Első nap (1999. június 5.)

Ez a koranyári nap még sokáig emlékezetes marad számomra…

A nap már eleve nem úgy indult, ahogy a többi. (Azt nem tudom, hogy a többiek számára hogy indult, sőt azt se, hogyan folytatódott, de inkább ne vágjunk a dolgok elébe.) A lényeg az, hogy a találkozó 7:20-kor volt a Keletiben, de hogy ott pontosan mi történt, azt valaki másnak kéne megírnia. Tény az, hogy 7:35-kor, amikor a többiekkel a vonat elindult, én éppen a lépcsőn szaladtam fel a peronok felé, csak néhány perccel kerülve el így, mint utóbb kiderült, Tomcsit, aki egészen az indulás előtti percekig várt rám.

Hát akkor utánuk, ha lehet! Megnéztem a menterendet, hogy mik a lehetőségeim. A vonatnak csak az indulási időpontjával voltam tisztában, a pontos úti céllal (azon túl, hogy Aggtelek környéke) nem. Némi fejtörést okozott, hogy a menetrendben a megadott időpontban csak egyetlen, Hatvanba induló vonat szerepelt. Hát Hatvan azért még eléggé messze van Aggtelektől... De 7:35 körül csak ez az egy szóba jöhető vonat van, ez a hatvani, hát akkor csak ezzel mehettek! (Vagy mégis Szombathelyre ment a túra, a 7:40-es IC-vel?!) Miután megtárgyaltam telefonon Sajbival, hogy ő se tudja a pontos úti célt, csak azt, hogy Aggtelek valahol, és valami Medve-kútnál vagy forrásnál fogunk aludni, és ha levizsgázott, lehet, hogy ő is utánunk jön, a problémát végül az információs néni oldotta meg. Némi unszolásra elárulta, hogy a 7:35-ös hatvani vonattal úgy lehet Aggtelekre jutni, hogy a tisztelt utas Hatvanban felszáll a Kárpátia nevű expresszre, amely aztán egészen Miskolcig röpíti. Itt átszáll a Tornanádaska felé induló személyvonatra, amelyről valamelyik faluban buszra szállva már Aggtelekre lehet jutni...

Út az ismeretlenbe, a bizonytalanba, egyrészt így éreztem, másrészt tudtam, hogy nagyon ott szeretnék lenni ezen a túrán. A további felvilágosításból kiderült, hogy a következő vonat 8:15-kor indul, de az is, hogy Miskolcon két órát kell vámi a csatlakozásra. Tudtam, hogy a túrán való részvételre egyetlen esélyem, ha erre a vonatra felszállok, aztán lesz, ami lesz, majd csak lesz valahogy. Miskolcról esetleg van busz hamarabb Aggtelekre, vagy stoppal is mehetek...

Már a vonaton ültem, amikor felrémlett előttem a legutóbbi háromnapos bükki túra első napjának emléke, és belémhasított, hogy ilyet még egyszer nem akarok... Ekkor már bántam, hogy lekéstem az indulást, és kértem az Urat, hogy ha lehet, akkor érjem utol a többieket. Ezután, megnyugodva abban, hogy a dolog az Úr kezében van, nem az enyémben, kissé megnyugodva vártam a fejleményeket. Azok nem is várattak sokáig magukra...

A vonat ugyanis - ebben még nincs semmi rendkívüli - hamarosan megállt Hatvanban. Hanem amikor továbbindult! Épp kinéztem az ablakon, és arra lettem figyelmes, hogy a peronon ott állnak az én kedves barátaim, akikkel e hétvégén együtt szerettem volna túrázni!

Rég örültem ennyire annak, hogy láthatom őket, noha nem értettem, hogy lehet ez, hiszen menetrend szerint a többieknek már vagy 25 perce Miskolc felé kellett volna robogniuk, valahol előttem a Kárpátiával! Izgatottan kérdeztem tehát a kalauzt, hogy hogyan lehet ez, előadva neki az egész kis történetet. Ö aztán felvilágosított, hogy a Kárpátia 40 percet késik.

Halleluja! Éreztem, hogy ez valami különös kegyelem, amiben részesültem, és nagyon hálás voltam az Úrnak. Mert a kalauz azt is elmondta, hogy ezután leszállhatok Vámosgyörkön, és megvárhatom a Kárpátiát, amely most már mögöttünk van, és amelyre a többiek nyilván felszállnak majd...

Ez szuper! Már csak amiatt izgultam, hogy a Kárpátia meg ne előzzön bennünket. Vámosgyörkig ugyebár egy irányban csak egy vágány volt, de a vonatom megállt Horton, ahol a vágány kettéválik. Borzasztóan izgultam, meg imádkoztam, és óriási kő gördült le a szívemről, ahogy a vonat kigördült az állomásról - a Kárpátia meg még mindig sehol. A győzelem ízével a tagjaimban szálltam le Vámosgyörkön, a Kárpátia persze még késett...

Aztán feltűnt a távolban, ahogy a hajók a messzeségben a tengeren, először csak az árbóc, aztán egyre közelebb jött, már kivehető volt a hajótest, a mozdony sípolt, a hangosbemondó rekedten ismételgette: "...Miskolc, Tiszai-pályaudvaron áll meg...", felemelő érzés volt, ahogy megállt - mint amikor Kolombusz Kristóf kikötött Hispaniola partjainál.

A találkozásnak mindenki nagyon örült, nem tudtam eldönteni, én örültem-e jobban, vagy a többiek, én mindenesetre nagyon. A többiek csodálkoztak, hogy kerülök ide, mivel Hatvanban átvizsgálták a vonatot, amivel utaztam, de engem nem láttak (az én részemet Tomcsi nézte át).

Az út többi részére nem igazán érdemes szót vesztegetni, kivéve Szalonnát, amely egy helység a tornanádaskai szárnyvonalon, húsfeldolgozó üzemmel, amelyet kutya őriz. Itt értettük meg az ismert szólás azon értelmét is, ami eddig rejtve volt előttünk (ti. kutyából nem lesz szalonna).

Dél körül megérkezve Bódvaszilasra, vonatutunk céljához, leszálltunk, majd mindenki heves étkezésbe kezdett. Andrásék elmentek pecsételni a Kék-túra füzetekbe, már akinek volt... Nekem nem, otthon hagytam (sajnos mások füzeteivel együtt), de ez se bírta elvenni a kedvem, fő, hogy itt lehettem a barátaimmal!

Az állomáson csapatfotó készült, egyesek a büfét látogatták, mások az öltözőt; akik mindkettőt, azok később futva érték utol a csapatot, mivel András már nem bírta tovább, és a csapat elindult... Keresztülvágtunk a falun, nagyon érdekes volt látni a települést, bár tapintható volt a szegénység. Menet közben apró roma fiúcska próbálta Tomcsival felvenni a kapcsolatot, kevés sikerrel. Bódvaszilasról kiérve az országos kék jelzésen, egy széles szekérúton haladtunk. Egy helyen aztán az ösvény jó magas csalánosba vezetett be, mivel a régi, széles út jelenleg egy magántelken található, így lezárták.

Az erdőt elérve a patak mentén baktattunk tovább, felfelé a hegyre. Hamarosan elértük a Meteor-barlangot. Itt megálltunk, de a barlangba sajnos nem lehetett bemenni: a bejárata le volt zárva egy acéllemezzel. Így aztán tovább meneteltünk felfelé a Vecsem-bükk oldalában, ahol András kissé kétségbe esett, mert lesétáltunk a térképről...

Nemsokára a néhai Szabó-pallag erdészházhoz érkeztünk. Itt megálltunk ebédelni, miközben Tomcsi és én felfedeztük a kis ház titkait és padlásterét. Imádkozás után András felmászott egy fenyőfára, ahová hamarosan Tomcsi is követte, míg végül Gyuri is odafenn találta magát (mászásból sosem elég). Az elsőre technikás fa megmászása, miután az ember kitapasztalta a mikéntjét, már nem is olyan nehéz, így miután a többiek lejöttek - pontosabban leugrottak - a fáról, én is felkapaszkodtam rá. Néhány perc múlva Szilárd és András egy-egy hosszú faággal próbáltak lepiszkálni a fáról, mint egy érett gyümölcsöt - úgy látszik, indulni kellett. De még előtte csapatfotó készült, mert pecsétet, azt nem találtunk.

Innen néhány kilométeren keresztüllejtett az út, a sár helyenként dagonyává szélesedett. Előbb visszaértünk a térképre, majd egy barlanghoz érkeztünk, amelyet a Iegkíváncsiabbak (azaz Tomcsi és én) további vizsgálatra is érdemesnek találtak (végül nem volt túl érdekes). Hamarosan elértük a Lakatos-forrást, ahol újabb pihenő következett, és a vállalkozó kedvűek - hátizsák nélkül - elindulhattak felfelé a Szád-vár meghódítására.

Némi mászás után feltűnt a vár, de kiderült, hogy ez még csak az alsó védmű, amibe egy fa nagyon érdekesen nőtt bele. Sajnos András leparancsolt minket a falról. A java (a csúcs) egy meredek lejtő tetején, még hátravolt. A vár nem egykönnyen adta meg magát, Tomcsival kerülő utakkal próbálkoztunk, de hiába. Végül nagy nehezen felért a csapat a meredek lejtő tetejére, ahonnan a kilátás kárpótolt az erőfeszítésért.

A Szád-vár elég nagy területen fekszik, a falak csak néhol látszanak, legtöbbjüket sűrűn benőtte az aljnövényzet. Tomcsi a falon talált egy nagy gyíkot, melyet aztán a leglehetetlenebb helyzetekből próbált lefotózni (alpinista módszerekkel, meglehetősen veszélyesnek tűnő testhelyzetekben egyensúlyozva a falon). Nem egyszer még a csalánba való leesést is kockáztatta, imigyen téve tanúságot a téma iránt való elkötelezettségéről. Arrébb viszont már sokkal érdekesebb téma kínálta magát: az egyik kiugró falon gyönyörű kígyószisz virított, ám épp csak sikerült lencsevégre kapni, mert kis híján elfogyott a film! Van, aki más témákat (pl. túravezetői jegyespár-porté) ennél fontosabbnak talált...

Leereszkedve a vártól, tovább haladtunk a kék jelzésen, gyönyörű réteket és kaszálatlan kaszálókat keresztezett utunk. Egy mocsaras részen átkelve hamarosan megérkeztünk Derenkre, amely egy elhagyott romközség, alig 1 km-re a szlovák határtól. [A községet Horthy kormányzó parancsára rombolták le a '40-es évek elején, hogy kedvére vadászhasson a környéken. A lakosságot kitelepítették - a Szerk.]

Ez a megálló alkalmat adott arra, hogy ki-ki elővegye rejtett készleteit és megvacsorázzon, valamint a kulacsok megtöltésére is. Miközben a kulacsokat töltöttük; elárultam Gyurinak, hogy a víz egy kissé posványos, levelekkel teli tárolóból jött. Kár volt mondani, ezután már nem akart inni. Előkerült a pif-paf-B is, a kullancsok megelőzésére. Szilárd azonban nem ijedt meg tőlük, átvágott a sűrű füvön, hogy felfedezze a romos házakat.

Továbbindultunk, mert már erősen közelgett az este. Újabb pocsolyákat (mocsolyákat?) kereszteztünk, és gyönyörű, vadvirágos réteken, Iigetes erdőkön haladtunk keresztül. Sajnos a vízpótlás miatt egy kissé lemaradtam a csapattól, és konstans 300 méterrel ballagtam utánuk. A kanyarokban néha fel-feltűntek előttem, ilyenkor hevesen integettünk egymás felé... Az egyik kanyarban András egyértelmű jelzést adott: "Robi, gyere már!" A szép hegyoldalak után végül sikeresen utolértem a csapatot egy nyeregben.

Innen meredeken ereszkedünk le a Ménes-patak völgyébe, miközben egyre jobban alkonyodott. András bedobta az ilyenkor szokásos túravezetői pszichológiai fogásait, már csak három kilométer, állította, azt már gyorsan megtesszük. Ezen mindenki felbuzdult, és gyorsabbra fogta az iramot. Végül fél 9-kor megérkeztünk a várva-várt Medve-kerti(!)-forráshoz. András és Tomcsi elment táborhelyet keresni, és a patakpart mellett döntöttek.

Tomcsi állította, hogy miénk a világ legszuperebb sátra, de sehogy se tudtuk felverni. Telt az idő, a többiek sátrai már rég álltak, de a miénk csak nem akarta megadni magát... Végül - többszöri próbálkozás után - mégiscsak sikerült rájönni a titkára, és felállítottuk. Érdekes, a végére már Tomcsi szerint sem volt olyan jó ez a sátor...

Aztán mindenki megvacsorázott (mi is), majd nyugovóra tért. Izgalmas, mozgalmas napunk volt!

Gáti Róbert

Aggtelek eleje

Második nap (1999. június 6.)

Vasárnap, reggel 8 óra. Medve-kerti-forrás, Aggteleki-karszt. Lassan ébredezik 11 fős csapatunk. Csak most látjuk, milyen szép helyen aludtunk: hatalmas bükkfák és fehér sziklák árnyékában. A lombokon át-átsüt a nap, a Ménes-patak békésen csörgedezik mellettünk, a madarak reggeli dalaikat adják elő... Idilli a kép. Mindehhez társul a gázfőző barátságos duruzsolása, majd a forró cappuccino illata és íze... Hát, igen. Már ezért érdemes volt kimozdulni a benzingőzös nagyvárosból, ezért a reggelért. Dicsőség Istennek, hogy itt lehetünk!

Sátorbontás, pakolgatás... Ezúttal is elég lassan, de hát van időnk. Precíz túratervvel rendelkezünk, a fél 5-kor induló buszig pont be lehet érni Aggtelekre. Egy idő után azért elkezdem sürgetni a többieket, aminek némi kapkodás és zsörtölődés az eredménye. (Az egyéb 'eredményekről' majd később.)

Közös ima a patak partján, aztán indulás. Vissza a patak mellett haladó erdei dózerútra, melyen az országos kék ösvény is fut. Aztán csak előre, nyugatnak. A tőlünk jobbra lévő hegygerincen, kb. 250 m-re húzódik a magyar-szlovák határ. Vigyáznunk kell: ha eltévedünk, könnyen odaát találhatjuk magunkat! De hát egyelőre nem lehet eltévedni, az út kedvesen kanyarog a Mész-hegy oldalában, időnként még kék jelzést is látunk. A lelkünk vidám, Szilárd, Tomcsi és Robi rágyújtanak szokásos dalaikra, melyeket ezúttal is fűszál-rezegtetéssel adnak elő. Nagyon ügyesek, különösen a 'Mert Te szeretsz' refrén megy nekik – ebbe többen is bekapcsolódunk. Nagy nevetés kíséri utunkat.

Egy hatalmas tisztásra érünk ki. Mivel a nemzeti park területén nem legeltetnek, óriási a fű, csak egy-két keréknyomon tudunk haladni. Viszont rengeteg a virág, és gyönyörűen süt a nap. Az egész táj nagyon emlékeztet a tavalyi visegrádi túrára, ahol szintén fantasztikus réteket láttunk...

S ahol szintén futóversenyt rendeztünk. Mert bizony most is ez következik: a versenyzők (Szil, Tomcsi, Robi és jómagam) máris felöltik a 'mezítlábat', a rendezők kijelölik a pályát (Anita a kezdő-, Viki a 100 m-re Iévő fordulópontot), a közönség pedig felsorakozik a rajt-célvonal körül. Nagy az izgalom, hiszen senki sem tudja, mit tartogat a pálya: gödrök, tüskék, pocsolyák rejtőzhetnek a magas fű alatt, a kövér kullancsokról nem is beszélve... Felsorakozunk a rajthoz (állórajt lesz), elhangzanak az utolsó aggódó szavak ("Jól meggondoltátok ezt, srácok?!"), aztán feszült csend... Bumm! Gyerünk!

Jól sikerült a rajtom, rögtön az élre török. A fű alaposan lelassít. Nem baj, a többiek mögöttem vannak... Argh, beleléptem valamibe... Nem érdekes! Futás tovább. Mindjárt itt a forduló... Viki arcát nem is látom, annyira a talajra koncentrálok... Csak most ne essek el! Jaj ne, kicsúsztam!... Felállni, tovább! Valaki a nyomomban liheg, de még én vagyok elől. Most megnyomni, jön a célegyenes! Minden erőmet összeszedem... Még 20 méter... Még 10... Igen!

A célfotó és a közönség tanúsága szerint nyertem, bár a második helyezett Tomcsi ezt megkérdőjelezi. Azért nem veszünk össze, testvériesen szorongatjuk egymás kezét. (Ekkor még nem sejtjük, mi lesz délután...) Aztán bakancsot fel – gyerünk tovább!

Ismét erdőben járunk, széles dózerúton. Ám van egy kis probléma: 200 méter óta sehol egy jel! A réten sem volt egy sem, de itt már lett volna hova festeni... Gyanúúús! A csapat leül, Szilárddal ketten visszamegyünk nyomozni a rétre, hátha ott kanyarodik el az út. A rét elején lévő utaknál: semmi. Vissza kell mennünk az utolsó kék jelig. Hát, bizony az jó messze van... Kétségeskedve (de kétségbe nem esve) botorkálunk a réten. Aztán egy távoli fán jobbra megpillantok egy kék foltot. Ez lesz az! Újabb nagy rohanás... Igen, ez az.

Miután a térképen is sikerül beazonosítanunk helyzetünket (még pár száz méter, és Szlovákiában is jártunk volna!), a csapattal visszatérünk a jó öreg kék-jelzésre, és délnek fordulva Jósvafő felé vesszük az irányt. Először 100 m-nyi emelkedő következik a Luzsok nevű nyereg tetejéig, majd egy szintén 100 m-es ereszkedő a Lófej-forrásig. (Közben Tomcsi kissé gúnyosan konstatálja, hogy kb. 15 percig 500 m felett jártunk...)

A forrás környéke bioszféra-rezervátum, erre táblák figyelmeztetik a turistákat. [Figyelem! 2001-ben az ANP a Lófej-forrás környékét ún. magterületté, azaz szigorúan védett természetvédelmi területté nyilvánította, ami azt jelenti, hogy minden emberi tevékenységet távol tartanak innen. Azóta az Országos Kéktúra a Szelce-völgyön át vezet le Jósvafőre! – a Szerk.]

A forrásnál megebédelünk. Háromnegyed kettő van, elfogyott az összes csoki, keksz, nápolyi, s a többi, ideje indulni. Ekkor azonban... Viki felkiált. Nincs meg a sok ezer forintos bakancsa! Ajjaj! Biztos, hogy nincs a hátizsákban? Vagy a forrás környékén valahol? Mikor láttad utoljára?! Izgalmas nyomozás következne, ám hamar kiderül a szomorú igazság: a bakancs bizony még mindig ott szárad a Medve-kerti-forrásnál, ahová reggel Viki kirakta.

Na, most mit csináljunk?! Hagyjuk sorsára szegény bakancsot? Esetleg fusson vissza érte valaki? Ez ekkora (cca. 22 kilós) hátizsákokkal eleve reménytelen vállalkozás... És különben is: kinek van kedve még 15 kilométert oda-vissza rohanni, amikor két és fél óra múlva megy a buszunk?!

Nehéz ügy ez. Mérlegeljük a lehetőségeket. Aztán Viki arcára pillantva mégis úgy döntök: két ember itt hagyja a cuccát (amit majd a többiek becipelnek Jósvafőre ), és visszafut a bakancsért. Utána megpróbálják elérni a buszt, ha nem sikerül, legfeljebb megalszanak valamelyik állomáson. A kérdés: ki legyen az a két ember?...

Öt perc múlva sebesen trappolunk visszafelé Tomcsival a kék jelzésen. Kellett nekünk futóversenyt nyerni! A zsebeink tömve vannak pénzzel, igazolvánnyal, Chokítóval (ronda és finom). Egyébként semmi sincs nálunk, csak a térkép. Haladunk sebesen, ismét elérjük az 500 méteres álomhatárt, aztán lefelé már futunk. Tisztára Indiana Jones az egész: ő is odafelé lassan, óvatosan kereste az inkák kincsét, visszafelé viszont már rohant az indiánok előtt... Még a tisztás is hasonlít a filmbelire. (Szerencsére indiánok nincsenek.)

Elérjük a dózerutat – ezúttal nem kavarunk el –, aztán sorra hagyjuk el az ismerős színhelyeket. Időnként csak gyorsan menetelünk (ilyenkor jókat beszélgetünk), majd újra kocogunk egy darabig. Meleg van. Csak ott legyen az a bakancs! – fohászkodunk magunkban. Még egy kanyar, még egy, aztán le a reggel taposott ösvényen a patakhoz...

– Megvan! – emeli fel diadalmasan Tomcsi a zsákmányt.
– O.K. Akkor kifújjuk magunkat, iszunk, és uzsgyi vissza a csapathoz! – lihegem válaszul.

De, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, egy másik, rövidebb úton kell lemennünk Jósvafőre. A csapat már – remélem! – szépen lesétált a kék jelzésen a faluba, nekünk azonban a piros jelet kell elkapnunk a Patkós-völgy bejáratánál, majd a Szelce-völgyön keresztül kell lejutnunk. Csak így van esélyünk a busz elérésére...

Öt percnyi buzgó térképtanulmányozás után belevágunk. (Az idő: 14:50.) A Ménes-völgyben még ismerős a terep, mivel tegnap erre jöttünk fel, ám a patkós-völgyi hídtól már új utakon járunk. 20 perc után újabb pihenő a Puska Pál-forrásnál. A csoki gyorsan elfogy, de legalább víz van bőven...

Aztán tovább felfelé. Ennek itt már Szelce-pusztának kell lennie! Az is, Tomcsi emlékszik rá, járt már itt egyszer télen (azóta nem szereti az Aggteleki-karsztot). Szépen rendben tartott gazdasági és fogadó épületek tűnnek fel előttünk, a piros jel azonban elveszett. És hogy kerül ide ez a sárga?! Soha többé nem jövök 11 éves térképpel kirándulni!!! Az út menti romos épület falán próbálok piros jelzést találni... Hiába.

– Rendben, akkor innen a terep alapján tájékozódunk – mondom lakonikusan. Megyünk pár száz métert az aszfalton, aztán jobbra térünk, az óriási Szelce-völgybe. Egy földúton kezdünk poroszkálni, ami egy idő után jó irányba fordul. Futás!

És ettől kezdve szaladunk, szaladunk a Szelce-völgyön át. Akár csak Forrest Gump. (Elnézést a filmes analógiákért.) Jobbra a Fertős-tető (604 m), balra a Lipinye (481 m) tömbje, körülöttünk meseszép rétek, és egy-két öreg faviskó... Minden zöldell (kivéve a faviskókat), a természet olyan gyönyörű, amilyen csak nyár elején lehet! Csodálatos érzés ilyen tájon futni, még ha fáradt is az ember. Forrest érezhetett hasonlót, amikor Montana hegyei között haladt el...

Kisüt a nap, Tomcsi félmeztelenül fut tovább. Ennek az az előnye is megvan, hogy észreveszem az oldalába kapaszkodó kullancsokat... Pár perces operáció (rutinműtét) után futás tovább. Háromnegyed négy tájban érjük el a völgy végét, az ösvény több felé ágazik. Jelzés nincs. Hogyan tovább?

A középsőn maradunk. Ha jó úton járunk, akkor most tőlünk balra van a Kuriszlán, jobbra meg a Ducsmány (micsoda nevek...), de hát ez nincs kiírva a mezőre. Töbrök mellett haladunk el, többször keresztezünk földutakat, aztán az ösvény balra fordul... És a távolban feltűnik előttünk Jósvafő! Halleluja!

Az utolsó kilométeren már nem sietünk. Beszélgetünk, élvezzük az alattunk fekvő, és egyre közeledő falu látványát. Jósvafő – mint neve is mutatja – a Jósva-patak forrásánál épült, a település utcái között találkozik a Kecsö- és a Tohonya-patak a Jósvával. A sok egyéni, népi jellegű ház mellett ez ad sajátos felvidéki hangulatot a falunak. Éppen szemlélődünk Tomcsival, amikor a távolban megpillantjuk a várakozó csapatot. Ketten elénk sietnek... De jó, hogy újra együtt vagyunk!

Jó időt futottunk, még egy fagyit is el tudunk nyalni a buszig. Viki hív meg bennünket, nagyon hálás a bakancsért. Mi meg a fagyiért (nem ronda és finom). Közben megtudjuk, hogy a csapatnál sem volt semmi gond, Szilárd rendben levezette őket – térkép nélkül – Jósvafőre. A Tengerszem-szállóig még eljutottak (OKT pecsételő hely), de az aggteleki pecsét majd csak legközelebb kerül a füzetbe...

Megjön a busz. Máris száguldunk kelet felé. Szinpetri, Szin... Az út mellett hullámzó pipacsmezők... Majd Jósvafő-Aggtelek vasútállomás. (Az egyik leghangulatosabb állomás Magyarországon.) Egészen Pestig tudunk jegyet venni, még az IC-re is. Innen már sima az út. A hátralevő időben kiszedegetjük egymásból a kullancsokat, nekik ugyanis nem vettünk jegyet. Aztán megjön a vonat. Utazunk hazafelé.

Mivel zárjam ezt a beszámolót?... Általában jó hazajönni egy túráról, hiszen előbb-utóbb csak hiányoznak az otthon ízei, a komfort melege. Aztán utána jó képeket nézegetni, élményeket megbeszélni, túrabeszámolókat írni és olvasni... De a legjobb mégis újra nekivágni, kalandokat keresni, új vidékeket és embereket megismerni. Az ilyen túrabeszámolók pedig arra is jók, hogy tudjuk: érdemes elindulni.