"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik." - Wass Albert

A Sipot megcsodálása után elköszöntünk a többiektől, mivel hosszú út állt még előttünk. Rég óta terveztük, hogy meghódítjuk Kárpátalja, és egyben Ukrajna legmagasabb csúcsát – a 2061 méter magas Hoverlát, régi magyar nevén a Hóvárat. Itt azonban már csak egy autóval – Süsüvel mentünk tovább. Természetesen ki is szúrták a magyar rendszámot az ukrán rendőrök, és aranyfogaik mögül vigyorogva megállítottak minket. Először nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, mivel ők angolul, én pedig ukránul nem értettem. Szerintem elég kétes volt amiért megállítottak, de nem akartam egy ukrán dutyiban tölteni az elkövetkező napokat, úgyhogy inkább kifizettem amit akartak és kicsit mérgesen bár, de legalább újra úton voltunk.

Először Kőrösmező felől, Kárpátalján keresztül akartuk megközelíteni a legközelebbi parkolót, ahol táborozunk majd, de hosszas bolyongás után fel kellett adnunk ezen tervünket… A térképről hamar kiderült, hogy elnagyolt, az út pedig amerre kellett volna mennünk le volt zárva. Az estére kihalt településen egy járókelőt kérdezgettem, hogy merre menjünk, de az út amit mutatott esélytelenek tűnt. Elindultunk rajta, de pár kilométer után meggondoltuk magunkat, mert sejtettük, hogy ha tovább megyünk, akkor nemsokára traktort hívhatunk a mentéshez. Egyéb segítség hiányában úgy döntöttünk, hogy teljesen más irányból közelítjük meg a hegyet.

Elhatároztuk, hogy bemegyünk Ukrajna mélyére, elhagyva a biztonságosabbnak vélt Kárpátalját, és Vorohta felöl vágunk neki az útnak. Ekkorra már teljesen beesteledett, és többször katonai ellenőrző pontok, és gépfegyveres katonák mellett haladtunk el. Eléggé esélytelennek tűnt még mindig az elképzelésünk, mert erről a részről rendes térképünk sem volt, márpedig itt lett volna a legnagyobb szükség erre. Szerencsére éjfél körül sikerült megtalálnunk egy teljesen elhagyatott kis utat, aminek végén házakat pillantottunk meg, majd az út végén sorompót. Kis eligazítás után találtunk egy szimpatikus sátorhelyet és nekiálltam sátrat állítani.

Ekkor ért az első pozitív csalódás. Azóta ugyanis, hogy átjöttünk Kárpátaljáról az "igazi" Ukrajnába, folyamatosan segítőkész emberekbe botlottunk. Persze itt sem beszéltek semmilyen általunk ismert nyelvet, de ez itt nem okozott gondot. Amint kiszálltam az autóból, máris ott termet egy férfi és két nő, hogy segítsenek sátrat állítani és, hogy meghívjanak minket vodkázni. Sajnos mi nagyon fáradtak voltunk, és csak nagy nehezen tudtuk őket lebeszélni a meghívásról. Gondolom ezzel meg is bántottuk őket, de aznap már tényleg sok volt az élményből, és aludni szerettünk volna. A barátságosságot pedig azzal magyaráztuk, hogy mivel itt már nincs semmilyen konfliktus magyar és ukrán között ezért itt már csak turistaként kezelnek minket és nem irredenta honfoglaló magyarokként.

Este fogmosás közben még félig beleestem egy szakadékba, majd eltettük magunkat másnapra. Az éjszaka elég kényelmetlen volt, mert nem voltunk mindennel felkészülve, többek között párna, és valami derékalj féle hiányzott. Mindenesetre reggel készen álltunk, hogy meghódítsuk az ukrán csúcsot…

Első meglepetés az volt, hogy a tegnap látott sorompónál meg kellett állni, hogy felvegyék az adatainkat, arra az esetre ha estére nem érnénk vissza. Persze itt sem beszéltek angolul, ezért újabb activity következett. A legbonyolultabb dolog az volt, amikor azt szerették volna elmagyarázni, hogy a kék jelzésen haladjunk. A kék színt ugyanis az útlevelemre mutogatva próbálta elmagyarázni, amiről én csak arra tudtam gondolni, hogy biztos valami adatra van még szüksége. Végül egy másik turista segítségünkre sietett és közölte, hogy "blue". Hasznosnak is bizonyult ez az információ, ugyanis a térképünk annak ellenére, hogy teljesen új volt, abszolút eltért a valóságtól. Így hamarosan el is tettük a térképet és csak a jelzéseket követtük. Igazából nem is lehetett eltévedni, mivel annyi turista volt, mint nálunk a Budai hegyekben.

Sajnos az időjárás most sem volt mellettünk, ugyanis szép sunyin elkezdett esni az eső, majd felfelé haladva egyre inkább hóesésbe váltott át. Az ukrán turisták úgy néztek ki, mintha Aprajafalva kelt volna életre, ugyanis mindenkin ugyanaz a fajta kék esőkabát rikított. Hamarosan már hó ropogott a bakancsunk alatt, és a hideg szél, és az átázott ruhák nehezítették a felfelé haladást. Sokszor meg kellett állnunk pihenni, de egyre feljebb, és feljebb jutottunk. Néhányszor, amikor azt hittük, hogy már a hegycsúcsot látjuk, csalódnunk kellett, mert mindig újabb, és újabb csúcsok tűntek fel az előzők tetejénél.

Az utolsó métereken már négykézláb kellett felszenvednünk magunkat a csúcsra, de sikerült! Itt még a korábbinál is fagyosabb szél fújt, és mindent köd borított. Még a csúcs csokit is félretettük, és egy gyors körülnézés után elindultunk vissza a szélvédett hegyoldalba. Hilda a rövidebb utat választva seggen csúszva tette meg az első szakaszt. Nagyon mókásnak tűnt, de a korábbi szánkós eset engem inkább visszatartott, hogy kövessem. Persze én sem bírtam sokáig, és a következő lejtőn én is ledobtam magam a hóra és már csúsztam is Hildával a nyomomban. Egy vicces ütközés vetett véget a csúszásnak, amitől Hilda percekig alig kapott levegőt. Persze nem a fájdalomtól, hanem a nevetéstől (itt van a csúszásról készült video) :D.

Az út lefelé sem volt sokkal könnyebb, és vigyázni kellett a csúszós kövekkel. Lent úgy döntöttünk, hogy rendes váltás ruha híján nem maradunk másnapra is túrázni, hanem még aznap sátrat bontunk, és indulunk hazafelé. A mai túra elég fárasztóra sikerült, de mindenképp megérte, mert nagyon szép volt a kilátás a hegyről, és a nehézségek ellenére is rengeteget nevettünk.

További képek itt.