„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

10. szakasz: Pilisszentlászló-Nógrád

Miután sikeresen túljutottam a legutóbbi szakaszt megkeserítő térdmizérián, és a legszínesebb őszi időszakot semmiképpen sem akartam kihagyni, október végén újra útra keltem, hogy a Visegrádi-hegységből még hátralevő csekély 15 km leküzdése után bevegyem magam az oly régen várt Börzsönybe.

Péntek hajnalban indultam otthonról, és egy hosszú, több átszállással tarkított, elég lehangoló tömegközlekedési „kaland” után 10 órakor végre újra Pilisszentlászlón álltam a kis templom előtt. Gyors szerelvényigazítás, aztán indulás. Épp az iskola mögötti utcában egyeztettem a látottakat a térképpel, mikor egy ősöreg, ámde annál sportosabb néni (ő is a hegyek felé tartott), azt gondolván, eltévedtem, mindenáron útba akart igazítani. Megköszöntem a kedvességét, mondván, semmi probléma, de nem tágított  Végül sikerült meggyőznöm, hogy jó nyomon vagyok, úgyhogy búcsút vettünk, és nekiindultam a hegyoldalnak. A Kék egy zsákutcából vág be az erdőbe, nagyon nem nyilvánvaló helyen. Biztos más is elnézte már az irányt, mert a mellette álló (kerítés nélküli) ház előtt romladozó autóra egy feltűnő „turistaút ->” cetlit celluxoztak. Egy bokrokkal, fákkal sűrűn benőtt, bevágódott ösvényen hagytam el a házak vonalát. Nem volt rossz idő, a Rózsa-hegy oldalában kapaszkodva hamar lemelegedett rólam a kabát. A nap is kisütött, aranyló fénybe vonta az őszi erdőt. Igazán szép látvány volt, de még semmi a későbbiekhez képest… Egy kis árokban jutottam fel az erdészeti műútra, a Szarvas-szérű nevű napos kis rét szélére. Kis darabon az aszfalton haladtam, majd a Kék beváltott az erdőbe a Szent László-hegy oldalán. Nagyon hangulatos kis „alagútba” kerültem a fiatal fák között.

Az első pecsét a Szentlászlótól még egy órányi járásra sem levő Pap-réti erdészház kerítésénél, a kapu mellett várt. Odabent lovak legelésztek a mezőn, a ház mellől hallatszó traktorzúgást leszámítva igazán idilli volt a kép. A házzal szembeni zsombékos réten átvágva végleg elváltam az aszfalttól. Egy szűk kilométert kellett megtenni a villanypásztorral védett erdőtelepítés mellett futó sáros földúton (közben két terepjáróval vadászok hajtottak el mellettem), aztán a Kék nagyjából északnak fordult az Urak asztala felé. Az Öreg-hálást elhagyva igazi gyalogösvénybe váltott az út, az egyre meredekebb hegyoldalban nagyjából szintet tartva haladt kb. 2 kilométeren át. Elragadó volt a táj. Balra itt-ott magányos, hatalmas sziklák a hegyoldalban, jobbra mély völgy, mindenfelé aranyos színek és végtelen nyugalom. Mivel a levelek jó része lehullott már, a hatalmas fák között helyenként ki lehetett látni a Duna völgyére és a szélén álló alacsonyabb hegyekre. A folyó ugyan párába burkolózott, de néha felcsillant a távolban. Időnként vihar által kidöntött hatalmas fákon is át kellett mászni, de korántsem volt annyi, mint pl. a Bakonyban.

 A ködfátyol felett egyszer még a Naszályt is sikerült megpillantani.

Régen meg akartam már nézni az Urak asztala tetején levő elhagyott légvédelmi állásokat, most mégis inkább sétáltam tovább, sokkal jobban hívogatott a számomra ismeretlen, misztikus Börzsöny. A Vízverés nyergében kis rét húzódik meg, egyik sarkában pihenő esőkunyhóval (nem messze magasles). A rét másik sarkában, a tájékoztató oszlop tövében, egy nagy kövön tartottam ebédszünetet.

Határtalan csend volt, amit csak egyszer tört meg egy elhaladó helikopter kelepelése. Ebéd után irány tovább. Kerítéssel védett erdőrész következett, de mind a be-, mind a kijáratnál gondosan kiépített létra várt. Leereszkedtem egy erdészeti útra, amin a Kék a hegyoldalban egy nagy félkört leírva, szintben kerüli meg a Bölényes nevű nagy völgyet. Az utat elhagyva a Barát-halom gerincén megérkeztem a Moli-pihenőhöz. Muszáj itt megállni néhány percre, a kis padról fenséges panoráma tárult elém, nyugat felé látszott a Visegrádi-hegység egy jó része és párába veszve a Duna.

Pár száz métert megtéve, a Kékről csak néhány lépés kitérő a Borjúfő sziklája. Innen még az előzőnél is csodálatosabb volt a kilátás, le a színpompás völgyekre és immár Észak, a Dunakanyar felé is. Nehéz volt elszakadni a látványtól és folytatni az utat…

Nagyjából a Visegrádi-kaputól egy kényelmes, ámde nem túl izgalmas murvás út vitt jó darabon Észak felé. A nagy nyugalom, és az erdő szépsége kísért egész a Fekete-hegyig. A hegytetőn egy ligetekkel meghintett, itt-ott pihenőkkel és esőbeállókkal berendezett rét terül el. Ezen átvágva érkeztem meg újra a civilizációba… A hegytetőn kilátó, alatta nyári bobpálya, az úton elég sok autó.

A nagy-villámi pecsét igényel némi kitérőt, egy kanyargós műúton kell felkapaszkodni a nagyon hangulatos Vadászcsárda étteremhez (régen menedékház volt ez is).

A parkolójában turistabuszok, odabentről cigányzene, danászás: „Az a szép, az a szép…” Gondolom a buszok az odalent kikötött (egy órával azelőtt a Dunán látott) luxushajóról hozták fel a nyugdíjas német vendégeket (mifelénk gyűjtőnéven Múmia Tours). Óvatosan megközelítettem az előtérben kis asztalkán, míves fadobozban elhelyezett pecsétet. Míg adminisztráltam, egy-egy német mellettem elhúzva vetett fura pillantásokat. A ház előtti útkanyarban érdemes megállni kicsit, a hegytető kilátójával szemben (nem is mentem fel) innen ingyen lehet gyönyörködni a Dunakanyarban.

Fura volt látni, hogy az országosan rengeteg csapadék, belvíz, árvíz ellenére a Dunán felszínre kerültek a homokzátonyok… A távolból viszont a Börzsöny hatalmas hegyei hívtak, úgyhogy indultam is tovább. Elhagytam a korábban már alaposan felderített Fellegvárat, majd a tövéből induló igen meredek és sziklás ösvényen iparkodtam lefelé. Ez egyben a helyi kálvária is, melynek végén nagyon érdekes, félig egy különálló hatalmas sziklába vágott kis szentély áll.

Visegrádon átvágva érkeztem meg a révhez. A pénztárban lehet begyűjteni a pecsétet is a jegy mellé. Mivel volt még egy kis idő a komp indulásáig, a rámpán leülve, a csodás panorámát szemlélve meguzsonnáztam. Közben lassan gyülekezett az utazóközönség: egy rabomobil (lehet, hogy Márianosztrára tartott), egy kukáskocsi, vadász terepjárók, jó pár helybéli és néhány turista. Eljött az indulás, felcihelődtünk a kompra (a böhöm kukáskocsinak ez elég érdekes manőver volt), majd a komp mellé kötött kishajó nekiállt, hogy áttaszigáljon minket a meglepően sebes folyású Dunán. Itt tárult csak ki igazán a panoráma! Duna, a Fellegvár, a hatalmas hegyek!

A hajóút nem tartott soká, de annyira megragadott a látvány, hogy kiszállás után egy kicsit még időztem a kavicsos folyóparton, csodálva a túlparti hegyeket. Aztán összeszedtem magam, irány a Börzsöny! Az első pecsétet a nagymarosi vasúti megálló pénztárából kellett begyűjteni. Innen még jó darabon aszfalton kellett haladnom, át a városközponton, majd egy mély völgyben futó utcán át fel az erdő felé.

Szerencsére ennek is vége szakadt idővel, és beléphettem a vadregényes Templom-völgybe. Fél három körült volt csak az idő, de a mély völgyben mintha máris alkonyodott volna. A földön avartenger, körben a hatalmas fák… Igazán fenséges látvány volt.

A völgyből kikapaszkodva kevésbé kellemes szakasz következett. Meredek oldalban másztam fel egy kisebb gerincre, majd egy rendkívül dzsindzsás hegyoldalban kanyargott a szűk ösvény. Mivel eddig csak egyszer voltam a Börzsönyben és akkor is csak a Csóványos környékén, ez teljesen ismeretlen terület volt nekem, csak reménykedtem, hogy mire táborhelyet kell keresnem, barátságosabb lesz a vidék. Hamarosan kiértem az Ürmös-rétre, aminek a szélén 2 vagy 3 bekerített, mély, nagyon fura akna van. Vajon mire szolgálhattak? A réten átvágva, majd pár percig az erdőben haladva értem fel a Julianus barát toronyhoz. Itt nyert új értelmet a panoráma szó. Nem tudnám leírni, amit éreztem, egyszerűen lehetetlen volt betelni a látvánnyal. Körben nagy hegyek, csodálatos színes erdő, nyugatra a Duna, ami egy hatalmas hegy mögül keleten úgy bukkan elő, mintha egy másik folyam lenne… És még számtalan csoda. Gyenge próbálkozásként pár kép…

Már jó ideje ámuldoztam ott fent, mikor ciceregni kezdett a telefonom. Bézból hívott, hogy akadt némi szabadideje, nem ruccanunk-e ki valahová? Mondtam, hogy én már kint vagyok, és szívesen látom  Úgy döntött, csatlakozik hozzám, aznap esti vagy másnap reggeli érkezéssel valami alkalmas (tömegközlekedéssel elérhető) helyen. Február vége óta egyedül jártam a Kéket, határtalan örömömre szolgált, hogy végre lesz útitársam! Újult erővel indultam Kóspallag, a kiszemelt találkozási pont felé. A lefele ereszkedő Nap már kezdte narancsos fénybe vonni a tájat, mire megérkeztem a Panoráma autóút végén kialakított pihenőhöz. Itt kis, házilagos emlékmű áll az aradi vértanúkra emlékezve.

Kicsit leültem és néztem a szemközt újra feltűnt Fellegvárat. A környezet sajnos elég lehangoló volt. Ahogy az nálunk szokás, az autóval megközelíthető helyek a leginkább szemetesek. Nekik lenne a legegyszerűbb a piknik közben termelt szemetet elvinni, ehelyett inkább elterítik a környéken! Siralmas… A Kék innen bő egy kilométeren az aszfalt mellett halad egy kb. 100-200 m széles, hosszú irtásban. Mellette tablók mutatják be a környék élővilágát. Az úton átkelve ereszkedni kezdtem egy mély völgy oldalában. Itt régen tarvágás volt, a helyén felnőtt embernél magasabb, átláthatatlan, szúrós, rettenetes kuszaságban egy nagyon keskeny csapás vitt lefelé. Borzasztó sáros volt a föld, állandóan megcsúsztam a meredeken. Örültem, hogy itt nem fölfelé kell másznom. Ebből a rettenetből kiérve sajnos egy frissebb tarvágáshoz érkeztem. Annyira lefoglalt az összevágott, sáros úton kepesztés, hogy sajnos elfelejtkeztem a Másfélmillió lépésben bemutatott Őzike-forrásról, ami innen nem messze van – ha még egyáltalán megvan, és nem tarolták-e le a 30 éve még oly vadregényesnek ábrázolt környezetét.  Szerencsére a tarvágásnak is vége szakadt egyszer, itt öreg, ágas-bogas fa mutatta az utat.

Bő negyed órát haladva egy hatalmas rét szélén érkeztem meg a Törökmezői turistaházhoz. Nagyon szimpatikus kis komplexum, határozottan jópofa baromfiudvarral (itt még vadkacsa is lakik) 

A kedves pultos néni azonnal adta a pecsétet, sőt forralt bort is rendeltem, moráljavítóként a még aznapra hátralevő útra. Beszélgettünk egy kicsit, csodálkozott, hogy a csípős éjszaka ellenére kint akarok aludni az erdőn. Közben megérkezett egy busz a ház elé, és kicsülledt belőle egy zajos diákcsoport. Rögtön tervezni kezdték, ki hova szállásolja be magát, és nekiláttak kipakolni a pia-ellátmányt. Szép estének nézhettek elébe  Én viszont folytattam az utat. Leereszkedtem egy mély völgybe, ami közepén (nekem) szokatlan módon (itt, minden településtől távol?) egy halastó rejtőzik. A nagy vizek kissé megrongálták a gátját. Itt eltűnt a Kék, pár percig inkább ösztönből, mint tudatosan mentem, mire újra előkerült. Közel 2 km után értem ki egy újabb hatalmas mezőre, a Békás-rétre. A rét déli csücskében repi új tanya áll, lovakkal, kutyákkal, a Kék mellé gondosan kihelyezett, magánterületre figyelmeztető táblákkal. A lenyugvó nap utolsó sugaraival iparkodtam át a réten, hogy minél jobban megközelítsem Kóspallagot, hátha Bézból még este kiér. Közben -hál’ Istennek rég látott- büdös és zajos krosszmotor-raj húzott el mellettem, jó sokáig érezhető benzinszagot hagyva maga után. A térképen is jelölt, magában álló hatalmas fa mellől pillantást vethettem a Magas-Börzsönyre, másnapi célomra. (Érdekes módon, a fotón sokkal világosabb minden, mint a valóságban volt, ekkor már jócskán sötétedett.)

Elértem az északi erdőszélt, majd sürgősen táborhelyet kezdtem keresni. Nem akartam az erdőbe húzódni, mert a tiszta ég azt ígérte, éjjel remekül látszanak majd a csillagok, ezért az erdőszéltől bő 50 méterre, csipkebokrok között vertem sátrat. Mire megforrt a teavíz, teljesen besötétedett, és kellemetlenül hidegre fordult az idő. Vacsora után be is húzódtam a sátorba, de azért időnként kibújtam kicsit a csillagokat szemlélni. Tőlünk a város fénykupolája miatt sosem látszanak ilyen tisztán. A déli horizonton világosan látszott Budapest fénykupolája is, habár magát a várost bőven takarták a hegyek. A hálózsákba visszabújva összegeztem a napot és átnéztem a következő napra tervezett szakaszt. Utolsó SMS-váltás Bézbóllal: csak holnap reggelre tud kiérni. Így már nem volt mire várnom, eltettem magam másnapra.

Csípős hajnalra ébredtem. Az égen még javában ragyogtak a csillagok, mikor előkászálódtam. A sátrat kívül-belül dér lepte, megdermedt a ponyvája. Feltettem egy teavizet, és nekiálltam összepakolni. Közben egyre halványultak a csillagok, és a keleti hegyek mögött megjelentek a hajnal első sugarai. Aztán az égen úszó felhőfoszlányok egyre rózsaszínűbb árnyalatot vettek fel.

Ritkán van alkalmam megnézni a napkeltét; most alaposan kigyönyörködtem magam benne. Közben Bézból is üzent, hogy csak az eggyel későbbi buszt érte el, így pláne nem kellett kapkodnom. Komótosan összepakoltam és a deres mezőn átvágva visszasétáltam a magányos öreg fához. Nagyon szép látványt nyújtott a reggeli fényben egyedül a mező közepén, lábánál vörösbe borult, dérlepte szederbokrokkal. Közben a nap is felkelt; ráálltam újra a Kékre és indultam Kóspallag felé. Az erdőbe igen hangulatos „kapun” léphettem be 

Hamarosan fiatal erdőbe értem, jobbra-balra vékonyka, fiatal fák sűrűje. Találóan „Sűrűség”-nek hívják ezt a részt a térkép szerint  Jó darabig haladtam benne, mire végre a helyenként villanypásztorral keretezett „rendes” erdőbe értem. Szelíd lejtéssel leereszkedtem a Korompa-patak völgyébe, majd az aszfalton begyalogoltam Kóspallagra. Szokás szerint kutyák kórusa köszöntött. Vízkészletem már fogytán volt, így lelkesen kerestem a nyomós kutakat, de az első néhány utamba kerülő nem adott vizet. Már azt hittem, Kóspallag is csatlakozott a „haladó” hagyományhoz, miszerint fel kell számolni az artézi kutakat (sajnos egyre több településen látni ezt), de a bolttal szemben végre sikerrel jártam. Feltöltés, vedelés, gyors mosakodás. A térkép szerint a Kék az aszfaltúton maradva megy ki a kisinóci turistaházig, azonban egy új jel elvitt balra a templom mellett, ki egy földútra, de az erdőszélre érve el is vesztettem a jelet, a szekérút pedig, teljesen rossz irányba fordult. Inkább levágtam a bokrokon és a kis patakon át vissza az aszfaltra. A turistaházhoz érve begyűjtöttem a pecsétet, aztán az árokpartra ledobott rönkökre ülve nekiláttam a reggelinek; vártam, hogy befusson Bézból. Hamarosan megjelent egy nagyon helyes cirmos cica, aki rögtön az ölembe ugrott és hangos dorombolással kényelembe is helyezte magát. Vagy 10 percig dorombolt nekem, és valószínűleg tovább is maradt volna, ha az erdőből elődübörgő KAMAZ nem zavarja világgá. Pár perc múltán az aszfalton diákcsoport érkezett: a faluból gyalogoltak fel a turistaházhoz, néhányukat szemlátomást megviselte ez a bő 1 km-es séta. A Hello Kitty-cicababák határozottan komikusan festettek gurulós bőröndjeiket cibálva, ebben a környezetben Hamarosan befutott Bézból is, őt is rossz irányba terelte az új Kék jelzés, végül szintén otthagyta. Üdvözöltük egymást, aztán nekieredtünk a Nagy-Hideg-hegyre felvezető hosszú kaptatónak. Ez egy nyiladékban vezető, borzasztó hosszú és az első kb. 3 km-en át folyamatosan emelkedő, járművektől és felhőszakadásoktól meggyalázott (helyenként térdig érő vízmosásokkal) földút; nem túl izgalmas, legalábbis míg fel nem érünk a gerinc alá. Az út monotóniáját beszélgetéssel enyhítettük; már 10 hónapja nem találkoztunk, volt mit megbeszélni! Bő fél óra múlva már hangulatosabb részre értünk; balra a gerinc, itt-ott nagy sziklákkal, jobbra mély völgy, mindehhez az őszi erdő szépsége és csendje.

Nagyjából szintet tartva haladtunk a köves útig, majd egy rövid, de elég izzasztó iramodás, és fent voltunk a Nagy-Hideg-hegyi turistaháznál. Itt már erős és kellemetlen hideg szél fújt, gyorsan be is húzódtunk a büfébe. Egy moráljavító forralt bor illetve tea társaságában adminisztráltunk, majd áttekintettük a még hátra levő szakaszt. Aztán indulás tovább. Eddig senkivel nem találkoztunk, most viszont több turista pár is utunkba akadt. A turistaháztól leereszkedtünk a Rakodó nevű nyeregbe, majd újra kezdődött a hosszú kaptató, fel a Csóványos felé. Itt-ott érdekes kis sziklacsúcsok bújnak meg az erdőben, kedvelt fényképezkedő helyek 

Felfelé haladva nem szabad kihagyni a Hangyás-bérc kínálta kilátópontot (pár perc kitérő csak nyugatnak, jelölve is van): gyönyörű panorámát nyújt a Magos-fa - Csóványos - Hangyás-bérc - Nagy-Hideg-hegy - Nagy-Inóc övezte egykori hatalmas vulkánkráterre.

Tovább haladva újra érdekes sziklaképződmények kerültek utunkba. Jó volna tudni, ezek a magukban álló tornyocskák vajon hogyan keletkeztek?

Felérve a Csóványos csúcsára, az első, ami feltűnt a szokatlan tömeg volt (már az eddigiekhez képest): több tucat ember, beleértve egy kisiskolás csoportot is, nyüzsgött a vasbeton torony tövében. Így nem hagytuk lent a zsákokat, azokkal felmászni a vaslépcsőkön kissé bonyolultabb volt. Végül a tető előtti legfelső szinten ledobtuk őket, fent tényleg kevés a hely. Ráadásul a kisiskolások is épp akkor kezdtek felmászni kisebb csoportokban. A hideg szél (na és a forgalom) hosszas fent időzést nem engedett. Sajnos elég párás volt az idő (ráadásul bizonyos magasság alatt mindent valami fura, füstszerű függöny is burkolt, talán a képen is látszik, milyen éles határvonallal), de azért volt mit nézni!

Némi szemlélődés után elindultunk a Nógrád vasútállomásig még hátralevő, kb. 12 kilométeres útnak. Első szakasza kellemes, enyhe lejtéssel vitt a Foltán-kereszt felé, helyenként szép kilátással a gerincről. Kezdtek szaporodni az erdészeti tevékenység jelei, a keresztnél (mely Foltán János erdőőrnek állít emléket, akit engedély nélkül legeltetők öltek itt meg) pedig eléggé siralmas kép fogadott.

A kereszt alatt fiatal erdővel borított hegyoldalon ereszkedtünk le, majd egy darabon régi kerítést kísértünk.

Errefelé már senkivel nem találkoztunk. A Saj-kút előtti szakasz volt talán a leggyönyörűbb; háborítatlan erdő a völgy mélyén, vastag, frissen hullott avarszőnyeg, gyönyörű napsütés, csend… Talán nem túlzás azt mondani, az ilyen pillanatokért érdemes élni!

A Saj-kútnál kicsit megálltunk pihenni, friss vizet venni, aztán folytattuk az ereszkedést. Ahogy a hegyek egyre kisebbek lettek, váltott át lassan a vidék a tájegységek között szokásos „átmenetibe”: egyre laposabb domborulatok, szélesedő völgyek, a fenséges, hatalmas fák helyett fiatal fákból álló sűrű erdők, villanyvezetékek nyiladékokkal, lakott területekhez közelítve egyre több sáros szekérút és fakitermelések. Végül a Madaras-víz nevezetű rét peremére kilépve kinyílt előttünk a táj. Mögöttünk és balra a Börzsöny magas bércei, szemben a völgyben megbúvó falvak, mögöttük a Cserhát szelídebb hegyei. A szemközti buckáról pedig, a nógrádi vár romjai tekintettek le a vidékre.

A mezőn átgyalogolva egy szekérút-kereszteződésnél elvétettük a Kéket, de jelentéktelen kitérő után végül a vasút mellett újra jó nyomra kerültünk. Begyalogoltunk a vár alatt megbúvó faluba. Megfelelő időben érkeztünk a mellékvonali romantika minden jegyét (pl. az országban már nem túl sok helyen látható bakter-meghajtású csapórudas sorompó, jelzőharang…) hordozó kis állomásra; elegendő időnk volt pecsételni, jegyet váltani és meguzsonnázni, mielőtt a vonat megérkezett, hogy az őszi természet szépségéből visszaröpítsen a betondzsungelbe…

Nagyon kellemes kis kiruccanás volt ez!  Távolságra nem volt nagy túra, csak kb. 55 kilométer a 2 napra, de most legalább teljesült a kitűzött cél; valamint az időjárás is kegyes volt és gyönyörűséges őszi idővel ajándékozott meg. Hozzá a Börzsöny vadregényes tájai (elég friss volt még az élmény a Budai-hegységből, ég és föld a különbség…) és nyugalma! Külön örömömre szolgált, hogy Bézból megtisztelt a társaságával, sok-sok hónapja először végre nem egyedül róttam a kilométereket…

Most, télre egy kis szünet következik a „Nagy Kék Eposzban”. A Cserhát elég nagy tájegység, közel 130 kilométer hosszan szeli át a kék, ezt tavasszal egy nagyobb, hosszú hétvégés „expedíció” keretében tervezem meghódítani, mikor már kissé magához tér a természet és kevesebb a sár. Útitársakat szeretettel várok!