Egyszer volt, hol nem: az ember lánya több profi túrán való részvétel után úgy döntött, hogy szervezésre adja a fejét. Kinézi az útvonalat, rákészül, toboroz, majd a szent napon felkél, és elindul - szerencsét próbálni .

Szóval szervezőnk (ÉN!) beesik az általa megadott helyre épp időben, és az időközben 2-ről 1 főre amortizált résztvevő csapat nincs sehol.

Kicsi tájékozódás - ilyen busz nincs, de sebaj van másik. Várok, még mindig egyedül... jegy, hát akkor egyedül...

Telefon! Hol vagyok? Mert ő már a busznál! Jó, ki-ki a magáéval, majd ott találkozunk. Jó háromnegyed órás késéssel indulás, de már lelkesebben, mégsem egyedül (keresem majd a nem létező jelzéseket )...

Aztán hogy hogy sem, nem sikerül a megfelelő megállónál leszállni a második kísérletre sem - ennyi téglagyár lenne errefelé??? (Január elsején még nem voltam teljesen magamnál, hogy megjegyezzem hol hagytuk abba?) – már az első akadályt alig-alig sikerül legyőzni 

Na mindegy, Túratárs kitartott, hősiesen bevárt. Küzdött a széllel, térképpel. Már eddig minden elismerésem Neki. 

Szóval kiötlöttük, hogy irány előre, ami zöld jelzés a kék helyett. Útközben van rácsatlakozási lehetőség. Az első pecsét meg úgyis kimaradt.

A zöld út egy vadregényes szurdokban vezet, Jenői torony, Solymári fal mellett, kerülgeti az egyszer-volt-Egri várat (Elvarázsolt kastélyt), de persze a hozzá vezető utat akkor nem találtuk meg (azóta már rájöttem hogy juthattunk volna oda ).

Nemsokára sikerült a kék jelzésre becsatlakozni (háhá, mindííííg a sááárga útóóóón) - én kis naív, azt gondoltam ezzel vége is a viszontagságoknak , és innen már mondhatni lépten nyomon emberekbe/csoportokba botlottunk. A terep itt Kevélyek környékén kezdett komolyabban emelkedni, sűrűn megálltunk szusszanni. Ha mondjuk nem emelkedett, akkor viszont sár volt, cuppogtunk helyenként rendesen.

A következő bizonytalan pont a Kevély-nyergi-zsombolynál volt – az üveghegyen túl -  egy darabig nem volt meg a jelzés, de egy nagyobb csoport - Isten tartsa meg jó szokásukat - útba igazított.

Kicsi kitérőt tettünk egy bányaszerűségnél, ahol terep motorosok tartottak bemutatót (szittyavérű géplovasok): Aha, onnan fentről le? Az ott körbe jó meredek... Ja, hogy felfelé??? Azt úgy? Én innen függőlegesnek, és 20 méter magasnak látom. Ja, oké, emberek repülnek, vagy a motorra nem hat a gravitáció, vagy az én teámban van valami... szóval a falon fel, minden különösebb erőlködés nélkül, lendületből, aztán elegánsan lehuppan a tetején. Kicsit ráfeledkeztem a látványra, 5 centi agyagba gyökerezett a lábam.

Legközelebbi eltévedés Csobánka után volt - na itt én, az egyszeri túravezető majdnem feladtam . Feladtam volna biztosan, ha egyedül vagyok. Kukorica táblába nehéz jelzést rakni - volt egy oszlop valaha táblákkal, nem is értem az oszlopot mért hagyták ott , ha szinte minden más eltűnt róla. A kék jelzés meg a szántás irányába mutatott kérlelhetetlenül. Na szóval itt térkép böngészés - az enyémről már lementünk, a pecsételő itiner szerint nincs különösebb nehézség (irgum burgum!), Túratársét meg nem ártott volna jobban megnézni.

más lehetőség híján - most persze nem jön erre senki!!! - mentünk egy darabig az összes lehetséges irányba - patakon, sártengeren, szántáson át, dombra fel, dombról le (igen, igazad van, a kutya gazdiját megvárhattuk volna ). Kezdtem kétségbeesni . (Hol késik a Jótündér??? Dorothy, attól félek ez már nem Kansas!) A kapkodásnak ára lett: + 2 km-ert sikerült ráhúzni ezáltal. Ez inkább az idő miatt nem volt mindegy.

Jó órás bolyongás után végül megleltük a helyes utat - na nem azért, mert meglett a jelzés, csak a felderítő gyakorlat után az az irány tűnt logikusnak. Ezen az úton kicsit arrébb, épp a jelzéseket frissítő önkéntes csoportba (az emlegett Jótündér: jön, és fest íziben!) botlottunk: ők az Oszoly egyesület - http://oszoly.hu/ (szívesen vennék a támogatást ) Ez átlendített a holtponton. Innen már végig megvolt a jelzés. Innen már felszabadultabban mentünk tovább, megvitattuk az élet nagy dolgait - munka (na azt nem! fúj!), utazás, zene, ahogy a lányok jönnek és mennek ...

A következő izgalmas, és egyik legszebb szakasz Pilisszentkereszt előtt volt, szurdok a mészégetők (bányásztörpök földje) előtt. Ez is látogatottabb rész, valószínűleg Gyilkos lol, a törpe zsebkutya számára is nagy kedvenc.

Szentkeresztre, válaszúthoz 4 óra magasságában értünk. Rutinból már megvolt, hogy a pecsétet a kocsmában kell keresni, szóval betértünk megpihenni narancsra, teára (!) pecsétre. Túratárs elcsigázódott, de a pihenő miatt úgy érezte benne még van annyi, hogy a csúcsig feljussunk. Bennem inkább a csakazért is makacsság dolgozott, szóval úgy döntöttünk bevállaljuk az utolsó 4,2 km-ert. Ez végig emelkedő, 1 óra 40 percet ír rá a kisokos. Az egyedüli kétség amiatt volt, hogy biztosan lesz-e még buszunk lefelé?

Végül 1 óra alatt letoltuk az utolsó szakaszt. És itt már volt: "most nincs kedvem beszélni" - "okés, én meg nem tudok", "menj csak nyugodtan előre, egy pillanat szusszanás és mehetünk", "aha, megint egy lihegős szakasz", "nem is, csak szuszogós", "jé, már a felét megtettük, és csak fél órája jövünk" (a Rengeteg erdőben).

A rohanásnak köszönhetően sötétedésre felértünk Dobogókőre az üdülőtelepig. Épp jókor, mert a bal térdem feletti izomköteg már önálló életre kelt a nem rendeltetésszerű használattól. A hű társ elismerően nyilatkozott az utolsó szakaszteljesítményről: még jól is esik rátenni egy lapáttal – hát ez már sport volt a javából – tényleg mindent beleadva (aha, akkor most nagyon nem illene itt helyben összecsuklanom ). Nem mellesleg említette, hogy a turistaházban jó a konyha – ezzel gyorsan sikerült a kósza gondolatból, hogy éhes vagyok, sürgősen megoldandó problémát kreálni .

Megnéztük a buszt – még 2 lehetőség, időnk rengeteg -, és elcammogtunk a túristaházig. Sötét lévén nagy értelme nem lett volna még a kilátóponthoz is elmenni, de úgy őszintén, most eszembe sem jutott. Kellemesen megvacsoráztunk, pótoltuk veszteségeinket – már ami a folyadékot illeti – majd pecsételés után lassan útnak indultunk hazafelé. Ha nem kell átszállni 3-szor (váltás lovak), valószínűleg elaludtunk volna annak rendje módja szerint a buszon. Egyetértettünk, hogy azért 8 napon belül gyógyulunk , és akár mehetnénk túrázni máskor is (ezért is hálás vagyok Neki ).

Szóval a kezdeti nehézségek ellenére sikerült egy “best effort” (copyright by Túratárs) túrát összehozni, de a tanulságot is levontam, van hova, és miben fejlődni – ahogy mondani szokták, gyakorlat teszi a mestert – szóval legközelebb …

Itt a vége, ne fuss nagyon messzire…