A Mátra helyneveinek érdekes csoportját képezik ezek a látszólag a mai fül számára is érthető kifejezések. Menyecskén a már férjhez ment, de még gyermektelen fiatalasszonyt értjük. A szép asszony, már megszülte első gyermekét, (vagy gyermekeit) de még őrzi fiatalos báját. Más palóc vidékeken, így a Börzsönyben Kisirtáspusztán is van Szépasszony-forrás, Egerben pedig boros pincéiről nevezetes a Szépasszony-völgy. Ide sorolható még az egri Kisasszony-völgyben lévő Kisasszonyi temető, és Eger belvárosában a Tündér-part.

A középkor embere számára azonban ezek a helynevek más jelentéssel bírtak. Ők még úgy gondolkoztak, hogy a templom az Isten háza, mely megvédi a falut – tehát a lakott területet a gonosz lelkektől. A település környéki művelt területek, - szántók, szőlők, gyümölcsösök - határaira, utak kereszteződésébe korábban bálvány köveket, (Lásd Gyöngyöstől északra a Bába követ, vagy a Bükk-hegység csúcsát, a Bálványt) majd a keresztyénség elterjedésével feszületeket, a szőlő-hegyekre előbb tibafát, majd haranglábakat állítottak. Ide is kiterjesztve az Úr hatalmát. Egyszer s mind azt is elismerve, hogy itt már gonosz is jelen van.

Az erdő azonban ismeretlen világ. Tele rejtelmekkel, ismeretlen hangokkal és szellemvilággal. Nappal még csak-csak bemerészkedtek, de jaj, volt annak, aki sötétedés után volt kénytelen keresztülvágni rajta. Ilyenkor szabadon jártak a sötétség erői. Jó és rossz tündérek, törpék, óriások, és boszorkányok, ördögök, sárkányok és vér-farkasok

Ezt a szellemvilágot egy időről-időre hallható természeti jelenség is alátámasztotta. A lakodalomból, búcsúból, vagy vásárokról éjjel megtérő utasok borzongva mesélték a közvetlen közelükben hallható hangokat. Egyesek sikolyokat, kacagást, mások fiatal lányok énekét, vagy halkan pusmogó boszorkányok sutyorgását, csecsemősírást, lánccsörgést és egyéb kísérteties hangokat hallottak. Megint mások zeneszót, templomi éneket, orgonaszót, vagy éppen táncos vigadalom hangjait vélték a környezetükben hallani.

Néprajzkutatóink adatközlőik elmondása alapján számos ilyen esetet jegyeztek le. Most ezekből idézek néhányat:

„Mikor Rakottyás pusztájára az erdő közül kiért vóna, hát lelkem istenöm csak eleibe áll egy csomó szépségös szép fejórnép nagy énekszóval s táncolva, kénájják kalácscsal s borral, osztán hijják táncolni. A kalácsot elvette, de a bort megköszönte, hogy nem szokott viznél egyéb itallal élni sova, táncolni pedig mán éppen el akart indulni, met akkor még őkeme es éfiú vót s a leányok es szepök vótak, de akkor hirtelen eszibe jutott, hátha ezök a szépasszonyok. Csakhogy héjába vonakodott, met azok megfogták s elhúzták úgy es.” ( Adatok az udvarhely megyei székely néphithez: Etnog. 1895. 300. o.)

„Szent-György nap éjszakáján gyűlnek a boszorkányok Szen-Gellő hegyére (Szent Gellért hegy) tanácskozni. Ilyenkor vigyázni kell magára minden halandónak, mert a boszorkányok bárkinek, vagy bárminek a fejéhez vágják az ördög kantárját, az azonnal táltossá változik; a boszorkány hátára ül, és úgy vágtat, a nagyhegyre ( Szatmár megyei babonák:Etnog. 1895. 309. o.)

„A körösztanyám alighanem látott. Nagyon szépek voltak, tiszta fehér ruhában szoktak énekölni a körösztúton éjjel tizönegytől tizönkettőig. Tizönegyen voltak. A Vörösi-puszta felé vívő meg a körösztúti rossz utak voltak, mert ott jártak szépasszonyok. Akit azok mögrontottak, arra mondták, hogy a „Szépasszonyok Tálába lépött”. (Zentai Tünde: Ormánsági hiedelmek 79. o. 1983)

„Itt fenn…volt egy kicsi ház…ott nem lakott senki sem…Iccaka, ha valaki járt arra, hát hallotta, hogy milyen szípen muzsikálnak, szípen énekelnek, táncolnak…benézett az ablakon, hát nem volt senki se, s nem látott semmit…elment arrább, megint hallotta…ezek a szépasszonyok voltak.” (Pócs Éva: Etnog. 1979. 331. o.)

 „A mesék tündérei ősvallásunk kis-isteni alakjai, miután annyira egyértelmű gyöngédséggel és előszeretettel foglalkoznak velük regéink, meséink, amilyennel egy nép csak a maga szellemi szülötteit dédelgetheti. De továbbá a tündérek szépek is, meg jók is, ennek mértékét pedig minden nép a mythológiák tanulsága szerint önmagáról szokta venni…

…Ők az ősvallás őrző szellemei, kiket a keresztyénség angyalai helyökről kiszorítván, szépeknek maradnak, de jóságukból már csak a romlatlan jókedv az, ami érvényesülhet. Hanem csak éjnek idején, kakasszólásig ez is.” (Kandra Kabos Magyar: Mitológia 1893.)

A hat kötetes Néprajzi Lexikon Szellemlények címszavánál pedig ilyeneket olvashatunk:

„fiatal, hosszú hajú, sokszor fehér ruhás, csábító szépségű nők, akik általában csoportosan jelennek meg. Csapataik táncolnak, énekelnek, fürdenek; zeneszóval repülnek, olykor hintón, kocsin vagy lepedőn szállnak a levegőben, táncmulatságokat, „ebédeket” tartanak. A férfiakat elcsábítják, elragadják, másokkal utat tévesztetnek, „elvezetik” őket. Sok monda szól az elragadott muzsikusokról: az elvitt furulyás, dudás zenekíséretet szolgáltat a fáról fára vagy a szélben táncoló tündércsapatoknak. Általában is gyakori megjelenési formájuk a szél, különösen a forgószél, máskor madarak: vadliba, varjú, hattyú alakját öltik.”

„Sajátos megjelenési helyeik: elhagyott ösvény, híd, árok, keresztút, eresz alja, gödör, trágyadomb; máskor patak partja, tó. Sok hiedelemmonda jeleníti meg az éjszaka fürdőző, vízben tapsoló, éneklő tündéreket. Megjelenésük ideje: éjszaka, éjfél vagy dél, továbbá Szent György és pünkösd napja.

De irodalmi példákat is tudok rá mondani:

Wass Albert: A funtineli boszorkány

„Nyehi az anyátok! – mordult rá Kosztáké a kutyákra, és közéjük hajított egy fát. A kutyák elhallgattak. Csönd lett. Csak a hold ült vörösen a Pietrosz tetején, és lassan emelkedni próbált. És ekkor egyszerre meghallották az éneket.

Nem lehet tudni, hogy honnan jött. Szinte azt sem lehetett tudni, hogy ott volt-e valóban, vagy csak a csönd, az éjszaka és a hold játszottak együtt valami babonát. Toma hallotta meg elsőnek.

-         Halljátok…? – suttogta, és a szeme ijedten meredt előre.

Hallották mind. A tűz didergő fénye és a hold négy döbbent szempár tükrében csillant meg egyszerre. Visszafojtották a lélegzetüket. Valahol egy asszony énekelt. Szavak nélkül, valami ismeretlen különös dalt. Egy fájdalmas, szívet tépően szomorú dalt, amilyet még nem énekelt asszony soha.

-         Jaj, nyögött föl Toma, a legfiatalabbik -, jaj…

-         A kutyák ültek hegyesen a karám előtt, és füleltek. Ők is hallották a dalt áramlani valahonnan az éjszaka bűbájos derengéséből. De nem ugattak. Csak ültek, és hegyezett fülekkel figyelték a hangot.

Valaki énekelt. De nem lehetett tudni, hogy hol. Közel-e, vagy messze? Valahol fönt a tisztáson? Vagy az erdők között? Vagy a fák fölött? A holdban? Nem lehetett tudni. Néha olyan volt, mintha onnan jött volna a karám mögül, egészen közelről...  Máskor mintha véghetetlen messzeségből hoznák a hold sugarai, valahonnan az erdők legsötétebb mélységéből vagy a Pietrosz sárgás-kéken kirajzolt csúcsáról, vagy talán éppen a holdról... búgott, halkan és panaszosan, mintha valaki belesúgta volna bánatát az éjszakába, és a hold sugarai dallá szűrve csobogtatnák tovább, mint valami láthatatlan, lágy patakvizet a csönd fekete partjai között. Valaki valahol énekelt.”

Arany János: Tengeri hántás című balladájában ezt olvashatjuk:

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,

Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,

Muzsikát hall nagy-fenn messze,

Dalos Eszti hangja közte,

- Ne aludj, hé! Vele álmodsz –

Azt danolja: „gyere! Jöszte!”

És hozzá a költő megjegyzése: „Muzsikát hall nagy-fenn, messze” A mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani. A démoni zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.

A költemény utolsó versszaka még teljesebben leírja a jelenséget:

Lohad a tűz: a legények subába –

Összebúnak a leányok csuhába:

Magasan a levegőben

Repül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltűnőben.

Arany János más művében is felhasználta ezt a legendát. Még az általános iskolában „Rege a csodaszarvasról” címmel tanultuk a költő Buda halála című elbeszélő költeményének betét dalát: (Arany János költői művei III. kötet, 677. és 681 oldal. Szépirodalmi könyvkiadó Bp.1981)

„Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sírhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.

    ------------     -----------

Hogy eluntak otthon ülni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, úgy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Úgy mulatnak sátorukban.”

Az idézet utolsó két versszaka úgy hangzik, mint egy tündérmese. Néhány összefüggés alapján azonban úgy gondolom, hogy ez nem mese. Ilyen jelenségek a természetben valóban elő szokak fordulni. Ennek ismertetésébe azonban itt hely hiánya miatt nem fogok bele. Akit bővebben is érdekel a téma, olvassa el a „Vadlány-barlangok, tündérek és boszorkányok titka” című 2012-ben megjelent füzetemet! (Beszerezhető a turistaházakban és a térképboltokban.)

[1] Arany János költői művei III. kötet, 677. és 681 oldal. Szépirodalmi könyvkiadó Bp.1981