2008. október 18-19 Az elmúlt hétvégét Sátoraljaújhelyen töltöttük, apósoméknál. Az út apropóját a szőlőszüret adta. Nem egy hatalmas birtok, 3 óra alatt a család 8 tagja összekapta, lett belőle közel 5 hektó must (ez az átlagosnál nagyobb termés, csak most kicsit savanyúbb).

De nem is erről akarok írni, hanem régi kedvencemről, a várostól kőhajításnyira fekvő Long-erdőről. Mint sok más táj, ez is ősszel a legszebb (szerintem), és bár csak 1-2 hét múlva lesz igazán őszi színes, a mostani arca is gyönyörű. Mindkét nap kora reggel kimentem. Az út anyósoméktól kb. fél óra, a rozoga földúton most még jól meg lehet közelíteni autóval az erdő egyik bejáratát. (Sáros időben ez az út legfeljebb terepjáróval járható, akkor még egy fél óra gyaloglással is számolni kell.) A védett ártéri erdőt északkelet felől egy csatorna és egy gát határolja, átjárás nem sok helyen van. A csatornának a városhoz legközelebbi hídjánál állítottam le az autót, annak helyét ábrázolja a kinagyított képen a jel (koordinátái: 48.358282,21.654542). A merészebbek néha behajtanak kocsival is, amit lehet ugyan, de nem szabad; a kockázatok közt szerepel az is, hogy az autó bent ragad a sárban.

Eredetileg napkeltére (~6:15) szerettem volna odaérni, de szombaton ezt egy negyedórával lekéstem (utálok korán kelni…). Másnap már sikerült jókor érkeznem, majd látjátok, hogy érdemes volt.

Már itt az erdő peremén csodás őszi táj fogadott: a mező elszáradt növényzetén zúzmara csillog, a látóhatár felett vékony ködréteg, a rajta átsütő nap narancsvörösbe öltözteti az egyébként is meleg sárgásbarna színű nádast, a víz felett finom pára lebeg.

Az erdőnek én eddig még csak viszonylag kis részét jártam be. Egy holtág menti cirka 2 km-es szakasz a kedvencem, mely — különösen ilyenkor ősszel — kanyarról-kanyarra más színben tündöklik. Hajnalban, mikor a lapos fények a medert közvetlenül nem érik el, a víz szinte fekete — a túloldali, fénypászma által elért színpompás fa szépen tükröződik benne.

Néhol egy érdekes, hamvas szürke réteg vonja be a vízfelszínt; az átlátszatlan felületen a lombokon át-átsütő napsugarak játszanak (most bónuszként itt-ott kis párafelhőkkel).

Megint máshol, más fények mellett az ég kékjét tükrözi vissza, az lehullott őszi levelek sok színes pöttyével.

A víz rendkívül lassan, de folyik, ez jól látszik abból, hogy a beledűlő parti fák kissé feltartják a felszínén úszó leveleket, s az akadály “alatti” szakaszon tisztán tükröződik a kék ég és az erdő.

E három kép nagyon hasonlít egymásra. Sokáig töprengtem, melyiket tegyem be, de nem tudtam dönteni. Végül beszúrtam mindhármat azzal, hogy örülnék, ha megírnátok, Ti melyiket választanátok. (A különbség egyik forrása persze a nem teljesen azonos utómunka, az egyikre kicsit több szaturáció jutott — ám nem vagyok biztos benne, hogy ez rontott-e rajta vagy javított.)

A holtág túlsó végén, ahol már sekélyebb a víz és jobban felmelegszik, az erős algaképződéstől élénkzöld ruhát ölt.

Van a holtágnak olyan szakasza, ahol a szürke réteg miatt nem is hasonlít vízre: olyan, mintha be lenne fagyva — vélhetnénk, ha nem látnánk két partján és fölötte a lombos őszi erdőt.

Ezen a képen a zöld, de lombhullató fák azt illusztrálják, hogy van még hátra pár hét az őszből, érdemes lesz kimenni novemberben is!

Ez a kép a kedvencem a sorozatból. Vasárnap hajnalban készült (sikerült napkeltére odaérnem). A ködön átsejlő bágyadt nap közel monokróm színvilágot eredményezett, amin jól érvényesülnek a bokrok-fák fekete sziluettjei. Az előtér növényei zúzmarától szürkék.

A szombathoz képest az időjárás nem nagyon változott, viszont a korábbi időpont miatti több pára a fotók előnyére vált, szerintem.

Az erdő és a holtág már nem sokban különbözött az előző naphoz képest, ugyanazokat a képeket meg nem akartam megismételni. Így most csak ez a két álló kép került ide.

Találkoztam viszont egy horgásszal, aki az erdő egyik tavához biciklizett. Ajánlotta, hogy ha még nem láttam, keressem meg az úgynevezett Mária-fát a holtág túloldalán: akkora, hogy 4 ember se éri át. No ez érdekelt volna, de hogy találom meg? Az ilyen helyi emberek mindig oly egyszerűnek gondolják az útvonalat: itt mindjárt balra, aztán egyenest, a harmadik fánál jobbra, onnan már el se lehet téveszteni — hahaha, eleve tudtam, hogy el fogom téveszteni… Arra mindenesetre jó volt a dolog, hogy az erdő olyan területére irányított, amerre még nem jártam — s konstatáltam, hogy mennyi kincs van még itt “talonban”. Nagyon igyekeznem kellett viszont, mert úgy volt, hogy a többiek 9 körül elkezdenek szüretelni, s ciki ha nem érek oda nagyjából addigra a szőlőbe. Azért ezt a sűrű erdőn átsütő, szinte mennyei ragyogást nem hagyhattam ki — bár igazság szerint élőben sokkal szebb volt. (A digi képtelen ekkora kontrasztot visszaadni.)

Amerre a horgász magyarázta, nem találtam semmilyen nagy fát, s hiába volt új és érdekes a táj, kénytelen voltam a lehető legrövidebb úton a kocsi felé igyekezni. Itt már a holtág túloldalán voltam, s bevallom, fogalmam sem volt, hogyan fogok visszakeveredni a “szokásos” oldalra. Ekkor leltem rá erre a hatalmas fára, s persze biztos voltam benne, hogy bingó, ő a Mária-fa. S bár nem volt annyira fotogén, mint amennyire méretes, azért igyekeztem a tőlem telhető legjobb dokufotót elkészíteni róla. Itthon, a neten böngészve derült ki, hogy ez bizony nem az a híres-nevezetes, 746 cm körméretű nyárfa… No de sebaj, a google earth és más eszközök segítségével legközelebb meglesz.

Ezután már tényleg csak azért szorítottam — miközben loholtam vissza a kocsi felé –, hogy legyen valami szárazföldi út is a holtág túlfeléhez, ne kelljen átúsznom. Mindössze egy ízben ért komolyabb kihívás, egy sekély vízű oldalág formájában. De szerencsére elég sok uszadékfa torlódott fel a torkolatánál, s a kidőlt fák tetején négykézláb át tudtam evickélni  . A holtágat pedig végül is megkerülte az út.

Alig egy órával késtem le a szüret kezdetét, apósom enyhén korholó megjegyzései később teljesen jogosak voltak, szánom-bánom…