Téli Mátra

Még „sosenemsem” voltam teljesítménytúrán; azt nem mondom, hogy a vánszorgás híve vagyok, szeretek haladni, de nem vagyok az a menetelős fajta. Egyszer mindent ki kell próbálni felkiáltással, barátaim, Orsi és Laca elhívtak a Téli Mátra Teljesítménytúrára, ők már voltak néhányszor, és bár eddig egyszer sem csinálták meg szintidőn belül, mindig elmennek, ha tudnak, mert óriási móka. Kaptam az alkalmon, mert alapjába véve -valahol mélyen- biztos szeretem ezt a várost, mert itt élek én is, de kimenni olyan, mint amikor az embernek már nincs semmi levegője a víz alatt, és ekkor végre felér a felszínre. Ez most elég béna hasonlat volt, de valami ilyesmi érzés. Alig vártam a pénteket, mikor végre lelépünk, a „global roundtable meetingeken” sem sikerült már mardéktalanul átéreznem az előttünk álló, egyébként borzasztóan érdekes szakmai kihívásokat. Meló után 3 csomival rongyoltam a találkozóhelyre, olyannyira csak e körül forogtak a gondolataim, hogy már az sem zavart, ami általában igen: hogy a közlekedési vállalat péntek délutáni szocializációs és ember ismereti training-jén kellett részt vennem, ahol az összezsúfolt tömegben nem tudom, hogy hol végződök én, és hol kezdődik a mellettem szuszogó, persze arcon köhögnek, magas sarkúval a lábamon állnak, valaki mindig úgy gondolja (tévesen), hogy a zenéje annyira jó, hogy ezt mindenkinek hallania kell, és valaki mindig részeg. Ezek most mind leperegtek, ők mind itthon maradnak, és ez nagyon jó lesz így.

Egy busz, egy metró, két rendőr és három ellenőr múlva találkoztam végre a többiekkel, teljes a csapat, irány KIFELÉ. A szállás Laca apukájánál lesz Selypen, állítólag már tud róla. Amikor odaértünk, egy végtelenül kedves és jókedélyű ember fogadott minket, az sem zavarta, hogy én meglepetésként ugrottam ki a kocsiból, ezek szerint rólam nem nagyon tudott. Úgy fogadott, mint egy régi barátot, gondolta, ha a „gyerekekkel” jóban vagyok, csak nem dobálom kővel a repülőt. Kicsit zavarban voltam, sajna el vagyok ettől szokva, és ő tényleg ilyen J. No, és ekkor jött a kiképzés: előkerült a pálinka szám szerint annyi pohárral, ahányan voltunk, és innentől fogva nem volt menekvés. Bevezetett a házba, egy kör. Aztán levettem a cipőm, tehát már otthon érzem magam, ennek örömére még egy kör. Biztos átfáztunk, még egy. Biztos éhesek vagyunk, még egy. Nem? Nem baj, még egy. Már a kocsiban figyelmeztettek, hogy nehogy megbántsam a házigazdát, ezért felvettem a kesztyűt, de fél 10re konkrétan eltévedtem az előszobában, pedig nem volt egy bonyolult helyiség. Előkerült a kártya is, mindenki szeret zsugázni. Én nem tudok kártyázni. Sosem tudtam, és ezen semmi nem segít. És ekkor sem tudtam, hogy mit játszunk, de annyira megörült mindenki, hogy végre négyen vagyunk, hogy nem akartam ünneprontó lenni, olyan bonyolult nem lehet. Roppant lelkesen elkezdték hárman egyszerre magyarázni, hogy mik a szabályok. Mivel már az legelején elvesztettem a fonalat, okos arcot vágva bólogattam, hogy mindent értek, gondoltam, majd rakosgatom a lapokat, max vesztek, szerencsére nem a váltó zoknim a tét. Aztán kiderült, hogy ész nélkül ezt nem lehet csinálni, de a selypi csodavíz Fortunával kézenfogva elkezdte helyettem rakosgatni a kártyákat, és elkezdtem nyerni... aztán mikor kezdtem megérteni a játékot, mind a kettő magamra hagyott, akkor elkezdtem nem nyerni, de mivel majdnem éjfél volt már, és másnap korán kelés volt, megmenekültem, közben meg jótékonyan nem vettem észre, hogy a többiek dőlnek a röhögéstől, hogy a tököt nem tudom megkülönböztetni a zöldtől, az alsó-felső megkülönböztetésére meg már kísérletet sem teszek.

Reggel a szerintem teljesen életképes 6.40-es ébresztésért nagyon le lettem teremtve, 8-kor Orsi még békésen dudorászva kenegette a szenyákat, én meg ott szaladgáltam bakancsban, két nadrágban, kamásliban, három pulcsiban, hogy már rég el kellett volna indulnunk, így be fog záródni a Kárpát-medence mire odaérünk. De még nem kávéztunk, és őket különben sem érdekli a szintidő. Ezt akkor sem tudtam feldolgozni, és most sem értem. Jött a házigazda, kinn nagyon hideg van, két kör, mert meg kell inni a sofőr adagját is. Belső szigetelés pipa.

Odafelé Darázsi Dakar Orsolya próbálta elhitetni velünk, hogy olyan nagyon nem is csúszik az út, de amikor megláttunk egy, az út széli árokba mérnöki pontossággal, fejjel lefelé elhelyezett autót, már nem tudtam többé hinni neki. Megálltunk, kit vigyünk el hova, de szerencsére senkinek sem volt baja, már várták akiket ilyenkor ki kell hívni. Az út további része nekem azzal telt, hogy próbáltam a telefonomat bizgerálni, és nem az utat nézni, a többieknek meg azzal, hogy arra kérleltek, inkább bizgeráljam a telefonom, és ne az utat nézzem, mert már pont elég sok okos tanácsot adtam.

Mátrafüredre érve kezdett derengeni, hogy itt olyan rendezvény van, amiről nem csak mi tudunk. Ha a település előtt, az út két oldalán végig kígyózó parkoló autósor nem lett volna eléggé árulkodó, akkor a suli felé hömpölygő emberi áradat biztosan. Nem baj, a Blahától csak fog különbözni... Igazi bajtársisasságról tanúbizonyságot téve megegyeztünk abban, hogy a parkolóhely keresése a sofőr dolga, mi megyünk nevezni.

Néhány hallott véleménnyel szemben, nekem semmi bajom nem volt a szervezéssel, elég hamar túljutottunk a papírmunkán, és kényelmesen elhelyezkedtünk Lacával a sajtófal mögött, a lépcsőn, ott biztos könnyen meg fog találni minket Orsi. És megtalált! Sokan vannak? Nem tudom, válaszoltam, nekem 9408 a rajtszámom, szóval mindenkit azért ne hívjunk meg after partyra.

Elindultunk végre, mikor találkoztam egy ismerőssel, Ő az M-re jött, kicsit pironkodva vallottam be, hogy mi csak S-re hajtunk, azt is elég lassan tesszük, a turbo boost lefulladt. Próbáltam hajtani a többieket, hogy a szintidőt tartsuk, mire ők türelmesen elmesélték, hogy őket a szintidő még mindig annyira sem érdekli, mint a mélytengeri ráját a kazah aszály, és ez nem fog változni az elkövetkezendő majd’ 19 km-en keresztül sem. Persze nem hittem el, 5 óra alatt hasonkúszva is megtesszük ezt a távot. Hát, csaknem úgy lett. Elindultunk a zöld jelzésen Lajosháza felé. Már majdnem elértük a kb. 200 méterre lévő hidat, mikor elkezdtem a perec gyűjtést, és egy óvatlan pillanatban letérdeltem a híd előtt. Próbáltam úgy tenni, mintha ezt csak tiszteletből tettem volna, de a híd után nem sokkal jött a második perec. És ez gyakorlatilag folytatódott az út végéig. NAGYON csúszott. Igazából az elején még számoltam, de nemmondommeghánynál abbahagytam.

A kőbányánál kicsit megálltunk szusszani, no meg fotózkodni, az sosem maradhat ki J. Meg hát a belső szigetelésről is kellett gondoskodni, amit még otthon Laca gondosan beletöltött a laposokba. Innentől fogva a butykos lett a visszatérő motívum minden képen, akár fogyott belőle, akár nem. Már itt találkoztunk emberekkel, akik szembe jöttek visszafelé, mert elég gáz a kövi rész, de persze nem hittünk nekik, annyira nagyon nem csúszhat, hogy ne lehessen haladni. De csúszhat. A pihi jó volt arra, hogy a mellettünk elhaladó emberek hasalásaiból kirajzolódjon az a rész, ahol borítékolható a firka, és a szűkebb ösvény, ahol nagyobb borulások nélkül lehet araszolni. Megcsodáltuk még egyszer a kilátást, irány tovább a jelzésen. Ekkor ért be M-es ismerősöm, aki aztán valamiért egy másik irányba tűnt el az erdőben, lehet ládát keresett. Bár ott nincs egy sem. A többiek közben mentek tovább, ezért utol kellett őket érnem őket, két perec volt az ára. Folytatva az utat, találkoztunk Borival (?), a nem tudom milyen kutyával, akit még a nevezésen láttam, de akkor határozottan volt gazdája, most meg szembe masírozott velünk, egyedül. Roppant barátságosan odajött mindenkihez, majd amikor konstatálta, hogy nem azok vagyunk, akit ő keres, faképnél is hagyott minket. Nemsokára előkerült a gazdi is, mondtuk neki, hogy jó irányba megy, csak túl lassan a kutyájához képest, mire mondta, hogy tudja, és hát hiába szólongatja, alföldi kutya, nem tudja, honnan jön a hang JJJJ  Ez lett a nap mondása. J

Mr M az Ilona forrásnál ért be másodjára, nem tudom, hogy lehetett ez, de bárhogy is, gyorsabb volt, mint mi. Amikor Lajosházára beértünk, ő már indulóban volt, mi meg még csak az 1 órás (!) kajaszünetünk előtt. Már dél volt. Megint megemlítettem a szintidő fogalmát, mire ismét türelmesen elmagyarázták, hogy emiatt ne aggódjak, mert ez még mindig senkit nem érdekel a csapatban, inkább üljek le, és egyek valamit végre, akkor nem toporgok olyan idegesítően. Meggyőztek. Tény, hogy jó volt kicsit felmelegedni, meg legalább biztos kezekre bíztam a nevezési lapomat, ami már akkor úgy nézett ki, mintha egy három napos vízitúráról jöttem volna.

Onnan a zöld kereszten mentünk tovább, megint egyre csúszósabb lett az út. A mögöttem jövők kifejezetten élvezték a folyamatos balesetveszélyt, őszintén szólva engem ez nem motivált. Az egyik kis ficakban, ahol nem csak lejtett, de a szakadék felé is dőlt az ösvényünk, az alsó kanyarba nőtt fa fogott meg a bukfenctől. Direkt oda tervezték. Láttam a vízmosásba lefelé vezető friss ösvényeket is, de sehogy nem értettem, hogy minek küzdeném át magam lehetetlenül meredeken lefelé, majd igazságtalanul meredeken felfelé a másik oldalra, amikor ezen az oldalon van a jelzés. A többiek már a túl oldalon voltak, és kiabálták, hogy menjek át, ott meglátom. Varacsk módban, félig gatyán, félig térden átkeltem, és akkor láttam, hogy akik maradtak, azok egy kicsit sem haverkodós, full jég, nem létező úton araszolnak, egy kötélbe csimpaszkodva egy teljesen lefagyott híd felé. Na jó, tényleg jobb itt nekem.

Az út ezek után a Nagy-patakot szelte át számtalanszor, ami romantikusan csobogtatta a maga kis 2 fokos vizét, mosolyogva kínálva a belőle kiálló jeges köveket, amiken át lehet(ne) kelni. És ez sokszor ismétlődött. Egy idő után az ezeken teljesen hiába való egyensúlyozást adtam fel, elvégre minek van nekem vízhatlan bakim, ha nem megyek be vele vízbe? Ahol nem ér nagyon boka fölé, elvileg nincs félnivalóm. 19-re lapot húzva átmentem a patakon, közben hunyorogva vártam, hogy mikor tör be a víz és cuppogva viszem tovabb a Mátra vizét. Nem tört be. Egyszer sem. Innen is üzenem az AKU-nak, hogy köszi! J

Néhol az út már annyira jégpálya volt, hogy kis kerülő ösvények futottak mellette, amik már szintén jegesre voltak taposva, nem vagyok benne biztos, hogy volt olyan 10 perc, amikor ne estem volna, vagy legalább ne kalimpáltam volna. Persze, erre mondják azt, hogy azért mert a kacsa nem tud úszni, nem biztos, hogy a víz a hülye. Ajándékképp volt itt olyan szakasz, amikor előlünk és mögülünk is eltűntek az emberek, és csak álltunk a hóesésben, bámultuk a csendet, és élveztük az erdőt, amiért tulajdonképpen jöttünk. Néha átfutott az agyunkon, hogy lehet, hogy eltévedtünk, mert senki nincs a környéken, de az út annyira egyértelműen volt kitaposva, hogy ezt a gondolatot mindig gyorsan elvetettük. Itt könnyebbre váltott a terep, így volt alkalmunk az átlagos pletyi cserés csiripelés után olyan magasan szárnyaló vitákba bonyolódni, hogy miért szeretjük/ nem szeretjük jobban a spenótot a májnál, vagy mikor nem jó a passzív ház. Nem tudom, hogy Laca hogy bírta.

Felértünk a Vörösmarty házba, aminek a parkolójában osztották a pecsétet, meg egy sátorban a levest (?), be is álltunk a sorba lelkesen, valami meleg! Itt már akadt néhány elcsigázott ember. Amíg azzal a sráccal beszélgettünk, aki a poharakat merte teli, addig a másik úgy gondolta, hogy már elég hó gyűlt össze a ponyván, kiüti belőle. Ez egy nagyon jó ötlet volt, mert biztos, hogy nem tesz jót az anyagnak a terhelés, de Orsi ott állt alatta. Olyan 5-7 kg hó borult jókedvűen a nyakába, amit ő még felfogni próbált, mikor én már teli torokkal röhögtem rajta, ám ekkor a felettem lévő részt is megrázták. Így legalább őszintén tudtunk nevetni egymáson. Bementem a házba vízért, ahol egy néni éppen hiábavaló küzdelmét folytatta a felmosójával a rólunk leolvadt mindennel szemben. Gyakorlatilag hullámokat vert az előtérben. Gyanakodva néztem az éppen kávézó futókat, hogy vajon mit tudhatnak, amit mi nem, lehet ismernek egy másik utat?

Kis pihenő után nekiestünk a maradék 6 km-nek a Kéken/Piroson/Márián haladva, már mind a hárman a „csucsokira” gyúrtunk, amit majd a legmagasabb ponton tömünk magunkba. Kicsit lassította a menetet, hogy Orsi az előttünk haladók által szétdobált szemetet szedte össze Mátraházáig, de ő a nyári túrákon is mindig ezt csinálja, mi meg segítünk, néha. A „ fotózkodós hídhoz” vezető kis két méteres letörés teljesen le volt fagyva, de hogy a humornak is maradjon hely, a jégcsúszda nem a hídra, hanem szigorúan mellé vezetett, és tényleg alácsúszott, aki ott próbált ráérkezni. Laca úgy döntött, ő akkor is ott megy le, mert ő elég kemény legény. Mennyé’. Miután roppant látványos és szórakoztató próbálkozására koronát téve néhány jószándékú idegen kipecázta a híd alól, miközben az egyik lába fenn, a másik valahol lenn kapálódzott, úgy döntöttem, hogy nekem ilyen figyelem nem kell, kis havasdagonyában hempergés után sikerült egy másik irányból felkúszni a hídra, ami még mindig nagyon hangulatos J Mármint a híd. Pont a nyáron jártunk erre Kék Túrázni. Akkor kicsit mást mutatott. J

Mátraházán a parkolóban elfogyasztottuk az ilyenkor mindig kötelező Mátra Gyöngye pallert, meg az általam imádott fokhagymás-tejfölös lángost, amire annyi fokhagymát raknak, hogy még a bokámból is kirántja a náthát. Meglehetősen addiktív.

Innen már csak néhány km a Gyökeres-forrás, ekkor kezdtem kicsit lemondani a szintidőről a többiek legnagyobb örömére.

Elindultunk a piros jelzésen, a forrás felé. Na, innen volt hard core. A gerincen futó köves ösvény glatt jég volt, egyik oldalon susnyával kísérve, a másikon meg a meredély ugyebár. Szanaszét taposott mellékösvények mutatták az emberi találékonyság határtalanságát, néhol meg az ösvény melletti cserjék levágott, vagy letörött tövein lépkedtünk, mert másképp nem lehetett menni. Hiába, ha egyszer sok természetbarát egyszerre kiszabadul... Néha megálltunk kicsit bámészkodni, az ösvényről gyönyörű kilátás nyílt a tájra, ilyenkor (is) érzi az ember, hogy mergérte. J (Jó lenne, ha tudnám, hogy hogy lehet ide képeket behelyezni, mert eddig nem sikerült)

Már majdnem szelíd lett az út, mikor elérkeztünk egy olyan részhez, ahol egy kötél volt kifeszítve a meredeken lebukó ösvény mellé, mivel az gyakorlatilag járhatatlanná vált, annyira feljegesedett. Méregettem, méregettem, srácok, ez hülyeség, én ezen biztos, hogy nem megyek le, még mindegyik fogam igazi, de itt biztos, hogy kiharapnám az egyik követ. Orsi és Laca csak röhögött ezen, és beállt a sorba a tuti orcán szánkázás felé, de én annyira biztos voltam benne, hogy ez nekem nem kell, hogy egészen hamar találtam arrébb egy olyan ösvényt, amin aránylag kevés szerencsétlenkedéssel ki lehetett kerülni a biztos bénázást. Mire leértem, ők még fenn vártak a sorukra, így tanúja lehettem sok díjnyertes, ámde elvetélt próbálkozásnak. Volt egy srác, aki számszerint kilencszer esett el 4 méteren belül, nem is értettem, hogy minek áll fel. Lecsúszdáztak a többiek is; mikor fel akartak kecmeregni, és Laca megtalált egy elég tekintélyes nagyságú követ, mondtam, hogy az eddig látottakból kiindulva tök felesleges minden akarat, bültem én is a jégbordába, csúsztunk együtt tovább. A forrásig annyi előnyt tudtam felmutatni a csipet csapat másik két tagjával szemben, hogy alacsonyabb lévén, sokkal mélyebbről kezdem a zuhanást, tehát hamarabb túl voltam rajta. Bár a szánkba volt rágva, hogy NE csúszkáljunk, egyrészt néhol semmi más választásunk nem volt, másrészt pedig minden lila foltom mellett el kell mondanom, hogy nagyon vagány volt keresztül csúszdázni az erdőn. A mellettünk elsuhanó futókat csak bámultam, hogy hogyan csinálják ezt?! Nekik milyen cipőjük van? Azaz, az enyém miért nem olyan? Hogy van még meg az összes végtagjuk, no meg a nyakuk, mikor nekem még a lábujjaim is kapaszkodnak a bakancsban, és mégis borulok?

A Gyökeres-forráshoz érve nagyon hangulatos, meleg tábortűz fogadott minket, no meg a megérdemelt pecsétek, igazából nem is nagyon vágytam el onnan. Kicsit megmelegedtünk a tűz mellett, egy-két fotó bizonyítéknak, hogy még ekkor éltünk, indultunk is tovább, erősen sötétedett már. A szintidőt hagyjuk, a beérés a cél J

Igazából még lehetett látni szabad szemmel, de már felgyulladtak itt-ott a lámpák, amiknek a cikázása eléggé zavaró volt, mivel így mindennek 2-3 árnyéka lett, és néha elég nehéz volt eldönteni, hogy melyik az igazi. Annyira jó volt így botorkálni, mint strobi mellett fát aprítani. Tapasztalat. Felmerült a kérdés, hogy eddig láttam, hogy hova lépek, mégis borultam, miért rosszabb ez így, hogy nem látok rendesen? A téli néma erdő, mint mindig, most is nagyon gyönyörű volt...na jó, néma éppen nem volt. Szerintem ekkor találkoztunk megint Borival. Egy idő után az én fejemre is felkerült a lámpa, mert már számomra is zavaróan nem láttam semmit.

Az erdőből kifelé vezető út ezután már kiszélesedett, de annyira csúszott, hogy inkább az utat kísérő patakban mentem, a farzsebemben már minden összetört, ami eddig csillapított. Jut eszembe, kell egy új személyi J

Az uccsó 2-3 km-ről igazából nincs sok képem, mert csak a lámpa fényét követtem, meg az előttem lévő lábát. Kijelenthetjük, hogy ekkorra már fáradtak voltunk, és már teljesen besötétedett. Az utolsó fél km-en Orsi, aki az elmúlt 18 km-en egyszer sem esett el, kezdte szorgalmasan behozni a lemaradását, olyannyira, hogy az egyik firkából fel sem tudott nagyon kelni. Itt is szeretném megköszönni annak a sok ismeretlennek, akik megálltak, és próbáltak nekünk segíteni. Nagy nehezen összekapartuk a földről, mondta, hogy a keze nagyon nem OK, de nem az a panaszkodós fajta, csak elég furán tartotta a karját, és közölte, hogy elkezdhetnénk vizet is inni, mert egyikünk lesz a sofőr; amit nem volt nehéz teljesíteni, mert már Mátraháza óta nem belső szigeteltünk.

Beértünk Mátrafüredre, kikapartuk a kocsit a fél méteres hó alól, kiderült, hogy Laca fogja hajtani a fogatot, elcsúszkorásztunk a suliig, ott beslattyogtunk a három papírral, hogy tádááám, megérkeztünk. Mire eljöttem a mosolygós laptopos lánytól, már ott várt a plakettem, a szintidőt most ne firtassuk. Maradjunk annyiban, hogy nem kaptam kitűzőt J. Természetesen elkavartunk a tömegben, de aztán szerencsére felismertük egymást, egy kis fotózkodás a sajtófalnál, ahol nagyon féltek attól, hogy ledöntjük a díszletet, de ez nem történt meg, kis bazsalygás a felbukkanó ismerősökkel, aztán irány haza! Azaz Lacáékhoz.

Menjünk a 3-on, azt már biztos letakarították. Aha. Hát nem. Az elején 20-al álltunk egy helyben, aztán kilinccsel előre kanyarodtunk. A többiek ekkor rám néztek, nem is kellett semmit mondani, tudtam, mit kell tennem: telefont bizgerálni, nem nézni az utat, nem adni sok okos tanácsot. Gyök kettővel végül begurultunk Selypre, Laca apukája már halálra aggódta magát, és ezen az sem segített, mikor meglátta Orsi kezét. Mikor megláttuk, rajtunk sem segített. Orsin sem. Előkerültek a csodakrémek, az okos tanácsok, no meg a mindent megoldó borogatás. Ja, meg a pálesz, az mindenre jó.

A biztonság kedvéért a másnapot a hatvani ügyeleten kezdtük, ahol a leletben egyetlen magyar szó volt, a „lépcsőképződés”.  Míg vártunk a Mátra áldozatára, volt szűk három óránk, és kis neten való bóklászás után kiderítettük, hogy Orsi kimarad a másnapi szkander versenyből.  És a jövő hetiből is. Egy könyök mínusz, 2-3 hétig biztosan.

Szerencsére ez nem törte le nagyon, így minket sem, és elmondhatjuk, hogy összességében nagyon jó volt az egész, ezért visszaérve a városba, amikor elváltunk egymástól a Népligetnél, megegyeztünk, hogy az áprilisi rendezvényre is megyünk, mert tényleg óriási móka, és hátha kevesebb lesz a jég.