szerző

Kovács Bálint

publikálva

2014/22. (05. 2

Az ezerméteres mélység meghódítása a nyolcezres magasságáéhoz hasonlítható - tartják a barlangászok, ám, ellentétben a hegymászókkal, alig tudunk valamit róluk. Kik ők, és mit csinálnak a föld alatti járatokban? Mire jó ez az egész?

Kétféle barlangász van. Az egyik sportol és túrázik, leereszkedik egy ismert barlangba, körbejárja, ahogyan más az erdőt. Ez az alap, de ha valaki nem elégszik meg azzal, amit mások már felfedeztek, megkezdi a kutatást, hogy új járatokat fedezzen fel, áttörje a falakat vagy az omladékot, ismeretlen kürtőket másszon meg.

"Teljesen más, amikor az ember magának kaparja ki a gesztenyét. A sikeres feltárás az expedíció folytatására ösztönöz, mert akár kilométereken keresztül olyan új területekre bukkanhatunk, amelyekről biztosan tudjuk, hogy még senki más nem járt ott" - mondja Nyerges Attila, aki civilben földrajztanár. "A feltárás hatalmas örömforrás. Ha az ember megnyit egy folyosót, és amikor egy év múlva visszamegy, és látja a lábnyomokat, és tudja, hogy azok az övéi és a társáéi, mert senki más nem volt még rajtuk kívül ott, akkor azt is tudja, hogy kevesebben jártak ott, mint a Holdon. Ez nagyon mély nyomot hagy, ami sok szenvedést kivált - teszi hozzá. - Mert a szenvedés azzal kezdődik, hogy az ember időt csinál magának a munkahelyén, megvásárolja a felszerelést, felmegy a hegyre, leküzdi az akadályokat, és odáig tart, amíg beépíti az utolsó méter rendelkezésre álló kötelet, pedig a barlangnak még nincs vége."

Nem elég vonzó körülmények

Barlangász bárkiből lehet, van is köztük asztalos, tanár, diák és vállalkozó is; mindnyájuknak szabadságot kell kivenniük a munkahelyen, ha expedícióra indulnak. A leghíresebb és legsikeresebb magyar expedíció, az északolasz Canin-fennsíkon lévő Gortani-barlangrendszer húsz kilométerének feltárása csaknem tizenöt éven át, egyhetes expedíciókkal történt. Ugyanakkor sokan vannak, akik a barlangászathoz választották a civil hivatásukat, például ipari alpinizmusból élnek. "Nagyon széles a paletta, de az látszik, hogy az elit rétegeiből ritkábban kerülnek ki barlangászok. A sáros barlang nem olyan vonzó, mint, mondjuk, a búvárkodás" - véli Nyerges, hozzátéve, hogy leggyakrabban a nagyvárosi betondzsungelekben élő emberek éreznek késztetést, nagyon ritka, hogy az kezdjen bele, akinek vidéki háza és földje van.

Hobbinak, nyaralásnak a barlangászat nem különösebben drága, az olyan mulatságokhoz képest pedig, mint például a hegymászás, szinte filléres. Egy egyhetes feltáró expedíción az alapvető, többször használható barlangászfelszereléseken - a ruházaton, állványokon, lámpákon, fúrókon - kívül élelmiszerre és kötélre van szükség, utóbbiból egy-egy alkalomra legalább 1500 métert szokás vinni. Ehhez jön a közös autózás, viszont odalent nincs szállásköltség, az étkezés pedig önellátó, így ha mindent megosztva fizetnek a résztvevők (és nem kell megvenni az alapfelszerelést), egy alkalom pár tízezer forintból kijön.

Komolyabb feltáró expedíciókra télen mennek, nyáron a hirtelen érkező csapadék halálos veszély, ha végigzúdul a járatokon, elsodorva mindent, ami az útjába kerül. Sok barlang közel esik a síparadicsomokhoz, így a bejutáshoz igénybe lehet venni a felvonókat, ami kapóra jön, mivel egy személy általában legalább két tíz-húsz kilós vagy még súlyosabb táskát cipel, az egyikben a felszereléssel, a másikban a személyes holmikkal. Pakolni persze okosan kell - váltás ruhát nem visznek, legfeljebb egy plusz pár zoknit -, mert a beépített kötelet és az elfogyasztott ételt leszámítva a csomagokat ki is kell hozni, akár felfelé tuszkolva a szűk lyukakon. "Egyheti élelmiszer nagyjából elfér egy presszóasztalon" - mondja Nyerges Attila, hozzátéve, hogy e téren nincsenek trükkök, energiaszeletek vagy különleges készítmények. Mindenki azt visz magával, amit szeret, és ami elég tápláló. Persze minél kevesebb csomagolással, mert a legfontosabb szabály, hogy a kötélen kívül senki semmit nem hagyhat maga után a föld alatt, legfeljebb amit a szervezet termel, bár egyes helyeken azt is kiviszik. Egy ember egyheti szemete nagyjából két leveseszacskóban el szokott férni. Vízre az Alpok barlangjaiban nincs szükség, mert még augusztusban is rendelkezésre áll felolvasztható hó. Ezt felforralni sem kell, mert arrafelé, állattartás híján, fertőzésveszély sincs. Máshol viszont - például Horvátországban - előfordulhat, hogy a felszínről, a barlang bejáratától messze fekvő parkolóból kell marmonkannában hordani a vizet.

Ameddig az ember nem lép be a barlang bejáratán, gyakorlatilag hegymászó, annak minden nehézségével és veszélyével együtt. Épp ezért a feltárások egyik célja az, hogy a kutatás aktuális végpontjához minél közelebbi bejáratot nyissanak meg, és ne azzal teljen az első néhány nap, hogy újra eljutnak oda, ahol korábban abbahagyták.

Leereszkedni, felmászni

Odalent a legalább húsz-huszonkét óránál hosszabbra tervezett tartózkodásnál már építenek alaptábort, úgynevezett bivakot, ami minden szempontból (árvíz, kőhullás, huzat) biztonságos helyen van. "Három-négy fős csapatokat alkotunk; van, aki új területeket tár fel, van, aki térképez, van, aki kürtőt mászik" - sorolja Börcsök Péter, aki a Gortani-expedíciót vezette. A feltárás - különösen egy expedíció sokadik évében - nem azt jelenti, hogy újabb és újabb, ismeretlen, de nyitott járatokat fedezzenek fel, inkább újakat nyitnak, vagy a korábbi felfedezők által ki nem aknázott lehetőségeket veszik sorra. Például a Gortani 892 méter mélyen található végpontját jelentő szifonjához már 1968-ban eljutottak az olaszok. A magyar csapat 1994-ben úgy indította a feltárást, hogy egy kétszáz méter magas, egyenes falú kürtőt igyekeztek meghódítani. Három éven keresztül (egyhetes etapokban) mászták a falat saját fejlesztésű állványaikkal. "Odafent végeérhetetlen rendszert találtunk; mindig volt miért visszajönni, ha letelt az egy hét szabadság" - mondja Börcsök. Mára a barlangot 40 kilométeresként tartják számon, amiből 20 a magyaroknak köszönhető.

Odalent az egyik feladat a járatok hosszának, irányának és lejtszögének mérése, és ezek alapján a térkép elkészítése. A magyar barlangászok kifejlesztettek egy olyan számítógépes programot, amely - lézeres mérőeszközzel összekötve - gyakorlatilag egy gombnyomásra felviszi gépre a térképet, és később csak a járatvonalat kell hozzá megrajzolni szabad kézzel. De a térkép nem csak azért fontos, hogy ne tévedjen el, aki később arra jár: "Volt, hogy először ennek a segítségével láttuk meg, hogy lennie kell összeköttetésnek a két járat között. Lementünk, és fél óra múlva megvolt - meséli Nyerges. - A járatok általában olyanok, mint a hatalmas pamutgombolyagok, és mivel egymásba fonódnak, előbb-utóbb össze lehet kapcsolni őket." Ma a Gortaniban nemigen maradt feltárni való terület, bár egy olasz szaklap épp a magyar expedíció kapcsán fogalmazta meg, hogy "egy barlangnak soha nincs vége". Jelenleg az ilyen összeköttetések keresése, a már feltárt rendszerek összekapcsolása az észak-olaszországi expedíciók egyik fő célja. A magyar barlangászok nagy álma, hogy összeköttetést találjanak az olasz és a szlovén határ két oldalán húzódó járatok között.

Ha egy járat - látszólag - véget ér, azaz falnak vagy kőomladéknak ütközik, akkor a víz útjának követésével, vagy a huzat, a légmozgás megfigyelésével lehet kideríteni, hogy merre érdemes bontani: ahová ugyanis levegő vagy víz szökik, ott üregnek kell lennie. Persze minden barlang más feladatot követel. Van, ahol bontani, esetleg robbantani kell, van, ahol mászni, máshol búvárkodni. Néhány magyar barlangász is részt vett a majdnem 2200 méteres, a világ legmélyebb szárazföldi pontjaként számon tartott kaukázusi Krubera-barlang expedíciójában, ahol egy bizonyos helyen palack nélkül kellett átúszni egy vízzel teli, szűk szifonon. "Öt méter volt az egész, valójában fél percről volt szó, de abban a mélységben az is sok volt" - emlékszik vissza Nyerges Attila.

Mint a világűrben

A hegymászónak a nyolcezer méteres magasság meghódítása a "bűvös határ", a barlangásznak ugyanez az ezerméteres mélység. "Ha lent van az ember ezer méteren, és érzi, hogy innen még majd ki is kell menni, az az első alkalommal rendesen megvisel még egy tapasztalt barlangászt is. Nyomja a vállát az a teher, hogy napokon keresztül egy irányba: lefelé kell menni" - mondja Nyerges, hozzátéve, hogy az egyik általuk feltárt északolasz barlangot részben azért nevezték el Bartók Béláról, mert a régi ezresen az ő képe volt, és ha ott sikerült volna valóban ezer méter mélyre jutni, akkor ez lehetett volna az első magyarok által felfedezett kilométeres mélység.

"Van, hogy egy nap eltelik azzal, hogy mászol fel egy szakadékban, és ha lenézel, egy eltűnő, kisujj vastagságú kötelet látsz, ha meg fel, akkor egy felfelé eltűnőt, és semmi mást. Mintha az űrben lennél. Van, hogy egész nap anynyit kommunikálsz a társaiddal, hogy 'jöhetsz' és 'oké' - mondja Nyerges. - Egy kis félelem mindenkiben megvan, akár kőomláskor, akár egy szűkületen átbújva, de ez nem olyan, ami pánikot okozna vagy megbénítana. Ha nem lenne félelmetes, nem is biztos, hogy mennének az emberek. Az öröm forrása ugyanaz, ami a veszélyé. Keressük a határainkat, keressük, hogy meddig tudunk elmenni. Ki milyen szűk helyen fér át, mekkora dolgot fedez fel?"

Odalent komoly veszélyforrást jelentenek a leeső kövek; az akár több száz méteres kürtőben a kisebb kő is komoly sérülést okozhat, a sisak pedig vagy megvéd, vagy nem. Az is előfordult, hogy fertőzés sújtotta a csapatot, ilyenkor nincs más megoldás: ki kell feküdni. Mentést nem szokás ilyenkor kérni. Csonttörés esetén már igen, de előfordult, hogy egy barlangász törött bordával is kimászott. Odakint főleg a lavináktól kell tartani: a magyar barlangászat egyik legnagyobb tragédiáját is ez okozta nyolc éve, amikor a Gortani-barlangból távozó három barlangász közül csak egy maradt életben. (A tragédiáról lásd Hó alatt című cikkünket, Magyar Narancs, 2006. április 20.)

Nyerges beszámolt egy esetről, amikor a vihar és a lavinaveszély miatt a csapat napokig nem tudott leereszkedni a hegyről, úgyhogy az épp e célra üzemeltetett, jól felszerelt menedékházban várták meg, amíg úgy alakul az időjárás, hogy le tudjon szállni a mentőhelikopter. "Olyan körülmények között, élelmiszerrel is ellátva vártuk a mentőket, hogy az emelkedett hangulatban már csitítani kellett az embereket, hogy a telefonvonal másik végén elhiggyék, hogy nem viccelünk" - nevet Nyerges.

A barlangban a társasági életet és a tapasztalatcserét az esti bivakolás jelenti. "Ilyenkor észrevétlenül el tud röppenni néhány óra" - mondja Börcsök Péter. Ekkor kerül sor a napi főétkezésre is; napközben inkább csak az energiapótlás jellemző, egy szelet csoki, egy tea, netán a barlangászok sajátos koktélja, a felmelegített vízben oldott Plusssz pezsgőtabletta. És ilyenkor száradnak meg az átnedvesedett, overall alatt hordott ruhák is - mármint rajtuk, a testmelegtől. A barlangban 2-3 fok van, de különösebb trükk nincs ennek tartós elviselésére. "Ha túl melegen öltözünk, menet közben megizzadunk, ha megállunk, fázunk. Sakkozni kell a ruhákkal. A sátorban egy felmelegített palackkal vagy kővel lehet valamennyire fűteni" - ecseteli Nyerges. Aztán reggel ébresztő, és minden folytatódik ott, ahol előző nap abbamaradt.

Tiszta haszon

Legyen szó akár sportról, akár feltárásról, a barlangászat Magyarországon szinte kizárólag hobbi - talán egy tucat barlangász él meg az országban kizárólag ebből, főként az itthon engedélyköteles túravezetés oktatásából. A szponzorokat nem különösebben érdekli a barlangászat, a tudományos munkáért, az ismeretlen területek feltárásáért pedig nemhogy anyagi juttatás, de különösebb elismerés sem jár. Minderről a történelemkönyvek sem igen emlékeznek meg, és barlangokat inkább elhunytakról szokás elnevezni (Michele Gortani például olasz geológus volt - a szerk.), de van Led Zeppelin-barlang is a Canin-fennsíkon. "A barlangászat szűk kört, öt-hatszáz embert érint, nem olyan, mint a hegymászás, itt nincsenek sztárok. Barlangászok legfeljebb balesetek kapcsán szoktak feltűnni, de ez senkit nem inspirál arra, hogy így váljon ismertté" - ironizál Nyerges Attila.

"Pénzes megbízásban legfeljebb akkor lehet reménykedni, ha esetleg egy város vízellátása oldható meg karsztforrásból" - avat be Börcsök. Sőt a karsztforrás vize, noha ez itthon nemigen jellemző, turbinán is átfolyatható, hogy az áramellátást fedezze. Legfőképp turisztikai haszna lehet egy felfedezésnek, de a Hévízi-tó sikere is a forrásbarlang feltérképezésével indult. Jelenleg Magyarország területén minden barlang védett, egy-egy felfedezést a barlangász köteles jelenteni az illetékes nemzeti parknak.

A barlangokat Magyarországon is használják rekreációs célokra is, mivel levegőjük tiszta és tökéletesen csíramentes, asztmás betegek kezelését is végezhetik odalent, bár ennek korábban a mainál is nagyobb hagyományai voltak. És persze mindig ott van a gazdaságilag nagy lehetőségeket hordozó turizmus is: "Az idegenforgalom a mi szemünkben vezéráldozat: amit felfedeznek, azt meg kell mutatni, de van, amit a turizmus teljesen tönkretenne, hiszen nagyon érzékeny környezetről van szó, ahol akár még ősemberlábnyomokat is lehet találni. Sőt, ahol például végig kristályok borítják a falat, oda mi is csak egyszer megyünk be, hogy ne menjen tönkre" - magyarázza Nyerges Attila.

"Igaz, hogy a barlangok feltárásának nagy a gazdasági és társadalmi jelentősége: térképeket készítünk, feltárulnak új geológiai és hidrológiai összefüggések. De köztünk szólva, felfedezhetünk akárhány barlangot, a szűk szakmán kívül ez szinte senkit nem érdekel - vallja be Börcsök Péter. - Tudjuk, hol nyelődik el a víz, és tudjuk, hol jön elő a felszínre, ám hogy a kettő között hány kilométer barlang van, szinte mindegy. Ha őszinték akarunk lenni, valójában nem is ezért csináljuk. A felfedezés és a közösségi élmény hajt."