom rádiójának hallgatásával és csokievéssel (hogy felfűtsem a kazánomat) próbáltam múlatni az időt reggelig. Miután a fiúk is felkeltek, körbefotóztuk a tábort, majd összepakoltunk és mikor a Nap kibukkant a dombok mögül, útnak is indultunk.

Romhány felé virágzó fák-bokrok szegélyezték utunkat. A városka határában valahogy elmentünk a híres Törökmogyorófa (vagy másnéven Rákóczi-fa) felé vezető ösvény mellett (vagy simán csak beszántották). A helyi pecsét a Lilla-presszóban található; itt eltöltöttünk egy kis időt kávézással-csokievéssel, hogy megmelegedjünk a fagyos reggel után. (A kocsmárosné eléggé csodálkozott, hogy „ilyen időben” kint aludtunk az erdőn…)

A vasútállomás mellett (személyvonat már évek óta nem jár erre, talán a láthatóan elég nagy kapacitással dolgozó csempegyár generál még némi teherforgalmat) indul a K+ jelzés a már említett Rákóczi-fához, egy kis kitérőt mindenképpen megér. Az öreg fa egy dombtetőn trónol; a néphagyomány (az egyik, mert több változat is van) szerint a fejedelem innen irányította a romhányi csatát, a fa pedig leszúrt botjából nőtt ki. Lehet, hogy ez csak mendemonda, de a vénséges fa nagyon impozáns.

Visszatérve a Kékre elhaladtunk az erősen szocreál művház előtt, a csempegyárak között, majd át a híres, régi háromlyukú hídon, melyen Nepomuki Szent János szobra áll.

Odébb az úton kis emlékpark áll (benne Rákóczi lovas szobra fából kifaragva), tabló meséli el a romhányi csata történetét, mely -mai szemmel legalábbis- elég furán zajlott, végül mindkét fél magáénak ítélte a győzelmet J

A következő pecsét még 2 km-re sincs a romhányitól, Kétbodonyban egy régi ház kerítésére szerelték. Ezután keveregtünk kicsit mert a ház melletti kereszteződésben mindkét továbbmenő irányba mutattak kék jelek, végül az Alsóbodony felé vezető irány bizonyult helyesnek. (Újra csak volt némi ellentmondás a térkép és a valóság között, akárcsak Felsőpeténynél; úgy tűnik, errefelé mostanában kisebb-nagyobb nyomvonal-módosításokat szenvedett el a Kék.) A faluból kiérve felkaptattunk egy bevágódott, homokos szekérúton, aztán a hegyháton haladtunk délkeletnek. A vidéket mindenfelé virágzó fák-bokrok tarkították, nagyon szép volt… időközben a hajnali fagynak nyoma sem maradt, elég rendesen befűtöttek… Egy tisztásabb részről aztán a Szandavár vulkáni kúpját is megpillantottuk.

 A nagy nyugalomnak az vetett véget, hogy tarra vágott részre értünk, és a fákkal együtt a jelek is eltűntek. A kínálkozó, jól járt szekérúton mentünk tovább, de a távvezeték keresztezése után nem vettük észre, hogy a Kék eltért balra (mivel fák híján jelek sem voltak), hanem a szekérúton beereszkedtünk egy hosszú, de szintén délkeleti irányú völgybe. Mire észrevettük a tévedést, már kár lett volna visszafordulni. Az irányt jónak ítéltük, gondoltuk, előbb-utóbb ugyanúgy kiérünk a vasútra. Csakhogy az út egy idő után véget ért, és egy sűrű fiatal erdőn kellett átverekedni magunkat. Szerencsére a dzsungeles szakasz után találtunk egy újabb dűlőutat, ami tényleg kivezetett a vasúthoz. Az átjáróban délnek fordultunk, és az elsárosodott pályán elsétáltunk Becske Alsó romos megállójáig. (Ez mindössze egy régi, tégla esőbeálló, két pad és egy menetrendtartó oszlop a sínek mellett.) A tartóból valaki jófej módon elvitte a menetrendet, de nálam volt a menetrendkönyvem, úgyhogy megtudtuk, itt nem minden vonat áll meg, például a következő sem Aszód felé… Jobb híján némi pihenő után kimentünk a párhuzamos műútra, és közel 3 kilométert mentünk még rajta Nógrádkövesd állomásáig. (A becskei pecsét nem a vasúti megállóban van, hanem a faluban; ez a félórás kitérő most kimaradt, a következő túra elejére hagyva a „szakasz-záró” bélyegzést.) Nógrádkövesd szépen felújított állomásépületében még egy kis kiállítás is van a vonal történetéről. A vasút világának általános lepusztultsága után üde színfoltok az ilyen helyek, ahogy az volt Nógrád állomása is!

Némi várakozás után befutott a jól megszokott Bzmot-szerelvény. Kellemes meglepetés volt, hogy Aszódon nem kellett átszállni, a Balassagyarmatról érkező „Palóc Intercity” egyenest a Keletibe röptetett minket!

Igazán kellemes kis tavaszi kiruccanás sikeredett ebből a túrából! Az időjárás is elég kegyes volt hozzánk, és a zöldülő erdők-mezők, a virágzó fák-bokrok igazán széppé varázsolták a Cserhát szelíd vidékét. Ez alkalommal voltam másodjára a Cserhátban, és az évekkel ezelőttihez képest igazán pozitívan csalódtam benne!

A 12. részben: Becske-Mátraverebély; tovább a Kelet-Cserhátban.