1. Olasz-kapu: A Nagy-fennsík nyugati kapuja. A sorompó is jelzi, hogy itt már a nemzeti park különlegesen értékes területe következik. A közelben hegyi rétek, füves területek, távolabb pedig körös-körül erdők, főként bükkösök vannak. A fennsík növényzeti képét a bükkösök határozzák meg. A montán éghajlat érvényesülése miatt a legnagyobb kiterjedésű zonális társulása a sisakvirágos-bükkös. Idősebb montán bükkös foltokat az Istállós-kő és a Zsidó-rét közelében, a Nagy-Kopasz, a Virágos-sár, a Vöröskő-bérc, a Küllő-hegy, a Nagy-mező és a Kis-mezőtérségében találunk. Ezek fajkészletébe magashegyi fajok tartoznak, mint a kárpáti és karcsú sisakvirág, a völgycsillag, a hosszú levelű buvákfű, a farkasboroszlán, a pávafarkú salamonpecsét, a nyúlsaláta, a havasi rózsa és a berki aggófű.

2. Fekete-sár, Zsidó-rét: A Zsidó-rét - a Nagy-mezőhöz hasonlóan - poljénak, azaz karsztvápának tekinthető. A Zsidó-rét lényegesen különbözik a többsoros völgyektől, ami főleg annak köszönhető, hogy széles vápájában nemcsak egymás után, hanem egymás mellé is számos víznyelőtöbör és karszttál mélyül. E sűrű horpa-rendszer tagjai - miközben a tengelyvölgyektől csaknem függetlennek tűnnek -látszatra áttekinthetetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A Bükk-fennsíki réteket egykor kaszálóként hasznosították. Igen értékes fajkészletűk ennek megfelelően alakult ki és a különböző állományfoltok és a korábbi erdőtársulások faj maradványai miatt olyan sokszínű. A Nagy-mezőn és a Zsidó-rét töbrös felszínén is sok ritka növényfaj található, mint például a karcsú sisakvirág, a palástfű fajok, a kis- és sokcimpájú holdruta, a szártalan bábakalács, a zöldike, a bodzaszagú ujjaskosbor, a farkasboroszlán, a prémes- és fecsketárnics, a csinos és hegyi tárnicska, a réti kardvirág, a szúnyoglábú bibircsvirág, a szibériai nőszirom, a tűzliliom, a kígyónyelv páfrány, a füles kosbor és a gömböskosbor. A töbrök alján meghúzódó, sajátos mikroklímájú víznyelők állandóan párás és hűvös zugaiban egy különleges magashegységi magaskórós társulás töböralji változatával, a sisakvirágos magaskóróssal találkozunk.

3. Tar-kő: A Tar-kő a Nagy-fennsík déli peremét szegélyező ún. "Kövek vonulatá"-nak egyik nevezetes tagja. Magassága 950 m, ormáról pompás kilátás nyílik a tőle délre és keletre elterülő csodálatos bükki tájra. A növényzetből megemlítendők a teljes vonulat sziklai társulásai: a mészkő sziklagyepek és sztyepprétek, valamint a gyöngyvessző és mogyoró cserjések. Kiemelhető értékes fajaik: az erdei szellőrózsa, a pongyola harangvirág nagyvirágú alfaja, a tarka búzavirág, a pikkelypáfrány, a kövér daravirág, a leánykökörcsin, a jajrózsa. A melegkedvelő fás vegetáció - a karsztbokorerdő, a melegkedvelő tölgyes és a hársas-kőrises sziklaerdő - a délies oldalakra, sziklaélekre, illetve tetőkre jellemzőek.

4. Őserdő: A Virágos-sár-hegy oldalában elterülő 24 hektáros magashegyi (montán) bükkös a Bükki Nemzeti Park egyik legérdekesebb része. Az Őserdőt alkotó 200 éves faóriásokat (több mint egy évszázada nem művelik ezt az erdőrészletet) 1942-ben nyilvánították védetté. A 40-50 méter magasságot is elérő öles fatörzseken taplógombák élnek, csakúgy, mint a kidőlt fákon. Az idős faóriások száma azonban igen kevés, mellettük az újabb nemzedékek 10 méteres és 25-30 méteres koronaszintű tagjai vannak többségben. Az Őserdő flóráját 68 virágos növényfaj, két páfrányfaj, 154 nagygomba-, 65 moha- és 75 zuzmófaj alkotja. 

5. Káposztáskert-lápa: A víznyelőtöbörsoros völgyek túlnyomó hányada a fennsík peremei felől a belseje felé tart, és a Kis-fennsíkon a Forrás-völgybe, a Nagy-fennsíkon a Lusta-völgybe és a jávorkúti-létrási nyílt vegyes nem önálló karszt völgyrendszerébe torkoll. Egyetlen jelentős kivétel a Káposztás-kert-völgy, amely a Kőrös-lyuki-völgy "fölvétele" után a Sima-kő-lápán, majd a Vörös-kő- és az Egeres-völgyön át a Tárkányi-medencéhez kapcsolódik. Ugyanide vezetnek a Káposztás-kert-völgytől nyugatra lévő délnek tartó rövid lápák is. A felszíni formák mellett az erdő élővilága is érdekes.

6. Körös-bérci-barlang: A Nagy-fennsík nyugati részén, a Körös-bérc csúcsától délnyugatra, 935 m tszf. magasságban nyíló fosszilis forrásüreg hazánk legmagasabban fekvő barlangja. A triász időszaki mészkőben kialakult, bejárati szakaszán a felszínre nyíló, 40 m hosszú, tágas szelvényű járat kitöltéséből gazdag középső pleisztocén gerincesfauna, valamint a felszínről már lepusztult egykori miocén fedőhelységből származó üledékréteg került elő. Fokozottan védetté nyilvánítását (1993) elhelyezkedése, földtani és őslénytani jelentősége, valamint a raktározás céljára történő erdészeti hasznosításából adódó veszélyeztetettsége indokolta. Szabadon látogatható, bejáráshoz csak lámpa szükséges.