Nem szokásom minden kis túrácskáról blogot írni, mert rengeteg időt vesz el és nem is biztos, hogy a lelkem megnyugvásán kívül bármi érdekes történik. Ez sem lesz klasszikus túrablog! Ha valaki az elmúlt héten meglátogatta oldalamat az észrevehette, hogy egy hajléktalan túratárs is van személyemben. Nos, ez azért van, mert az elmúlt hetet túrázással töltöttem szinte hajléktalanként, csak termoszomat feltölteni és néha enni jártam haza. Istennek hála, most megtehettem! Indulásnál feleségem azért kötelességtudóan megkérdezte: Hová mész és mikor jössz? A választ azonban meg sem várva rávágta: „Tudom orrod után mész és egyszer csak jössz!” Hiába már ismer eléggé, ha magányra vágyom, akkor nem szeretem, ha kérdeznek. Szóval mentem néhány tíz kilométert szűkebb hazám tájain ebben a szép téli világban.

A Péteri-Mende-Sülysáp-Isaszeg-Pécel-Maglód-Gyömrő körzetben.  Általában ilyenkor nem tervezek előre, csak a város szélén feldobom késemet és amerre a hegye áll arra indulok utána pedig a táj és gondolataim inspirálnak. Rossz túravezető lennék, azt hiszem. Sokan nem szeretnek magányosan menni, barátaim azonban tudják, én imádom ezt. Nehezen kifejezhető érzés csak a táj a csend és jómagam. (vagy rossz…?) Viszont tudom, csak magamra számíthatok, és nem kell senkire figyelnem. Eggyé válok a természettel, most is így történt!

A várostól néhány km-re a határban, egy fantasztikusan erotikus látvány fogadott két havas domb, mint két alabástrom női comb, ahogy lágyan ível lefelé és közte fent, bozontos sötét csík (egy erdősáv) mely mindent sejtelmesen elfed, de egyúttal kiemel. Sokszor jártam már erre és sosem vettem észre ezt, gondolom a fényviszonyok és a hó állaga miatt. Kaptam a gépet és csináltam gyorsan vagy 10-15 képet. (Itthon később kiderült, a képek nem tudták visszaadni a lényeget így letöröltem őket.) Ez azonban eszembe juttatta a hely legendáját, így arra vettem az irányt.

Gyermekkoromban sokat játszottunk arra és az erdősáv közepén (mely egy vízmosást takar), egy kis kiemelkedésen mindig volt virág és néha mécsesek. Idős emberektől hallottuk, a hant alatt egy a II. világháborúban elesett német tiszt teste nyugszik és a faluból egy néni gondozza. Nagyon szerethette azt a katonát, ha több mint 40 évig gondozta a sírt. Sem a hantot sem virágokat nem találtam már. A nyolcvanas évek közepén jártam ott legutóbb akkor már látszott, a néni megöregedett és csak ritkán jár ki. Valószínűleg ő sem él már, de az én emlékeimben még igen bár sosem láttam őt…

 Mende felé semmi érdekes nem volt, csak a táj szépsége.

A kőtojás előtt egy magányos nyuszi vágott át előttem, olyan nyugalommal mintha tudná, nem bántom.

Olcsó szállás is akad az erdőn:

Meleg tea a termoszban mi kell még?

Beszéljenek a képek…

Csak egy maréknyi hó.

Kilátás a Bajtemetésről (Pécel határa) és a végtelennek tűnő hómező.

Kilátás a bunkerből az elhagyott szovjet támaszpont területén.

Ebéd és fürdés a mező közepén. A friss havat jobban szeretem, de ha csak ez van…

Egy kis szín a télben.

Apró, de szép részletek.

Ruhaszaggató szakaszok.

Gyömrő látképe.

Végre megnyugodott a lelkem, kiélhettem magam. Különcnek és hóbortosnak tartanak, de én így érzem jól magam.

Írhatnék még a hómező alatt növekvő repcéből falatozó őzekről… A magányos rókáról, mely megállt mikor észrevett, aztán teljes lelki nyugalommal kényelmesen sétált tovább látva, hogy elég messze vagyok… A vaddisznóknak kitett eleségről, melyről vasárnapra kiderült, hogy rég látott vadász barátom tette ki… A magaslesről, aminek védelmében vacsorámat fogyasztottam el… Az éji neszekről, melyekről nem tudtam kideríteni honnan erednek… A bagolyról, mely egy közeli fa ágán huhogott a sötétbe… Napkeltéről napnyugtáról és a fenyők között át törekvő fényről, de ezek csak szavak, nem adják vissza a szabadság határtalan érzését, lelkem megnyugvását.