Szép téli nap volt. Vastag porcukorszerű hó fedte a hegyoldalakat és a fák ágait és a reggeli nap halvány sárgás fénye átszűrődött a havas réseken és hosszan elnyúlt a friss fehér leplen. A Börzsöny hajnali csendjét a mély hóba süppedő erőteljes léptek zaja törte meg. Néhány felriasztott madár rebbenése szórt hópamacsokat az ágakról. Hegymászók csapata igyekezett Királyrétről az eredi kisvasút dobkályhás melegéből a távoli Nagyhideghegy felé. Zsákjaik terhe itt az út kezdetén még nem éreztette a hatását. Siettek.

Minden femenet a fiatal, erős szervezetek megszokott és hallgatólagosan elfogadott versenyét hozta. Erőpróbának, felkészülésnek számított az akkori időkben oly ritka magashegyi, tátrai utakra való előkészületek sorában. A végeláthatatlan elkészülések sora jó, ha évi egy tátrai túrában csúcsosodott ki. Ketten tapostuk elől felváltva a mély havat Sőtér Jancsival. Lassan mindenki elmaradt mögöttünk. A Magas Tax feletti tisztás nagy magányos fenyőjét aznap még kétszer láttuk. Kétszer jöttünk vissza és idősebb társaink zsákjait átvéve tettük meg a hátralévő útszakaszt. 1964 telén a Nagyhideghegyen sátrazott és készült fel a magyar hegymászók színe-java egy tátrai gerincmászásra. A tábort, majd az azt követő tátrai vállalkozást Bodoki Antal vezette. A technikai felkészülés avatott mestere Tálos Zoltán volt.

Máig sem tudom, hogy miért, de abban az időben szinte minden magyar hegymászó álma a Magas-Tátra főgerincének megmászása volt. Valahogy benne volt a hangulatban. Ez volt az első magyar próbálkozás téli körülmények között 1965 márciusában. A kísérlet egy nemzetközi UIAA ifjúsági találkozó idejére esett, amit az akkori Csehszlovákiában, a Magas-Tátrában tartottak Ótátrafüred székhellyel. A magyar csoport erre az alkalomra megkapta a magyar síválogatott keret szürke nadrágjait és kék anorákjait. Hegymászó felszerelésünk viszont meglehetosen szerény volt. Bár a lelkesedéssel nem volt baj, a gerincmászás nem sikerült. A Menguszfalvi-gerinc egy szakaszáról visszatért a gerinccsoport egynapos mászás után. Én akkor a völgycsoportba voltam beosztva és a sikertelen próbálkozás után a hátralévő időben lehetőség nyílt néhány egyéni mászásra. Először jártam magashegységben, a Tátrában és jutottam fel első hegycsúcsomra, a Tengerszemcsúcsra.

A 38 fokos láz sem tudta lecsökkenteni azt az erzést, amit fenn tapasztaltam. Éreztem, hogy valami olyan dolog történik velem, amire ismeretlenül is mindig vágytam. A túrák, a mászások és a csúcsok szaporodrak. Sok-sok időnek tűnt, mire újból a hegyen lehettem, pedig csak egy év telt el, amikor a kassai hegymászók egy csoportjával már ismét a hegyen voltunk. Andrási Gyula bátyánk, a kassaiak vezetője irányította a Bp-i Vörös Meteor hegymászocsoportjával közös, kicsiny expedíciót. 1966. áprilisában a Kistarpataki-völgykoszorú kétirányú megmászását terveztük. Hosszú hónapokig tartó levelezésünk alatt Gyula bátyám sok érdekes és hasznos útmutatást adott számunkra a felkészülésbez. A terv és a végrehajtás nem mindig egyezik, és most sem sikerült az összes elképzelést megvalósítani, bár a mindkét részről igen felkészült és lelkes társaságon nem múlott a siker. Az időjárás volt a legnagyobb ellenfél, ami végül meg is akadályozta a mindkét irányból való teljes bemászást. A tapasztalatok csak gyűltek és a főgerinc még mindig ott volt, mi pedig a további terveken gondolkoztunk.

És ismét eltelt egy pár hónap, amikor 1966. júliusában az addig legerősebb és legfelkészültebb magyar Magas-Tátra főgerinc expedíció elintdulhatott. Vezetését Dr. Éry Frigyes a kedves, mindenkihez barátságos - de a követelmények tekintetében kérlelhetetlenül szigorú Frici bátyánk vállalta. Tisztelettel és szeretettel néztünk fel rá és igyekeztünk elvárásainak megfelelni. Nagyszerű társa volt a felkészítésben és a vállalkozás során jóbarátja, Tálos Zoltán, aki ismételten a technikai vezető szerepét töltötte be. A magyar főgerincmászások, de talán az addigi összes magyar ilyen jellegű hegmászófeladat legfelltészültebb gárdáját sikerült erre az időpontra összehozni. A mászást egy hatfős gerinccsoportra alapozták, amelyet két völgycsoport szolgált ki. A vezetők kiváló és nagy tapasztalattal rendelkező hegymászók voltak, az emberanyag pedig szintén nagyszerű volt. A résztvevők legnagyobb részét a Bp-i Vörös Meteor, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium, a Miskolci Alpin Club és Dorogi Alpin Club adták. A főgerincen három mászópáros haladt: Szenthe István Neidenbach Ákossal, Taródi Péter Bernhard Barnával és Tompa László Péterváry Gáborral mászott. A völgycsoportokban olyan nevek voltak, mint Molnár Géza, Karaba Ervin, Zsák Lajos, Ditié Gyula, Tóth Álmos, Muze József, Dóczé István, Bánhidi István, Szabó István, Bihari János. A völgycsoportok közötti összeköttetésben tájékozódási futóként segített Skerlecz Iván. A mászas a Krivánról indult és a Kopa-hágó volt a végcél. A gerinccsoport nagyszerűen haladt és az első napon elérte első magashegyi táborát a Koprova-hágónál. Éjjel még egy mentésre is sor került, mert egy prágai zene-professzor eltévedve lezuhant és lábát törte a Mengusz-gerinc oldalában és kiáltásaira csoportunk sietett a segítségére. Ennek ellenére másnap hajnalban folytattuk a mászást és mint előző nap is, a kalauzidőknél jóval hamarabb teljesítettük a napi penzumot. Ám az Olga-csúcs alatti katlanban nem várt látogatókat kaptunk. A TANAP, a Tátrai Nemzeti Park szolgálata felküldte embereit, hogy azonnal hagyjuk el a hegyet és a már völgycsoport által felállított sátrainkat bontsuk le, mert tilos lett volna ott sátrazni. A tényekhez hozzá tartozik, hogy előzetesen, hónapokkal korábban megküldtük levélben számukra is (és a hegyi mentő szolgálat, a THS részére is) az egész mászás tervét, amivel kapcsolatban semmiféle kifogást sem emeltek, Viszont nyilvánvalóan nem szerették volna, ha a magyarok egy ilyen első megmászást sikerrel teljesítenek. Ilyesmire a részükről nem-egy példát lehet felsorolni. Azt végül nagy nehezen megengedték hogy legalább éjszakára még ott maradhassunk, de közölték, hogy a továbbiakban szó sem lehet sátrazásról. Így a nagyszerűen indult és minden tekintetben sikeresen be is fejezhető vállalkozást a kényszerű körülmények miatt abba kellett hagyni.

Az eddigi tátrai főgerinc próbálkozások sikertelensége valahogy csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet ennek a páratlan hegymászó feladatnak megoldása iránt.

Az említett túrákon kívül is természetesen jártam több alkalommal a hegyen és igyekeztem megismerni azokat a részeket is, ahol még korábban nem jártam. Sok-sok időt töltöttem el például azzal, hogy a Komarnicki kalauzokból kiírtam egy útvázlatot a mászáshoz. Ebben csúcstól-hágóig és viszont lejegyeztem minden létező adatot (magasság, irány, kalauzidő, szintkülönbség, jellegzetességek, veszélyforrások, nehézségi fokozat) és a térképekkel összevetettem. Memorizáltam az útvonalat és az irányokat. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi volna a biztos megoldás. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy mivel valószínűleg egy újabb bejelentett maszást ismét csak megakadályoznának, ezért nem fogjuk bejelenteni. Mivel a sátrazást tiltják és nagyon könnyen észrevehető, ezért bivakkal terveztem a mászást. A nagy völgycsoportos mozgás sem kedvező egy ilyen jellegű mászásnak, ezért csak két főre, a konkrét gerincmászó párosra terveztem az utat. Ehhez viszont az ellátást meg kellett oldani. Végül a depók elhelyezésének ötlete oldotta meg feladatot. A főgerincet a mászó-, azaz a kalauzidők alapján és a naponta teljesíthető mászóidők figyelembevételével 6 bivakkal terveztem. Ennek megfeleloen a szükséges élelmiszer és benzin utánpótlást két depóban volt célszerű elhelyezni. A felszereLés összeállítása már nem volt olyan nagy gond. Az nyilvánvaló volt, hogy standtól-standig való biztosítással a teljes főgerinc két hét alatt sem teljesíthető. Tehát kissé gyorsítani kellett a maszáson. Sok gyakorlással eljutottunk odáig, hogy a középnehéz, III-as nehézségi fokig nem volt már szükség kötélbiztosításra. Partneremül a már jó ideje ismert és igen megbízható társamat ás barátomat Kisvári Jánost, ismertebb nevén Hanzit választottam. Amikor minden előkészülettel megvoltunk, már csak az utazást tellett előkészíteni. Fizikai felkészülésünk állandónak volt mondható, mert abban az időben minden hétvégén kint voltunk a mászóiskoiákban és rengeteget másztunk és gyalogoltunk nagy zsákokkal és hordketetekkel, lehetőleg minél több szintkülönbséggel és lehetőleg nem kitaposott utakon. Az időjárást egyáltalán nem vettük figyelembe. Azt mondtam hogy nincs rossz idő, csak időjárás van.

Végre elérkezett az indulás ideje, Ketten ültünk fel a tátrai vonatra Keletiben és mondhatom, nagyon jól éreztük magunkat. Hatalmas hordkereteink láttán az utasok az akkori időben még nagyon megnéztek minket. Vibrám talpú bakancsainkkal, a hegymászó "divat" szerint térdnadrában, vádliról letűrt színes gyapjúharisnyákkal kockás flanell ingeinkben valószínuleg különleges látványosságnak számítottunk. Poprádon átszálltunk a villamosra és Felkára mentünk, ahol megszokott helyünkön, Anna néninél kaptunk szállást. Itt is felfigyeltek ránk többi szállóvendégek, mert mi természetesen veranda eresze alatt feküdtünk le hálózsákjainkban éjszakára. Szegények, minden áron azt akarták, hogy legalább aludjunk szobáikban a földön. Még ki is fizették volna nekünk szállást és nem egészen értették meg, hogy miért akarunk kint aludni. Csak nehezen fogták fel, hogy mi valojában folyamatos felkészülésben vagyunk és minden időnket az edzésre fordítjuk, amelynek az éjszakázás is része.

Az első napokban tájékozódó túrákat tettünk, illetve felvittük a már előre összeállított depók vízhatlan zsákjait. Hanzi a Lengyel-nyeregre, én pedig a Hunfalvi-hágóra. Ezután már csak az indulásra kellett koncentrálnunk. Ez az idő is elérkezett és az első villamossal indultunk fel a Csorbai-tóhoz, hogy hosszú gyaloglástal elérjük a Liliom-hágót, majd a nap hátralévő részében mindjárt el is indultunk az első bivakhely felé. Hálózsákot nem vittünk a sülycsökkentés miatt és az éjszakázást úgy oldottuk meg, hogy kithúzható mászózsákjainkat éjszakára kiürítettük és felhúztuk a lábainkra, steppelt vattakabátot vetünk fel és igy bújtunk be a bivakzsákba. Nem volt túl meleg és kissé kemény is volt matrac híján, de száraz volt és a napi fárasztó mászás után ez is pihenést jelentett. Az első hajnalon korán ébredtünk és nekiindultunk az ott még nagyjából teljesen gyephavas jellegű gerincnek. Viszonylag gyorsan haladtunk, csak egy veszélyes epizód tartott fel néhány percre bennünket. Felváltva gyalogoltunk elöl és egyszer, amikor éppen Hanzi barátom ment az élen, rálépett egy gránitlapra. Éppen odanéztem és azt láttam, hogy a megbillenő kőlap alól egy kígyó surran elő és gyanútlanul továbbhaladó társam után ered. Gyors mozdulattal felkaptam egy követ és a hüllőhöz vágtam, ami a találat következtében rövidesen kimúlt. Nagyon sajnálnáltam a fiatal viperát, de nem volt más választásom az adott helyzetben. Folytattuk az utat és az esti bivakig már nem sok említésre méltó dolog történt. A Csubrina oldalában aludtunk. Másnap a Mengusz-gerinc szép éle következett érdekes lemászással a Martin-kéményen, majd a nap végén bivak a Hunfalvi-hágónál, felvéve az első depó anyagát.

Kemény nap volt a következő, a végén a Keleti-Vaskapu-csúcs éles felszökésévei, bivakkal a Jegestavi-csúcson. Az út során egyetlen jelentős gondunk akadt, mégpedig az ivóvízzel. Gyakran fordult elő, hogy 2-300 méter szintet is le kellett menni, hogy ivóvízhez jussunk és ez a nap végén egy jó kis plusz megterhelést jelentett. A Lengyel-nyeregnél vettük fel a II. sz. depót és ekkorra kezdtük érezni igazán a fáradtságot. Ezenkívül, ami igen zavaró volt, azt az ujjainkról lekopó bőrréteg jelentette. A folyamatos mászás során ugyanis egyszerűen lekopott az ujjaink begyéről a bőr. Az érdes gránit megtette a magáét. Bakancsaink vibrám talpa is helyenként engedni látszott.

A Varangyostavi-csúcs oldalában volt a következő bivakunk. Az előző bivaknál fordult elő először, hogy éjszaka eláztunk egy kissé. Így a következő nap szárítkozással kezdődöt. Bár az éjszakára kicsomagolt zsákok tartalma nylonzsákokba került, azért némi beázást nem tudtunk elkerülni. Gémberedetten indultunk tovább és lassan beálltunk egy ritmusra. Reggel általában 5-6 óra tájban indultunk és este szintén 5-6 óra volt, mire letettük mászózsákokat. Az utolsó napon hosszú szakaszunk volt, de mégis sikerült - talán a már karnyújtásnyira lévő siker tudatában - elérnünk utunk végcélját, a Kopa-hágót. Fáradtságunknál csak az öromünk volt nagyobb, amikor hágóra léptünk. Elővettük az utolsó depóba rejtett kis üveg pezsgőt és nagyokat kortyoltunk egymás egészségére és sikeres mászás örömére. Sikerült a Magas-Tátra főgerincének első magyar megmászása.

Mi a szigorú gerincmászás elvét követtük, vagyis felmentünk minden csúcsra és a legkisebb toronyra is felmásztunk. Beírtuk neveinket, az útvonalat, útirányt és az időpontot minden olyan helyen, ahol csúcskönyv volt. Végig fotóztuk az utat színes diával és a visszatérést követően előadáson is beszámoltunk utunkról a Bp-i Hegymászó Klub Váci utcai klubhelyiségében.

Na ennek az előadásnak még érdemes néhány szót szentelni. Az előadásra egy mintegy 40-50 fő befogadására alkalmas helységben került sor. Mégis az érdeklődők nagy száma miatt végül az ajtókat is kinyitották és sokan álltak széksorok mellett is. A tájékozatlan olvasót itt figyelmeztetnem kell. Ugyanis a megjelentek közül sokan nem az én - a mászást ismertető - előadásomra voltak kíváncsiak - tisztelet a kivételnek - hanem más mozgató rugója volt ottlétüknek. Amikor ugyanis a vetítést és az előadást befejezve gyanútlanul megkérdeztem, van-e valakinek kérdése, egyszerre mintha egy ítélőszék előtt találtam volna magamat. Záporoztak az olyan kérdések, mint "na és innen merre mentetek tovább", "és mit csináltatok a Keleti-Vaskapu-csúcsnál?", "a Téry-horhos után Lomnici felé mentetek?" stb., stb. A kérdezők szerettek volna valami hibát, valami kis jelet találni, ami arra utalt volna, hogy mi ezt pedig nem másztuk meg. A kérdések egyre dühödtebbek és követelőzőbbek lettek, amint egyre inkább kiderült, hogy bizony ezek a fiúk ezt a mászást megcsinálták, de hát nem tudtam sehogyan se a kedvükre tenni, mert eleinte gyanútlan készséggel, majd később is a kérdezőnek megadva a tiszteletet, de csak rövid határozott válaszokra szorítkoztam. Természetesen arra senki sem vállalkozott, hogy elolvassa az általam felsorolt azon csúcskönyveket, amelyekbe a mászás soran bejegyzéseket tettünk, mert ahhoz ugyanis legalább a nevezett csúcsra fel kellett volna menni! Azt is kifogásolták, amikor kifogytak a keresztkérdésekből, hogy nem fotóztuk teljesen végig a főgerincet. Erre csak azt tudtam mondani, hogy nem fotózni, hanem mászni mentünk és számunkra nem a mindenáron való bizonyítás kényszere volt a fő szempont. Az "előadás" - mert számomra kétszeresen is az volt - végül befejeződött. Látszott, hogy a dühös kétkedők most sem hajlandók elhinni, hegy két fiatal hegymászó képes volt arra. amire jól felkészített expedíciók nem és az általam a kérdéseikre adott válaszokból nem azt szűrték le, hogy valóban megtörtént a mászás. Ők meg voltak győződve arról, hogy én csak jól betanultam a Tátra főgerincének hágóit és csúcsait és itt ugyan ezzel nem tudtak megfogni, de láttam egyes ravaszul befelé mosolygó arcon, hogy ez a meccs még nincs teljesen lejátszva. Nem is volt. Még jó néhányszor "felmerítették" a kérdést, hogy ezek, már mint mi Hanzival, valóban megmászták-e a főgerincet. Sőt az is előfordul, hogy valaki vette a bátorságot, hogy évek múlva Hegymászóban a Magas-Tátra főgerincének első megmászójaként másokat jelölt meg. Sovány elégtételével boldog lehet az illető, meg a hasonszőrűek. Nekik ennyi jutott a főgerincből ...

Mászótársam és barátom Kisvári János, Hanzi sajnos ezt a 30 éves évfordulót már nem érhette meg, mert öt évvel ezelőtt, rövid szenvedés után váratlanul meghalt. A további számtalan szép mászóiskolai és magashegyi közös emlék mellett ez az út mindig egy kicsit külön őrá is emlékeztetni fog. A mászásról beszámoló írásom a HEGYMASZÓ Híradó 1973/3. száma 38. oldalán "Utam a Magas-Tátra főgerincére" címmel jelent meg.

Forrás: 
[Szivárvány, A Magyar Hegymászástörténeti Társaság nem hivatalos lapja, VIII. évfolyam, 1. szám, 33-41. o.]

Az első próbálkozás

1964. decemberében szokatlanul nagy forgalom volt a Nagyhideghegyi turistaházban. Érdekes, szokatlan öltözetű csoportok szállingóztak fel Királyhegyről, a havas úton és vidáman szólongatták egymást útközben. Fent a turistaházban a ritkán találkozó jóbarátok szivélyességével folyt a beszélgetés. Egyre-másra érkeztek a csopotok és az étterem helységét lassan betöltötték a hatalmas hátizsákok, hordkeretek, valamint a köztük helyet foglaló hegymászók vidám társasága.

Legtöbben már akkor sejtették, de utóbb mindenki előtt világossá vált, hogy a magyar hegymászás jelentős fordulatához érkezett. Nagyhideghegyen ugyanis, egyhetes, téli, kintalvásos (sátras) edzőtáborozás kezdődött, ezeken a Szilveszter előtti napokon, az első magyar Magas-Tátra főgerinc expedíció előkészítésére. Nagy dolog volt ez a vállalkozás. Először is mint első ilyen megmozdulás, sok kritikával találkozott és sok nehézséggel indult, s bár a kitűzött célját a Magas-Tátra főgerincének téli átmászását nem tudta megvalósítani, mégis volt egy múlhatatlan érdeme. Mint hivatalos nagyvállalkozás felhívta a figyelmet a magyar hegymászók igényeire és magára a hegymászásra is.

Az edzőtábor jól sikerült, a Tátrában kitűzött feladatok elérése kevésvé, habár az expedíció vezetője Bodoki Antal igyekezett a körülménykhez képest mindent biztosítani a vállalkozás számára. Az expedíció völgy- és gerinccsoportokból állt.

Végül is a vállalkozás a rossz időjárás és hóviszonyok miatt nem érte el a célját. Egy kísérlet után az expedíció visszavonult a hegyről.

Én az expedíció völgycsoportjában kaptam helyet, mivel ez volt az első tátrai hegymászó utam. Nagy lelkesedéssel vettem részt a csoport munkájában, alaposan kivéve részem a tábori felszerelések szállításából. A kezdeti nagy nekibuzdulás és végezetül eredménytelen befejezés rám is mint a későbbiekben kiderült, másokra is nagy hatást gyakorolt. Az első kísérlet tehát 1965-ben zajlott le.

A második nekifutás

Az 1966-os év fordulatot hozott. Áprilisban a kassai hegymászókkal, az azóta elhunyt Andrásy Gyula bácsi vezetésével, kisebb gerincakciókon vettem részt, mely a Kistarpataki gerinckoszorú mindkét irányból történő megmászását tervezte. Sajnálatos módon, teljes egészében ez a szép út sem sikerült. A hirtelen jött erős havazás megakadályozta a hegymászókat.

A nyár folyamán valami feszültség volt érezhető a hazai hegymászó berkekben, mintha készülődne valami. Innen is, onnan is lehetett hangokat hallani, míg végül megjelent a hivatalos kiírás. Cél tehát újból a Magas-Tátra főgerince.

Újabb expedíció, szintén gerinc- és völgycsoportokkal. A vállalkozás vezetője Dr Éry Frigyes lett. A résztvevők száma mintegy húsz fő körül mozgott. Ebből három kötélegyüttes (6 fő) a gerincen, két völgycsoport (5-5 fő), valamint vezetők és a tartalék emberek a völgyekben tevékenykedtek. Az expedíció mintaszerű fegyelemmel dolgozott. Hozzájárult ehhez a jó emberanyag és a mindenki által tisztelt "Frici bácsi" szakszerű irányító munkája. Nem kis öröm volt számomra, hogy ezen az expedíción már a gerinccsoportban kaptam helyet. A megmozdulást teljes tervét megküldtük a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) és a Hegyi Mentőszolgálat (THS) részére is. Ezt azért szükséges megemlíteni, mert a Tátrai Nemzeti Park egész területén a kijelölt helyeket kivéve tilos a sátrazás. Mi erre külön engedélyt kaptunk előzőleg levélben! A helyszínen azonban mégis más körülmények fogadtak. Kezdetben minden rendben ment. Szép teljesítmény volt a Krivántól a Koprova-hágóig megtett első napi út. A folytatás mégis elmaradt. A TANAP megtiltotta részünkre a sátrazást és ezzel az expedíció elvesztette létalapját. A sátras bázisok hiányában az Ökorhát-torony előtt, szomorúan vonult le a gerinccsoport. A fáradt hegymászók csak a titokban újra felállított sátrakban húzódhattak meg, melyeket hajnalban sietve le kellett bontani.

Újabb sikertelenség tehát. Egy ideig megmaradt a keserű szájíz, hiszen mindenki tudta, hogy a főgerint nyári viszonyok között és teljes hosszában nem mászta meg senki.

Talán ez volt az a pillanat, amikor kényszerhelyzet rávezetett a megoldásra. Ha sátrazni nem lehet, marad a hegymászók számára jóval kényelmetlenebb éjszakázási formája - a bivakolás. A gondolat új lehetőséget kínált.

A megvalósult álom

Tervezni kezdtem. Először szintén expedíció, vagyis több fős megmozdulás részére. Igen ám, de sok ember nem bivakolhat mindenütt. A szűk hágókban, kicsiny csorbákban erre nincs mód. Lehetséges volna völgycsoport nélkül?

Igen. Megszületett a kézenfekvő megoldás. Két fő részére kidolgoztható a terv, völgycsoportokra így nincs szükség, két ember pedig könnyen talál bivakhelyet magának. Az alapfeltételek tehát adva voltak. Mire kell gondolni egy ilyen nagylélekzetű vállalkozás előkészítésénél? Mindenesetre mindent pontosan ki kell dolgozni, hiszen a hosszú ideig magára utalt két hegymászó senkitől sem várhat segítséget.

Először is a gerinc útvonal foglalkoztatott. Hosszú napokat és éjszakákat vett igénybe az útikalauzok és térképek felett való görnyedés, amíg a főgerinc lepedő nagyságú vázlatán az összes csúcs és hágó, bivakhely és jelzés a helyére került. Miután az útvázlat kész, hozzá kell látni a megmászás forgatókönyvének elkészítéséhez. Hágótól-hágóig, csúcstól-csúcsig ki kellett dolgozni az útvonal égtáj szerinti irányát, szintkülönbségét, nehézségi fokát, kalauzidejét, stb.

A fentiek összeállításában és az út során is, a hasonló feladatok megoldásában a legnagyobb segítséget Komarnicki Gyula bácsi kalauzai adták.

A következő igen jelentős probléma az élelmiszer utánpótlás biztosítása volt. Ezenkívül ivóvíz, benzin, szarvasfaggyú, spirituszkocka, stb., melyekből az egész úton szükséges mennyiséget nem lehet majd végig vinni. Legjobb megoldásnak látszott depók, élelmiszerraktárak elhelyezése. Két depó elhelyezésére gondoltam, mégpedig a Hunfalvy-hágón, valamint a Lengyel-nyeregben, és mint kiderült jó volt a számítás, a magunkkal vitt élelem kitartott a depókig.

Hátra volt még a felszerelés összeállítása, ez élelmiszerek kiválasztása, a legmegfelelőbb bivak-technika kidolgozása. A mászózsák súlya a depóknál való utántöltéskor így is elérte a 20 kg-ot. Fő célunk ezért a súlycsökkentés volt.

Mindenre azonban csak akkor kerül sor, ha a tervből valóság lehet. Évek teltek el; két év többek között Baján, nehéz katonai szolgálatban, majd más programok jöttek, míg végül 1971 nyarán jó lehetőség kínálkozott.

Kisvári Jánossal, az EVIG "Excelsior" Alpin Csoportjának fiatal hegymászójával, akivel hosszabb ideje ismertük egymást, és aki már előzőleg jó hegymszó erényekról tett tanúbizonyságot, összedugtuk a fejünket.

Elkezdtük a tervek újbóli pontos egyeztetését. Végül kitűztük az indulás idejét. Az útlevél, valuta és vasútjegy beszerzése rutinmunka volt. Majd eljött az a pillanat, amikor minden együtt állt. 1971. augusztus 7-én reggel elutaztunk a Tátrába.

Mindjárt a megérkezés után kisebb probléma adódott. Akinél ugyanis szállásra számítottunk, elutazott Poprádról. Két óra leforgása alatt mégis sikerült egy megfelelő kétágyas szobát szereznünk Felkán és hozzáláttunk a hordkeretek szétcsomagolásához. A élelmiszert négyfelé osztottuk. Az első halomba 3 napi élelem került, a felmenetelhez és az első két napi mászáshoz. A másodikba a Hunfalvy-hágóba kerülő depó, vagyis a harmadik és negyedik mászónap élelme került. A harmadik halomba ismét 3 napi élelem a Lengyel-nyergen elhelyezendő depóba az ötödik és hatodik mászónapra, valamint a lemenetelre. Végül a negyedikbe a maradék élelmiszer, melyet a lenntartózkodás ideje alatt szándékoztunk elfogyasztani, illetve tartalék tárgyát képezte.

Az előzményekből kitűnik, hogy a mászást 6 mászónapra terveztük. Először egy erős nylonzsákba, majd egy vastag jutazsákba helyeztük a holmikat. Végül két mászózsákba kerültek, melyeket másnap 8-án fel is vittünk, János a Hunfalvy-hágóba, én pedig a Lengyel-nyeregbe. Igen sűrű ködben mentünk fel mindketten, a hegy felhőfüggöny mögé rejtőzködött, sőt visszafelé egy kisebb esőt is kaptunk. Az éjszaka izgatott várakozással telt el, de 9-én reggel viszonylag jó időben indulhattunk. Felkáról villamossal mentünk fel a Poprádi-tavi megállóig, innen kezdődözz a hosszú és megerőltető gyaloglásunk a Kapor-hágón keresztül a Liliom-hágóig. Egy ilyen út még a Pilisben is szép teljesítmény a 18 km-en belül megtett kb. 3000 m szintkülönbségről és a 25 kg-os hátizsákokról nem is beszélve. A nehézségek ellenére 4 órakor a Liliom-hágóban álltunk és elhatároztuk, hogy még a délután folyamán további útszakaszt teszünk meg, és így el is jutottunk a Svinicá-ig, ahol első bivakunkat kiépítettük.

Egy pár szót talán a Magas-Tátra főgerincéről. A Liliom- és a Kopa-hágó között fekszik. Teljes hossza 26 km. Átlagos magassága 2300 m, és 52 csúcs helyezkedik el rajta. Ezek közül a legmagasabb a Jég-völgyi-csúcs (2630 m). A főgerinc megmászásának nehézségét nem az útvonal mászótechnikai nehézsége adja elsősorban, hanem a hatalmas szintkülönbség, melyeket naponta le kell győzni a súlyos zsákokkal.

Az összes szintkülönbség megközelíti a 15 000 métert. Technikai vonatkozásban az átlagos nehézség II-III. (UIAA), a Hegyes-toronynál III-IV., valamint a Simon-toronynál és a Keleti-Vaskapu-csúcsnál V-VI. Ereszkedni két helyen kell: a Hátsó-Barátnál és a Tátra-csúcsnál, esetleg még a Martin-kéménynél.

Bivakolás módjáról egy pár szót. Mindig kettőnk számára alkalmas, megfelelő szélességű párkányt kerestünk. Külső oldalán kövekkel raktuk ki. Nylonzsákban elhelyezett laticel lapra feküdtünk. Hálózsákot nem vittünk, felülre pehelykabátot vettünk fel, alulra meleg hossú alsót és felhúztuk lábunkra a kiürített mászózsákokat, majd így felszerelve bújtunk a bivakzsák alá. Ha szükséges volt, kikötöttük magunkat a falhoz.

Az egyik legnagyobb problémát az ivóvíz utánpótlás jelentette. Több alkalommal le kellett mennünk a gerincről, mert csak mélyen a hegyoldalban találtunk megfelelő vizet.

Első bivakunk jól sikerült, az idő hajnalban szép volt. Másnap - és ez lett a jól bevált szokás - 5 órakor keltünk és 6 órakor indultunnk. A közben eltelt 1 óra alatt reggelit készítettünk, valamint becsomagoltuk a mászózsákokat.

Naponta három alkalommal étkeztünk, ebből kétszer meleget. Kezdetben a hirtelen erős megterhelés miatt gyomrunk kímélésére kakaós zabpelyhet fogyasztottunk. Ez kiválóan bevált, s ezért a magashegyi programok első napjaira mindenkinek javasolom. Átlapunk általában a következőképpen alakult:

Napközbeni fogyasztásra csokoládét, mazsolát, kekszet és 2 liter tiszta szörpöt vittünk, az utóbbit elsősorban a hólé és az egyébként élvezhetetlen hegyi vizek feljavítására.

A mászás rendszerint napi 12 órát vett igénybe, reggel 6-tól este 6-ig.

9-én tehát a Svinicán bivakoltunk. Ez a tény a tervek aznapi túlteljesítését jelentette. A későbbiekben kitűnt, hogy a program egyébként nagyon feszített, állandó egyenletes haladásra volt szükség.

Másnap 10-én nehézség nélkül értük el a Hincói-hágót, ahol nagy örömünkre két szépen kiépített bivak közül is választhattunk. Itt jól éjszakáztunk, majd másnap 11-én az idő hirtelen elromlott. Már az induláskor is köd borult a csúcsokra és a köd egyre sűrűsödött. A Martin-kéménynél lefelé mászás közben már csak métereket láttunk a ködben eltűnő kötelünkből. A Nagy-Menguszfalvi-csúcson beírtuk neveinket és az útvonalat a csúcskönyvbe. További utunkon igen erős esőt kaptunk és csak az esőszüneteket kihasználva jutottunk el aznapi célunkhoz a Tengerszem-csúcshoz. Másnap, 12-én, hajnalban szitáló esőben indulva egész nap borult időben tettük meg az utat a Jegestavi-csúcsig. Bivakunk igen szeles és védtelen volt. Szerencsére a 13-as szám meghozta a szerencsét. 13-án estére a felhők lassan oszlani kesdtek, így értük el a lengyel-nyergi depót. Itt felpakolva ismét friss élelemmel, 14-én ragyogó időben mehettünk tovább és sikeresen elértük a Vörös-padot, ahonnan lementünk az alatta megbúvó kis tóhoz vízért, és mivel egy jó bivak kínálkozott, ki is használtuk a lehetőséget, lent aludtunk.

15-én nagy fegyvertényre határoztuk el magunkat. Mivel kis lemaradásban voltunk, úgy döntöttünk, hogy ennek ellenére megpróbáljuk elérni a Kopa-hágót. Elhatározásunkat a 15-én kialakult gyönyörű idő is segítette és délután 5 óra 55 perckor elértük álmaink hágóját, a Kopa-hágót.

Előkerült zsákunkból a féltve őrzött kis üveg pezsgő, és boldogan szürcsöltük a habzó italt a győzelem örömére. Fényképfelvéteéeket készítettünk, majd lementünk a Késmárki-menedékházhoz, ahol kényelmesen megvacsoráztunk és egy utolsót bivakoltunk. Reggel zuhogó eső fogadott és kísért egészen Tátralomnicig. Még aznap délelőtt összecsomagoltunk és a délutáni vonattal hazautaztunk Budapestre.

Sikerült tehát a nagy terv megvalósítása. Hat nap alatt a Magas-Tátra főgerincének teljes átmászása, bivakolással. Ez a teljesítmény első nyári megmászásnak számít. Előttünk ugynis nyári viszonyok között még senki nem járta végig ezt az útvonalat az összes csúcs érintésével.

Érdekes megfigyelés volt, hogy az első két napon jelentkező fáradság a harmadik naptól fokozatosan elmúlt, majd az ötödik naptól fokozatosan beállt, egy szervezet által megszokott mozgásritmus. Utunkon kisebb kéz- és lábsérüléseket szereztünk, baleset nem történt. A 26 km hossú gerincmászás 72 úra tiszta mászóidőt vett igénybe.

Utunk sikere azonban nemcsak a kis létszámú kezdeményezések, hanem elsősorban a mai kor modern hegymászási formájának, az expedíciós vállalkozásoknak kell hogy ösztönzője legyen.

Hasonló nagyszerű élményt kíván minden kedves olvasónak.

Neidenbach Ákos

Forrás: 
[Hegymászó Híradó, 1973., 3. szám, 38-44. o.]