Felébredek, különös csend fogad. Világos van pedig és mégis csend. Talán hétvége van, vagy fagyszünet a mellettünk lévő mozgássérült gyerekek óvodájában? Nézem az órát. ’sszus majdnem hétóra! Ugrás, öltözés, futás dolgozni! Szemem az ablakra téved. Dehogy is megyek dolgozni, hisz szakad a hó, ezt vártam hónapok óta. Gyors elhárító manőver telefonon. Nem jött meg az anyag, a bal fülem reggelinél a tányérba esett, lázas vagyok, rohad a lábam stb. Bakancs fel, hátizsák, fotómasina, tűzés! A kapuban belefutok Anyócába, épp most jön a boltból - Reggeliztél? – kérdi.

- Nem, de nem is érek rá, dolgom van!

- Látom, hirtelen szörnyen sürgős dolgod akadt az erdőben! Gyere vissza, reggelizz és mehetsz!

- No, azt már nem!

A végén kiegyeztünk egy pogácsában, melyet bedobtam a zsákba. Szokás szerint, gondosan előre megtervezett túra, orrom után, fejemből kifelé. Crossover a javából. Tíz perc múlva már az erdőben haladtam. Gyönyörű, de sejtettem, nem lesz hosszú életű ez a szépség.

Kiérek a szántó szélére, látótávolság talán 50 méter úgy szakad a hó.

Már másfél órája megyek, élvezem a csendet és a sűrű hóesést, Elérem a patakot egy villámsújtotta öreg fűznél megállok, kis fürdés a hóban, megnézem, milyen gomba van a törzsön.

Laska, de sajnos már régi. Gyerünk tovább. A hóesés még jobban rákapcsol és már nagyobb szemekben esik.

Nyomulok az erdőben majd szántó és ismét erdő. Kissé módosítok az irányon csak úgy megérzés szerint, térkép és tájoló sincs nálam, de nem szoktam eltévedni, bár most épp lövésem sincs hol is vagyok tulajdonképpen.

Nem baj, élvezem az ágakról a nyakamba zúduló havat és nyomulok tovább. Valaki jön mögöttem hallom a lépteit. Hátranézek, senki. Elindulok és megint a zaj. Megállok, elhallgat. Akkor rájövök egy ágat szedtem fel, ami beszorult a bakancs és a lábszárvédő közé.

Eléggé susnyás, de azért haladok rendesen.

Eddig olyan, mint egy fekete-fehér film. Megint egy szántó. Nem ismerős a környék. Azután egy fenyves erdőbe érek. Hol vagyok valójában? Ha jó volt az irány, akkor még a közelben sem lehet fenyves. No, mindegy azt mondom, amit a szűzhártya mikor megkérdik hová megy. (Valahol majd csak kilyukadok! )

Kis madarak ugrálnak az ágakon.

-         Tyű! Szia! Tyű!

-         Sziasztok kispajtik!

-         Tyű! Nem bántasz? Tyű!

-         Nem, én szeretlek titeket! Elárulnátok, hol vagyok?

-         Tyű! A fenyves erdőben. Tyű! Jó itt nekünk, nem ér ez a sok fehér és magok is vannak. Tyű!

-         Köszönöm! Sziasztok!

-         Tyű! Jó utat! Tyű!

Hát ettől nem lettem okosabb! Mindegy, gyerünk tovább.

Még egy akácos és mikor kiérek a szélére, meglátom lenn a tavat.

Megőrülök! Hol a lótuszban vagyok, hisz még a környéken sem lenne szabad tónak lenni, ez meg itt terpeszkedik előttem és még csak nem is ismerős. Leereszkedem, miközben kezd abbamaradni a hóesés. Már lent járok és akkor beugrik. Ráismertem a helyre. Amikor helyesbítettem az irányt azt hittem, hogy keletnek tartok és észak felé helyesbítek. Valójában akkor már délnek tartottam és így kelet felé helyesbítettem. Épp 6-7 kilométerrel délebbre vagyok, mint gondoltam. Valahol az erdőben elszúrtam, nem figyeltem eléggé. A hóesésnek vége és kezd olvadni, elindulok hazafelé. Egy őzsuta vág át előttem, szoborrá merevedek. Kilép mögötte egy gyönyörű bak is. Megállnak, engem néznek.

- Ez olyan, mint egy kétlábú, de miért nem mozog? – gondolják. Állunk egy darabig nézzük egymást, azután beváltanak az erdőbe. Szemmel láthatóan jó erőben lévő egészséges pár volt. Eddig kedvezett nekik a tél. Jól átverte az időjárás a növényeket, otthon kirügyezett az orgona ezt pedig egy vén nyárfán fotóztam.

Gyönyörű téli túra volt, megérte kijönni! Ezután epekedtem már karácsony óta, most beteljesedett.

Sajnos mire hazaértem már alig maradt hó. Sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű. De ennyire?

Táv: kb. 18 km. volt, de nem ez, ami számít.

Szép havas túrákat!