Hat-hét éves lehettem, amikor bátyámmal először jártam a Keszthely melletti Gyenesdiáson, a Vadlán-lik barlangnál. Az elnevezés kíváncsivá tett: vajon tényleg laknak ott vadlányok? Apró, polcszerű mélyedések sorakoztak a falakban. Egyikben tövig égett gyertyacsonkkal. A szél által oldalra besodródott falevelek olyanok voltak, mintha éjjel tényleg hevert volna ott valaki. Még egy hervadt virágcsokor is feküdt az egyik beszögellésben. Az üreg nyílásánál apró tűzrakó hely, mellette száraz fa, az üreg teteje pedig vastagon feketéllett a rárakódott koromtól. Minden olyan volt, mintha gazdája épp csak az imént ment volna el otthonról, és bár mikor újra megjelenhet.

Aztán hazamentünk az Oppel-villába, s nem gondoltam többet rá. A szomszédba egy kislányhoz jártam át játszani. Egy alkalommal valamiért keservesen elsírta magát. Épp akkor értem oda a másik ház felől.

– Gyere, Géza, vigasztald meg ezt a bőgőmasinát! Most meg is csókolhatod!

Aztán nevetve kérdezték:

– De bágyadt vagy! Tán vadlányokkal háltál?

Nem mondtak többet, én pedig nem kérdeztem. De bogarat ültettek a fülembe. Lakott akkor ott egy másik bácsi is. Vele bizalmasabb viszonyban voltam. Tőle már meg mertem kérdezni:

– Tényleg vannak vadlányok?

Rám nézett, s a szememen láthatta, hogy éhezek a mesére.

– Hát, én még nem találkoztam eggyel sem, de dédanyám mesélt róluk. Tudod, a vadlányok a hegyekben kószálnak. Úgy élnek, mint az erdő többi vadja. Nem művelnek földet, nem nevelnek csirkét, libát. Nyáron a vadkomlóval sűrűn átszőtt bokrok között a mohára heverednek le éjszakára. Napkeltekor a Pad-kő szikláin melegednek. Gombát szednek, erdei gyümölcsöt, madártojást esznek, s forrásvizet isznak hozzá. Ha esik, az öreg bükkök odvában húzzák meg magukat, míg tovavonul a fergeteg. Késő ősszel sziklahasadékokban és barlangokban vernek tanyát. Mezítláb járnak. Derékon alul érő, hosszú, borzas, szőke hajuk eltakarja a keblüket. Iszalaggal a derekukra kötött apró kendő az egyetlen ruhájuk. Naphosszat csak a réteket, ligetes erdőket járják. Gyönyörű énekük itt is, ott is felcsendül. De nem tudod, valójában honnan is szól. Ha nyomába szegődsz, egyre messzebbre csal. Megpillantani mégsem tudod, reád kacag, s újra eltűnik… Hajnalban a partról a halászlegényeket, a györöki Szerelem-dombra csábítják, s ott lelik bennük kedvüket.

–        És télen mit esznek? – próbáltam tovább faggatni, de egyebet ő sem tudott.

Anyám reggelente korán kelt. Egyik hajnalban elkísértem a tóhoz. Míg ő úszott én a parton játszottam. Később az öreg halász kötött ki mellettem. Szerettem Lajos bácsit. A kígyókirályról meg a békahercegekről mesélt. Csapongva szálló bőregerekről, bagolyról és a halászsasról mondott történeteket. Sohasem tudtam bizonyosan, mikor mond mesét, s mikor beszél a nádas titkairól. Történeteiben összemosódtak a természeti megfigyelések a tündérek históriáival. Őt is megkérdeztem a vadlányok dolgáról. Még alacsonyan járt a nap, s ő az aranyhídra mutatott.

– Ládd, amott perdülve ropják a tündérek! Vakítja a szemed a ragyogás? Azért nem látod őket tisztán, mert pillanatokra el is tűnnek, hogy a következő hullámot ismét meglovagolhassák.

Később meg azt mondta:

– A kígyókirály víz alatti palotájába hurcolta a legszebb jányokat, s nászukból születtek a sellők. Csendes, holdvilágos éjszakákon sima a tó. A nád tövén s a parti kövek közt mégis halkan csobban a víz. Ott csacsognak egymással a sellőlányok. Még a csuhékon túl is hallani olyankor a hangjukat.

Amikor meg az Öreg-Bakony barlangjaiból Szélanyó kiereszti a fuvatokat, s felkorbácsolja velük a tavat, a hullámok harsogva egymásra torlódnak. Akkor járják a sellők fergetegesen frecskelő táncukat. Tajték a fátyluk, hab a szoknyájuk, vad az ölelésük. Csak pillanatokra látod meg őket, s újra alábuknak. Ha ilyenkor vízbe ereszkedsz, érezheted selymesen lágy simogatásukat. De ha nem vigyázol, eltávolodsz a parttól, könnyen magukkal ragadnak a mély vizekbe. Azután, ha alább hagy a szél, a vihar elültével, ott ringanak a part mentében levetett habruhácskáik, ők pedig hattyú képében siklanak tova a nádas mentén.

Akkor még nem tudtam, csak jóval később gondolkodtam el rajta, talán nem véletlen, hogy a magyar nyelvben a „sellő” szó egyszerre jelenti a gyorsfolyású hegyi patakok zúgóit és a vízi-tündért.

Tíz évvel később, az Országos kék-túrát járva, aztán meg tudtam, hogy Zalaszántó felett, a Kovácsi-hegyen, a Kő-utcákban, és Vállus határában is van egy Vadlány szikla hasadék. Pár éve pedig a Rezi vár közelében bukkantam a negyedik ilyen helynévre. Ez indított arra, hogy alaposabban utána nézzek, hiszen az egész Kárpát-medencében egyedül Erdélyben, Ozsdolán van még egy Vadlány-kút,[1]és Kapnikbányáról jegyeztek fel egy hasonló történetet.[2]

A Keszthelyi-hegység környéki falvakban erdészektől, vadászoktól, lelkészektől és idős emberektől igyekeztem minél többet megtudni. Sok érdekes történetet elmeséltek, de a vadlányokról még csak nem is hallottak. Végül arra jutottam, talán valamely a környékre betelepített nemzetiség hozhatta magával a hagyományt.

Lesencefalu régi neve Németfalu volt. Először az 1300-as évek közepén említik. A keszthelyi Fejér György Városi Könyvtárban Kocsondiné Eisenkorb Györgyitől kaptam erre megerősítést, majd a keszthelyi evangélikus közösség honlapján a következőket találtam:

„Először Festetics Kristóf idejében (1739-1768) kerültek evangélikusok Keszthelyre, amikor a földbirtokos német iparosokat telepített ide.”

Ahogyan az Egyesült Államok déli államát a mexikói bevándorlók Új-Mexikónak nevezték el, vagy, ahogy az Egyesült Királyság telepesei az Újvilágban létrehozták New Yorkot, Új-Funlandot, az ausztrál telepesek Új-Zélandot és az Új-Hebridákat, a magyarok Új-Budát, feltehetőleg ez a Festeticsek által betelepített német ajkú lakosság evangélikus hitén kívül ősi legendáit és hiedelemvilágát is magával hozva, az itteni barlangokat hajdani otthonuk sziklaképződményeiről nevezték el. Néhány emberöltő után elmagyarosodtak, s a korábbi német helyneveket is magyarra fordították. Ezért kaphatták az üregek a Vadlán-lik nevet.

Az itt-ott fellelhető, szerelmi bánatukban elbujdosott lányokról, meg a falu által kiközösített öregasszonyokról szóló történetek minden bizonnyal a már meglévő, magyarra fordított helynevekre kitalált utólagos magyarázatok. Mint ahogy a Vadlán-lik „visszanémetesítéséből” született a világhálón található „Wildmädchenloch” megnevezés is.

Ezt a feltevésemet alátámasztani látszik, hogy a Pilisben számos szikla alakzatot találunk: Vadálló-kövek, Urak-asztala, Prédikálószék, Thirring-sziklák, Rám-szakadék, Vasas-szakadék, Vaskapu-szikla, stb. A Gerecsében szintén: Sárási-kő, Pes-kő, Hajdú-ugrató, Jankovich barlang, Szelim barlang, stb. De egyiket sem nevezték el ördögről, vadlányról, tündérről, sárkányról, vagy boszorkányról. Ezzel szemben Solymár, Pilisszentiván, Piliscsaba, Pilisvörösvár, Jászfalu, Leányvár, Dorog csupa sváb ajkú község, s ezek határban ilyen helyneveket találunk: Solymári Ördöglyuk barlang, Ördög-torony, Tündér-szakadék, Sárkány-barlang, Angyal-kapu barlang, stb.[3]

Géza fiamat hívtam segítségül, aki hamar rájött, hogy ha a világhálón nem a "Mädchen"-re, hanem "Weib"-re (régies német nyelven nő) keres rá, akkor hamarább célt ér. A mellékelt link a birsteini ünnepi játékok oldalán található, ahol előadtak valami színdarabot erről. Ennek kapcsán írtak róla:[4]  Siket Klára jóvoltából olvashatjuk ennek magyar fordítását:

„A Birstein előtti erdőben fekvő „Wildes Weibsbild” (Vad nőszemély) nevű sziklacsoportról szól egy ismert monda:

Hosszú idővel ezelőtt Birstein vidékén feltűnt egy vad nőszemély, aki a vidék urától egy darabka földet kért, hogy megművelje. Csak akkorkát kért, amit egy marhabőrrel le tud takarni. Ezt a kérését teljesítették. Ám a vad nő a marhabőrt vékony szíjakra vágta, összecsomózta, és ezzel egy jóval nagyobb darab földet körbe kerített. Így szerzett magának nagy földbirtokot, és abban a sziklavárban lakozott, amelyet ma „Vad nőszemélynek” neveznek.

Hessen vidék több pontjához kötődnek hasonló mondák vad nőszemélyekről.”

„Csak magában Westerwaldban hét hasonló vadasszony-ház van, egész Hessen tartományban pedig közel negyven! Ezek mind sziklacsoportok, sziklaüregek vagy barlangok, ahol a mondák szerint a vad asszonyságok laknak. A barlangok bejáratánál énekelnek, ott fésülik a hajukat; segítenek a szorgalmas embereknek”

„A vad nők, a vad vadászok vagy erdei emberek kísértetlények is, akik a szellemórán (éjfél és hajnali egy óra között) járkálnak, a keresztúton „vándorolnak”, és magányos embereket rémisztgetnek, vagy éppen megajándékoznak.”

„Feltehető, hogy a „Vad nőszemély” sziklacsoportot az időszámítás előtt kultikus hellyé alakították, amelyet az általánosan tisztelt Freya istennőnek, illetve Holde vagy Holle asszonynak szenteltek. Ő a jó és szorgalmas lányok védője volt, de ugyanakkor büntetője is a lustáknak és önfejűeknek. A Hessenben található, több mint 40 még létező „vadasszony-házban” is őt tisztelték és ünnepelték.”

Feltehetően a „Wildes Weibsbild”-et, vagy is a Vad nőszemélyt nem tudták megfelelően magyarra fordítani, így lett belőle a Keszthelyi-hegységben és a Gymesekben vadlány, míg a Pilisben, Baranyában és Erdély többi részében pedig tündér, angyal, szépasszony,[5] meg fehérasszony.

Szádeczky-Kardoss Géza

szadeczky-kg@freemail.hu