A túra második napjának programja Chisinau megtekintése, valamint az előző napon összeszedett hátrány ledolgozása és Odessza elérése volt.

A sorozat első része elérhető itt: http://motolog.hu/posts/open/4

Korán reggel indultunk, átvágtuk magunkat a hegyeken, Gyergyó vidékén. Mozgalmasan indult a reggel, mert már a Maros völgyében sikerült traffipaxba szaladnunk. A kellemesen kanyargó folyó mellett futó hibátlan aszfalt könnyelműségre csábított és nyert, a reggeli hideg ellenére igazán élvezetesen lehetett haladni rajta.

Mivel kilométerórám, mint már említettem nem volt, így pontosan nem tudom mekkora sebességgel sikerült berongyolni a faluba, de elég nagy volt ahhoz a tempó, hogy tudjam köze nem volt az 50-hez.. a 110-es tempóra beállt DRZ-k is igencsak elnyúltak mögöttem a tükörben. Mentve a menthetőt, erőteljes fékezés kíséretében megálltam a falu elején, jobb ötletem nem lévén a helyi vegyesbolt teraszára, reggelire invitáltam a csapatot. 

Az ötlet bevált, míg mindenki elmajszolta az adagját lett újabb fogása rendőreinknek, így mi szépen elsunnyoghattunk mellettük, szankciók nélkül. 

Maroshévízig (Toplita) tartott a kellemes folyóparti út, innentől egészen Borszékig hegyi kanyargósok következtek, utána pedig lenyűgöző táj ellenére merő dögunalom következett az egymásba érő gyergyói falvak formájában, ami kisebb nagyobb megszakításokkal egész Németvásárig kitartott (Târgu Neamț). Kezdeti normakövető magatartásunk hamar a türelmetlenségünk áldozatává vált, így elítélhető módon, illetlen tempóban poroltunk végig a falvak javán. 

Németvásár után motoros szempontból a táj és az utak egészen a Krímig kiemelkedően nagy élményeket nem tartogattak számunkra, bár a térképről sejthető unalmas ezer kilométer nem igazolódott be végül. Páskán (Pascani), Szépvásár (Targu Frumos) és Jászvásáron (Iasi) keresztül vezetett utunk a Román-Moldáv határhoz. Mezőgazdasági vidéken, kifejezetten nagy hőségben viszonylag jó tempóban haladhattunk, egyedül a Jászvásár nagyvárosi forgalma akasztotta meg a lendületünk.

Jászvásártól Rasestiig (ahol a határátkelő található) kifejezetten kellemes motorozásban volt részünk, a Kárpátoktól Jászvásárig tartó mérsékelten unalmas szakasz után kész felüdülés volt a tájhatáron vezetett 28-as út; kanyarjai és egy-két emelkedője, valamint a magasabban vezetett szakaszokról a Prut folyóra, valamint annak túloldalán elterülő Moldovára nyíló panorámája feledtette velünk a hőség és a folyamatos haladás okozta kényelmetlenségeket.

Mivel Moldovában nem szándékoztunk hosszú ideig tartózkodni, és az országot bőven keresztül tudtuk szelni egy tank üzemanyagból, így még Romániában teletankoltuk a gépeket, elkerülve az időrabló pénzváltást. A benzinkúton összefutottunk egy David nevű Brit sráccal is, aki KTM-jével Mongóliába tartott. Technikailag jól felkészült gyerek volt, de a bürokrácia útvesztőiben nehezen igazodott el, a biztosítás zöld fecnijét hiába kérték tőle a Moldáv határőrök, nem tudott vele szolgálni. Mivel mi a probléma elmagyarázásán túl ebben neki további segítséget nem tudtunk adni, így kénytelenek voltunk búcsút venni tőle.. pedig Chisinauig együtt mehettünk volna.

A Román-Moldáv határátkelés flottul ment, egyedül a Moldáv belépésnél történő aprópénzes illetékfizetésnél kellett észnél lenni, mert mindenhogyan 5 egység volt a tarifa.. euróban és román leiben is. Mivel nem vagyunk a saját magunk ellenségei így leiben fizettünk. Valamint ezen a határátkelőn történt meg először az, hogy egy hatósági személynek le kellett volna olvasni a rendszámom, amit jó szokásomhoz híven letakartan hordok a motoron. A határőrcsaj ezen szerencsére csak jót mosolygott, én pedig bediktáltam az adatokat, mivel a takarást macerásabb lett volna megszüntetni. 

A hőség egyre csak fokozódott, a sikeres határátkelés után tudatosult bennem hogy vagány dolog a fekete bőrszerkó, de egy teljesen szélvédett túramotoron mégsem a legideálisabb viselet. Mivel sejtettem, hogy ez lesz, így átöltözés következett. Bőrkabát és gerincvédő lekerült protektoring pedig fel.. érzésre egyből vagy 10 fokkal hűvösebb lett.

Tartva magam az elveimhez a határátkelés után az első lehetőségnél letértünk a E581/M1 jelzésű Chisinauba tartó főútról, és az R33-mas jelzésű alsóbbrendű úton haladtunk Hincesti érintésével Chisinau felé. Döntésem parádésan jónak bizonyult, ugyanis mérsékleten rossz, inkább csak hepehupás de kátyúmentes, szilfa és diófa fasorokkal szegélyezetten Hincestiig forgalomtól teljesen mentes utakon kanyaroghattunk.

Hincesti után egész Chisinauig építették az utat, de szerencsénkre 1-1 sáv már végig kész volt, így új aszfalton flottul haladhattunk és csak helyenként találkoztunk elsőre kaotikusnak tűnő forgalomtereléssel. Mivel az út itt is változatos magassági vezetéssel futott, így sokszor nyílt lehetőségünk arra, hogy a távolba révedjen a tekintetünk a moldáv tájban. 

Chisinauba már egy igazán széles, sokszor sok sávos bevezetőúton érkeztünk meg. Vasárnap lévén a forgalom se volt aggasztó méretű, így akadálymentesen suhantunk a belváros felé. A várost jelző üdvözlőtáblánál megejtett kötelező jellegű fényképezés után megcéloztuk a város főutcáját.

Ebben az elhatározásunkban az se vetett vissza, hogy a belváros elején a táblaerdőből már messziről ordított a motorral behajtani tilos tábla. Jellemzően az első rendőrpárossal is itt találkoztunk, akik egyrészt szerencsére nem foglalkoztak velünk, másrészt most már tudtuk azt is, hogy fekete-fehér rendőrautókat kell majd a felesleges pénzköltést megelőzendő a továbbiakban pásztázni az út szélén. Jelen rendőrpáros egy itthon csak paraszt mercinek csúfolt kocka ladával látta el hatósági feladatait, ami a nyugatról jövő utazó szemének azért meglepő látvány. A belváros mindamellett, hogy egy meglehetősen szegény országban található kifejezetten szép, hosszú sugárút szeli keresztül melyet platánfasor szegélyez. Mivel nem kultúr-túrát csináltunk így egy a belvárosban megejtett röpke szusszanás, és a helyi, meglepően jó női felhozatal mustrálása után továbbindultunk Odessza felé.

Chisinauból Odesszát elméletileg nagyon egyszerű elérni, de ezt a gyakorlat nem igazolja. Két választásunk volt a városok közötti távolság hatékony leküzdésére, egy rövidebb és egy hosszabb, aminek csak annyi volt a szépsége, hogy a hosszabb igényel rövidebb időt, míg a rövidebb többet.

Választási helyzet volt, vagy átszenvedünk Tiraspolon és a Denyszter-menti de facto Köztársaságon (Transznyisztria), vállalva a határon töltött bizonytalan hosszúságú időt és a mondvacsinált mértékű illetékekkel való lehúzást, vagy kerülünk Dnyeszterfehérvár (Bilhorod-Dnyisztrovszkij) irányába, és a Dnyeszter torkolatánál lépünk be Ukrajnába. A kaland szemléletemnek ellentmondva az egyszerűbb, de kétségkívül szebb táji környezetben fekvő palancai határátkelőt választottam.

Chisinaut az R2-es úton hagytuk el, amin elvileg Benderig mehettünk volna (itt kezdődik Transznyisztria). A nagy forgalom nem marasztalt minket sokat ezen az úton, amit már a tervezési fázisban is sejtettem, így Aneni Noinál letértünk az R30-as útra. Mivel az Itinerem éppen használt lapja is itt ért véget, így a lekanyarodás után, lapcsere erejéig megálltunk, és mint utána egyből kiderült ezt nagy szerencsénkre tettem. Eddigi tapasztalataim alapján is tudtam, hogy rendőrre mindig főúton, de különösképpen csomópontban lehet számítani, de ilyen nagy mázlira én se számítottam. Nem sokkal indulásunk után, egy bokor mögött sebességmérésbe futottunk, pontosabban nem futottunk, mert még talán az 60-ba se karcolt bele a sebességünk, így széles vigyorral legális tempóban haladhattunk el a rendőrök mellett. Ha nincs lapcsere bizisten lemeszeltek volna minket.

Az R30-as út, a helyenként még itteni viszonylatban is rossznak számító útburkolatával tudott csak felpezsdíteni minket, valamint ezen az úton láttunk egyedül motorozó moldávot, egyenesen egy K8-as GSX-R nyergében. Fene se érti, hogy erre a környékre minek vesz valaki ilyen motort, gondoltam magamban. A táj egyre sivárabb lett ugyan, de ezt legalább erőteljes karakterével leplezte. A hosszú egyeneseket és nagy ívű kanyarokat, valamint a hatalmas méretű szántóföldi táblákat végeláthatatlan mennyiségű diófasor szegélyezi, valamelyest oldva a sivár érzetet. András kereskedő énje itt már nem tudta tovább türtőztetni magát, így meg is jegyezte, hogy ebben az országban diót eladni valószínűleg képtelenség. A monotonná váló hosszú egyenesek miatt kezdtem úgy érezni, hogy a motorválasztással, más szemszögből a túratársak választásával most mellé lőttem. Pontosabban először itt mutatkozott meg bántóan, hogy miért nem jó nagy erőkülönbségű motorokkal csapatban motorozni, így a magam szórakoztatása érdekében el-el húztam a bandától kicsit örömködni, fittyet hányva a DRZ-k 110-es utazótempójára…majd megvárom őket úgyis.

A rendőri jelenléttel kapcsolatos további aranyszabály, hogy az országhatárok közelében megnő az esélye a sarcoló alakulatok jelenlétének. Ez itt se lett máshogy. A büdös nagy egyenes két szélén egy-egy benzinkút állt, Stefan Voda település mellett, talán mondanom se kell először egy 70-es majd egy 50-es sebességkorlátozó tábla éktelenkedett az út szélén. Jó szememnek hála már időben kiszúrtam, hogy valaki elég furcsán parkol a benzinkúton, így takarékossági okokból visszább vettem a tempót, a többiek ekkor még le voltak maradva mögöttem. Két okból is aggódhattam, egyrészt nem volt kilométerórám így csak saccoltam a sebességem, másrészt bíztam a többiek józanságában és abban, hogy lelassítanak időben. Mikor már azt gondoltam hurrá, megúsztuk, rendőrünk pattan ki a kocsiból és megálljt parancsol. Kicsit értetlenül néztem, majd megnyugtatott nem én kellek neki, hanem az András. Nem tudtuk hova tenni az esetet, ugyanis mindannyian szabályos tempóban jöttünk a mért szakaszon, ugyanakkor örültünk, hogy Andrást szúrta ki magának a közeg. Én ugyan feleslegesnek tartom a GPS-t, és eddig a túrán se volt szükség rá, de azért az Afrikát megjárt DRZ-n végig üzemelt a cucc, aminek előnyét csak a track logban láttam eddig, de itt fordult a kocka. A rendőr gyerek láthatóan szakítani akart a motoros utazóktól, de szerencsétlenségére ez nem jött össze, ugyanis hiába mondott egy amúgy szerény mértékű sebességtúllépést (aprópénzre mentek legalább), de az se volt igaz. András ezt igazi úriemberként kacajjal viszonozta, és lelkesen elmagyarázta a rendőrnek, hogy a GPS rögzíti a sebességet is, és ő ezt most örömest meg is mutatja neki. Nem kellett sokat magyarázni, hogy a 46 az az 50-nél kisebb, így a rendőr kényszeredett mosollyal tudomásul vette, hogy lyukra futott, nem jött be a trükkje. A nap harmadik traffipaxát is kibekkeltük, a csapat nagy megelégedésére. Az Ukrán határ innen már csak alig 50 kilométerre volt, sínen éreztük magunkat, úgy éreztük a tegnapi hátrányunkból jelentősen sikerül faragni a nap végére. 

Az R30 út végén vettünk egy balost, ráfordultunk az R52-es útra, mely Tudorán keresztül a palancai határátkelőre vezet. A szép táj, amit még Odessza megközelítésénél említettem itt teljesedett ki. Tudora előtt az út hirtelen lejteni kezd és semmibe vesző panoráma, a végtelen ukrán síkság, a lejtő alján pedig a Dnyeszter torkolata tűnik fel, egy újabb meghatározó pillanat a túra során. 

A határátkelőre érkezve egyből láttuk, hogy nem 5 perces akció lesz itt átkelnünk. A határátkelőre már a belépés is nehézkes volt, egy sorompó és egy tányérsapkás illető intett minket türelemre. Egyetlen szerencsénk az volt, hogy szemmel láthatóan nem volt nagy határforgalom előttünk, és a sorompóhoz is mi értünk ide leghamarabb. Nagyjából 10 perces várakozás után int a tányérsapkás fickó, hogy egy ember előre mehet. Sárkányt, aki kiválóan beszél oroszul is így előreküldtük, derítse fel a terepet. 

Egyesével, de végül mindnyájunkat beengedtek a bódékhoz. Szűk fél óra alatt végzett a hivatalos procedúrával az egész csapat, és mi kis naivan azt hittük, hogy ennyi volt, Viszlát Moldova, Hello Ukrajna! De nem, ugyanis ez egy nem hétköznapi határátkelési pont. Kiléptünk ugyan Moldovából de még Ukrajnába nem léptünk be hivatalosan.

Nagyjából 8-10 kilométer után következett az Ukrán beléptetés. A határátkelő további érdekessége hogy a Dnyeszterfehérvári-Limány szélén vezető E87/M15-ös út, Ukrajnából vezet Ukrajnába de úgy, hogy Moldova területén halad keresztül, jelentős tranzitforgalmat bonyolítva, éppen ezért a két végén ellenőrzési pont van, melyek határátkelőként is szolgálnak. Naszóval, elértünk az Ukrán beléptetéshez, ahol elsőként megkérdezték honnan hová. Akik csak tranzitként haladnak keresztül Moldován kapnak egy cetlit az út elején, amit itt, ha leadnak mindenféle ellenőrzés nélkül mehetnek is tovább, akik pedig Moldovából jönnek, mint mi, azokra a teljes beléptetési procedúra vár. Ennek megfelelően elénk dobtak egy cetlit (természetesen cirill betűkkel) amire az adatainkat kellet fölírni, majd komótos tempóban elvégzett adminisztráció után beengedtek minket az országba. A határátkelés nagyjából 1 órát vett igénybe, ami tekintve,hogy csak 4-en voltunk, ráadásul motorral, kifejezetten soknak számít.

Mire beléptünk Ukrajnába kezdett ránk esteledni, így Mayakyn, az első településen ellátmány után néztünk a helyi kisboltban, majd a további programunk a táborhelykeresés lett.

Odesszát másnapra halasztottuk. A táborhelyünket a lemenő nap fényénél, a Dnyeszter torkolatának tőszomszédságában, Mayakytól délre egy domboldalon leltük meg. A táborhely tövében sikerült megejteni az első motorfektetést is, melynek elszenvedője a GSA volt. Jó nagy dög, hárman állítottuk fel.

Életem egyik legrosszabb szálláshelyét sikerült itt meglőnöm, de ezt az elején még nem sejtettem se én, se a többiek.

A környezettel és a tábor fekvésével, de még a talajjal se volt különösebb gond, naplementéig minden a lehető legnagyobb rendben zajlott. A gondok naplemente után jöttek, de csőstül. Igazából számíthattam volna rá, hogy ez lesz, mindenesetre olyan szúnyoginvázió ütött rajtunk, amilyet még semelyikünk se tapasztalt.

A sátorállítás, vacsorázás, sörözés programunkat az elkeseredett védekezés váltotta fel. A vacsorafőzést sátorban megejteni igen nehézkes így jómagam teljes bőrszerkóban, maszkban és a fejemre kötött pólóval kezdtem vacsorához látni, miközben egyrészt a saját, de legfőképp a többiek válogatott szitkozódását hallgattam. A túra második éjszakája a szúnyoginvázió jegyében telt.

A sorozat harmadik része: http://motolog.hu/posts/open/6