„Indulj el egy úton...” - Az Országos Kék Túra (szubjektív élménybeszámoló)

1. szakasz: Írottkő - Sárvár

Gyermekkorom egyik emlékezetes tévés sorozata volt a Másfélmillió Lépés Magyarországon, melyben Rockenbauer Pál és csapata mutatta be az Országos Kék Túra útvonalát. (Feltételezem, ezzel még sokan vannak így.) Sok év múltán, mikor viszonylag aktívan túrázni kezdtem, néha felvetődött, hogy végig kellene járni ezt az útvonalat, de évekig nem álltam neki a megvalósításnak. Bolyongásaink során aztán több helyen is érintettük hosszabb-rövidebb szakaszokon ezt a „turista-főútvonalat”. (Néha egészen meglepő helyeken és állapotban is találkoztunk vele, pl. a Bakonyban Nagyesztergár után… aki járt már ott, a Gaja kis szurdokában, tudja, miről beszélek… Az állapota akkor megdöbbentett, nem is sejtettem, hogy később lesz ez még rosszabb is…) A végső lökést egy tavaly őszi rövidke újságcikk adta meg, ami a Kéktúra-mozgalomról szólt. Ezután szereztem be a szükséges atlaszokat és az igazoló füzetet is. A túrát eredetileg nem sok apró, hanem néhány hosszabb, akár egy hetes szakaszban terveztem végigjárni, a kihívást erősítendő, az egyes napokra bőven tervezve kilométereket (ez egyelőre nem jött össze, de mivel a beszámoló írásakor még messze az út vége, bizakodó vagyok). A régi túratársak közül Hiperion és KBa mutatott érdeklődést a dolog iránt. Az MTP fórumán is meghirdettük nyílt programként, de más nem jelentkezett, így végül hármasban vágtunk neki…

A már megszokott szervezési nehézségek után végül 2009. március 8-án, egy szép, napos vasárnap délutánon találkoztunk KBa-val a kőszegi vasútállomáson. Hiperion jelezte, hogy csak este tud csatlakozni, így mi kibuszoztunk Velembe, az OKT Írott-kői kezdőpontjához legközelebbi faluba, hogy valahol fölötte felállítsuk a megindulási tábort. A lenyugvó nap utolsó sugarainál vágtunk neki a hegyoldalnak. A meredek kaptató végén áll a Szent Vid-kápolna. Ezen a helyen a Kéktúra-kalauz szerint már az őskorban is település volt. A helynek igazán különleges hangulata van! Mire felértünk, besötétedett, és a kápolna előtti kis térről be lehetett látni a Kőszegi-hegység, a Kemeneshát és a Kemenesalja jó részét, a falvak-városok fénypontjaival… Erre vezet majd utunk a következő napokban. A templom mögött egy kis dombon áll a Kéktúra-emlékmű, mely a Vasfüggöny fennállásáig a túra nyugati végpontját jelentette. Kissé távolabb, egy kis tisztáson tűzrakó hely és egy szép, új esőbeálló – úgy döntöttünk, ez megfelelő lesz a táborozáshoz. A kis házikót szemeltük ki alváshoz. Miután lepakoltunk, nekiláttunk tűzifát gyűjteni. Ez, mivel a környék láthatóan elég népszerű, kicsit nehezebb volt a szokásosnál.

A tűz mellett megvacsoráztunk, majd vártuk Hiperiont, aki csak éjfél előtt érkezett. Egy kis beszélgetés után végül az esőtető alatt nyugovóra tértünk.

Másnap reggel esőre álló időre ébredtünk. Táborbontás után elkészült a csapatfotó a Kéktúra-emlékműnél,

aztán nekivágtunk az Írott-kőre vezető útnak. Bő 3 km-re saccoltam a távot. Az út nem sok jót ígért, hol az erdészeti gépek által sártengerré dagasztott, hol a letaposott hóból kialakult jégpáncélt még mindig őrző, hol simán és egyszerűen havas ösvényszakaszok váltották egymást, helyenként hiányos vagy nem egyértelmű jelzésekkel. Az utolsó bő 1 km egy gerincen vezetett felfelé nyírfák és fenyők között, hófoltokban. Balra a tarvágásoknál szép panoráma Magyarország felé, jobbra nem messze határkövek sorozata. Az Írott-kőre felérve, a csúcstól kicsit távolabb megtaláltuk a pecsét rejtekhelyét, és ünnepélyesen megtettük az első pecsételést igazolófüzeteinkbe

.

Az írott-kő kilátótornya remek panorámát ígért, aztán meglepve tapasztaltuk, hogy az ajtaja ráccsal lezárva, minden különösebb magyarázat nélkül. Nagyon meglepő volt, hogy egy ilyen helyen, a közismerten turistabarát Ausztria határán (a határkő a torony belsejében található, ide osztrák oldalról is vezetnek utak) ezt megengedik maguknak az illetékesek. Ha már itt voltunk, nem hagyhattuk ki a páratlan kilátást, úgyhogy a torony hátoldalán levő villámhárítón felmásztunk az első szintre, ahonnan már lépcsőn lehetett továbbmenni a tetőre.

Megérte a fáradságot! Az osztrák oldalon tisztán látszott a Rax-fennsík, ahonnan Hiperion nemrég tért haza, illetve más hatalmas, behavazott hegyek, keletre pedig, Magyarország, a már tegnap este is látott tájak-városok, felmérhettük, merre visz az utunk az elkövetkezőkben. Felettünk sötét felhőket kergetett a szél. Sajnos nincs az a fotó, ami visszaadná a látványt, ezt személyesen kell látni…

Lemásztunk, felmálháztunk, és megkezdtük hosszú ereszkedésünket a következő pecsét-lelőhely, a Hétvezér-forrás felé. Fenyvesek váltottak lombos erdőket, aszfalt földutakat. Útközben láttunk nagy fakitermeléseket, ahol félelmetes gépek irtották a fákat, az egyik pl. egy kifejlett fenyőfát kb. 2 perc alatt vágott ki tőből, gallyazott le és aprított méteres darabokra… Döbbenetes. A depó mellett osztrák kamion: hordják a magyar fát a közismerten „fában szegény” Ausztriába… (Ez is egy újabb oldala a kedves sógorok kétarcú környezettudatosságának… Náluk minden tip-top, de a fát tőlünk viszik, a mérget a mi folyóinkba öntik, a szemétégetőt a mi határunktól 10 m-re tervezik, stb… Derék.)

A Hétvezér-forrás környezete nagyon rendezett, kicsit távolabb azonban egy, régen a Vasfüggönyt őrző határőr laktanya romladozik, csúfítva a képet.

Sorrendben ittunk a forrás mind a hét folyókájából, ahogy a szokás megkívánja, majd kis pihenő után folytattuk utunkat Kőszeg felé.

A Kálvária-hegyen egy nagyon szép kis templom látható, valamivel lejjebb pedig, az a ráccsal lezárt pince, ahol a 2. Világháború végi nagy menekülés közben pár napig a Szent Koronát őrizték. Kőszegen a pecsétet a várban szerettük volna megszerezni, de hétfő lévén az zárva volt, így „kénytelen-kelletlen” a szomszédos pince-étterembe tértünk be, ahol ott is ragadtunk egy ebédre és egy-két sörre. Így, kellőképpen feltöltekezve testben és lélekben indultunk tovább a hangulatos belvároson át.

A várost elhagyva az út egy darabon közvetlenül a határszélen visz, balkéz felé sorra láthatók a trianoni határt jelző kövek. Az egyiket „méltóképpen” meg is tiszteltük.

A határt elhagyva az út délkeletnek fordul, és felveszi azt a jelleget, amit szinte az egész Kemenesháton és Kemenesalján megőriz: hosszú egyenes szakaszok a sakktáblásra vágott erdőkben, sarkos fordulók, szinte semmi szintkülönbség, kevés látnivaló, murvaropogás a talpunk alatt…

Az egyhangú talpalás folytatódott egészen Tömördig, ahol a következő bélyegző található a templom mellett egy villanyoszlopon. A falu előtt kicsit eltévedtünk az újra csak kuszán jelzett kéken, így egy szántóföldön átvágva érkeztünk be a faluba a rendes ösvény helyett. Itt alkonyodott ránk. Az egyre sűrűsödő sötétségben már kátyússá romlott aszfalton caplattunk tovább. Elhagytunk egy omladozó majort, Kincsédpusztát (azért néhány kutya volt itt is), és tovább botladoztunk az immár traktorkerekek szántotta földúton. Rohamosan fogyott a lelkesedés, így a kb. 3 km-re levő Csepregi-erdőig már nem is jutottunk el, egy, a sötétben rendkívül unszimpatikus szélvédő akácerdősávban ütöttünk tábort a szokásos módon, összeforgatott ponyváinkból viszonylag tágas sátort képezve, aztán tüzet raktunk kicsit távolabb a vacsorához. A tűz körül még beszélgettünk egy kicsit az egyre hűlő éjszakában, majd eltettük magunkat másnapra. (Megjegyzés: sajnálatos módon a határ elhagyásától kezdve nem készültek már úti fotók, ahogy az a kevésbé jellegzetes túraszakaszokon, illetve a morál fáradtság miatti romlásakor történni szokott, így a továbbiakat már csak az emlékezetemben élő képek alapján próbálom lefesteni.)

Kedden reggel enyhe fagyra ébredtünk a világosban már jóval barátságosabb akácosban. Elbontottuk a tábort és indultunk tovább; a traktorok dagasztotta sártenger megfagyott, így kicsit könnyebb volt rajta a járás. A Csepregi-erdő is pont olyan, mint az összes többi ezen a vidéken, sakktáblás, lapos és egyhangú, azonban az Ablánc-patak kis völgye megtörte a szürkeséget: hóvirágok milliói virítottak az avarban. Gyönyörű volt! A patakon egy hajdani kis duzzasztónál lehet átkelni, innen már nincs messze a régi malomból átépített Ablánci malomcsárda. Zárva; a bélyegző a kapunál kihelyezve árválkodik. Pár száz méter aszfalt után egy kisebb kaptatóval újra beléptünk az egymástól csak nevükben különböző, a sakktáblásságot és „hangulatot” szigorúan őrző erdőkbe. Acsádi-erdő, majd a vasutat elhagyva Góri-erdő… Szeleste hosszú faluját egy keskeny erdősávon át oldalról közelítettük meg. Felsőszelestét kikerültük egy szemetes dűlőúton, majd a szeméttelepnél (a falu közepén…) léptünk be a faluba, melyet kettévág a kamionokkal zsúfolt 86-os főút. A bélyegző itt a Zöld Sas nevű kocsmában található (ha jól emlékszem a nevére). Itt megálltunk egy kicsit. Hiperion lába nehezen viselte az utat, egyre lassabban tudott csak haladni, így elhatározta, hogy itt kiszáll. Elkísértük a vasútállomásra és búcsút vettünk egymástól…

KBa-val úgy döntöttünk, nem térünk vissza a új kék jelre, az újabb végeláthatatlan sakktábla-erdőkbe, hanem a vasút mentén, a régi kéken megyünk tovább Bögöt irányába. Régen a vasúttal szomszédos erdőben a szovjet hadsereg állomásozott ideiglenesen; ezért kellett a kéket a vasút melletti földúton vezetni; a jelzések még számos helyen láthatók. „Hangulatában” ez sem rosszabb a jellegtelen erdőknél, közel ugyanolyan hosszú, csak a végén kell egy kicsit „aszfaltozni” Bögöt felé. A faluban a templom melletti kis vegyesboltban van a bélyegző. Szusszanásnyi szünet után a vasúti elágazó felé vezető, bokrok által benőtt csatorna mentén haladtunk tovább délnek. Néhány forduló egy újabb „sakktáblában”, és ráérkeztünk a Csénye felé vezető országútra. Az újabb „aszfaltozás” egyhangúságát világnézeteink ütköztetésével igyekeztünk agyonütni… Csényén nincs bélyegzés, de a világháborús emlékműnél (ahogy az utunkba eső összes többinél is), megálltunk egy csendes főhajtásra.

„Ha látsz út menti keresztet,

Vándor állj meg egy percet,

Olvasd a hősök névsorát…”

Az utolsó előtti bélyegzőhely Csényeújmajorban van, ez kb. 2 kilométer újra aszfalton. A bélyegző egy takaros kis kápolna előtt egy póznán található. Innen már csak bő 4 kilométer a sárvári vasútállomás. A kék előbb a Gyöngyös-patak gátján, majd Sárvár kertvárosán át vezet, a vasútállomás a város túlsó szélén van. Itt megkaptuk a szakaszt lezáró pecsétet a füzetünkbe, aztán vonatra szálltunk, és irány haza…

Elég vegyesek az érzelmeim ezzel a szakasszal kapcsolatban. A Kőszegi-hegység különleges és gyönyörű, de ami Kőszeg után következik, a Kemeneshát már sokat emlegetett „sakktábla-erdei”… Azt hiszem, ha a Kék Túra nem erre vezetne, sosem jártam volna erre; (számomra legalábbis) semmi olyat nem nyújtottak, ami megérne ennyi utazást. Én a Bakony hegyeiben „nőttem fel”, mindent hozzájuk viszonyítok, és ez a vidék nagyon távol áll tőlük…

A következő részben: a Sárvár-Zalaszántó szakasz. Tovább a sakktábla-erdőkben a Balaton felé…