Az utolsó sátorozós éjszakát is megúsztuk eső nélkül, és most a szél sem zörgette a védőfóliát, így álmunk relatív nyugalomban telt. Előző éjjel az ennivalókat jól elrejtettük, mert arra számítottunk, hogy a közeli nyáj kutyái elkóborolhatnak felénk, de végül ők sem jöttek.







Ez az utolsó napunk a hegyekben, nem is lehet más a tervünk, mint a lejutás, amely ereszkedéssel jár elkerülhetetlenül. A Gargaló-nyergen át a Lóhavasi-vízesés érintésével szerettünk volna Borsafüredre érkezni. A táborhelytől először még emelkedtünk, hogy kimásszunk a katlanból. A Ló-havas oldalában a térkép kis tavacskákat jelöl, de vizet mi nem láttunk, csak kiszáradt medreket. Közben megérkeztek a nyájak, kettő mellett is elhaladtunk. Biztonságos távolból megcsodáltuk a bárányokat és a kutyákat, majd intettünk a pásztoroknak is egyet. Innen nem volt messze az utolsó magaslat, a Gargaló-nyereg, ahol kvázi-csúcsfotót készítettünk. A gerincet keresztezve északi irányban ereszkedtünk keveset a hegyoldalban, majd egy patak partján, (szokás szerint) festői környezetben elköltöttük utolsó reggelinket.  Borsafüred felé ereszkedtünk tovább a kék jelzésen. Előbb törpefenyvesben haladtunk, majd legelők mellett vezetett utunk. A képek magukért beszélnek...

Gargaló-nyereg

Kb. ezen a részen találkoztunk két helyi cigánnyal, az egyik középkorú, a másik kicsit idősebb lehetett. Áfonyát szedni jöttek, ezt a náluk lévő célszerszámból találtuk ki. Megszólítottak, kedélyes csevegésbe elegyedtünk. Először románul köszöntek ide nekünk, majd csehül, talán oroszul, de aztán a magyar is sorra került. Magyar szó hallatára megörültünk, helyeseltünk, bólogattunk, ezt ők is ovációval fogadták. A nyelvi akadályok feletti győzelmet tovább erősítették azzal, hogy elsorolták az általuk (valószínűleg a vasútállomások hangosbemondóitól) ismert magyar városok neveit: "Nyíregyháza, Debrecen, Hajdúszoboszló!!!" Az idősebbik azt is mondta, hogy valaha dolgozott Debrecenben. Ezzel ők megalapozottnak tekintették határok felett átívelő barátságunkat, így el is kezdtek minket letarhálni. Első körben cigit kértek, de ezzel nem szolgálhattunk. Másodikra egy kis kenyeret szerettek volna - adtunk nekik vagy fél kilót, Andrisnak volt elég. De, hogy a kenyeret ne kelljen üresen enni, még egy kis húsféleséget szerettek volna. Az is jutott, nem is kevés. Ekkor már elégedettnek tűntek, és a jó viszony fenntartása végett megint felemlegettek egy-két magyar városnevet, váltottunk is pár szót, már nem tudom, miről. Búcsúzás után már úgy tűnt, elválnak útjaink, de hamarosan utánunk kiabáltak. Ti., hogy a távcsövemet nem adnám-e oda. Emlékszem, eltelt pár másodperc, míg a kérést értelmeztem. Nem kaptak távcsövet. :)Ahogy ereszkedtünk, egyre több lett a turista, pontosabban a kiránduló: kisebb-nagyobb társaságok, családok jöttek szemben, láthatóan nem  magashegyi túrához igazított öltözékben. Szerencsére az út menti sziklákon érdekes növényeket láttunk, ezek nem engedték eluralkodni az elménken a közelgő civilizáció rémképét.

Zöld fodorka

Fürtös kőtörőfű

Dárdás vesepáfrány

Piros pozdor

Csillagos májmoha

A Stiol nevű tetőt elérve a kék sávról a piros háromszögre váltottunk, ami nagyon meredek, sziklás ösvényen ereszkedett a vízesés felé. Ez már boka- és térdpróbáló szakasz volt, nem csak az egyensúlyozásra kellett figyelni, de az ízületek megterhelését is ajánlatos volt csökkenteni lehetőség szerinti. Hozzáteszem, hogy bár nem volt sokkal könnyebb a táskánk, mint az elején (vagyis ~20 kg), a negyedik napra úgy hozzászoktunk, hogy gyakorlatilag alig jelentett plusz megterhelést a cipekedés vízszintes és emelkedő terepen. Most, amikor vissza kellett fogni a lendületünket lefelé, már kicsit nehezebbnek hatott, de ezt "csak" a térdünk érezte. Az ösvény amúgy csoda szép, egy sziklafal előtt haladtunk el, míg le nem értünk a vízeséshez. Utóbbi már az ujjatlan pólós, halásznadrágos, tangapapucsos, vastag nyakláncos kirándulók felségterülete - s miközben ezt épp a többieknek ecseteltem, megszólított minket a típus egy mintapéldánya. Arra volt kíváncsi, érdemes-e felmenni oda, ahonnan jöttünk. :) Válaszunk határozottan igenlő volt, mire jött a következő kérdés: "Mi van ott?" Ezt is elmondtuk: szép kilátás, erdő, legelő, tengerszem... Kérdezőnket további kételyek nyugtalanították, ezért tovább faggatott: "Nehéz felmenni oda?" Megnyugtattuk őket, hogy ez a pár száz méteres sziklás emelkedő ugyan nehéz egy picit, de nekik menni fog, és mindenképpen megéri a fáradtságot. Azt hiszem, végül nem mentek sokáig. :)

Lóhavasi-vízesés

Lóhavasi-vízesés

Buglyospáfrány

Gyászlepke

A Lóhavasi-vízesésben épp csak csörgedezett a víz, de mi jót ugrándoztunk a sziklákon. Utunkat azonban folytatnunk kellett lefelé. Ez elég fárasztó és fájdalmas volt, és kivételesen a táj is egyre kevésbé kárpótolt a fájdalmakért, hiszen egyre közelebb kerültünk a településhez, nőtt az emberi tevékenység nyoma a tájon. Persze, azért összességében itt sem panaszkodtunk.




Borsafüredre beérve már kerestük az első kocsmát, ahol lerogyhatunk, de nem találtunk megfelelő "egységet", így úgy döntöttünk, valahogy átjutunk Borsára és ott kezdjük el jól megérdemelt pihenőnket. Találtunk egy buszmegállót menetrend nélkül, ahol stoppolni kezdtünk. Csodák csodájára, talán 10 percet se vártunk, és megjött egy üres busz, mintha csak nekünk küldték volna. Bezsúfoltuk magunkat a busz végébe, és  hamarosan már száguldottunk is a szomszéd városba. Borsán bepótoltuk a kocsmázást, irtó keményeknek éreztük magunkat a megtett kilométerek után, és ez az érzés az elfogyasztott sör mennyiségével csak erősödött.



Azért túlzásba nem vittük, hiszen még szállást is kellett keresnünk. A pincércsaj egy motelt ajánlott, talán a Rodna Motel lehetett az, már nem emlékszem pontosan. A legnagyobb előnye az ára volt, de végül is 1 éjszakát ki lehetett benne bírni, pláne sátorozás után. Régóta álmodoztunk már egy friss, meleg vacsoráról, úgyhogy étterem után néztünk. Talán a harmadik próbálkozásra sikerült is találni egy olyat, aminek nem csak a neve "Restaurant", hanem a funkciója is, magyarul "van kaja". A hely az autóút mellett volt, a kórházzal szemben. Kívülről nagyon jól nézett ki, rusztikus stílusú épület, belül tele fa bútorokkal és kitömött állatokkal (még rozsomák is volt!). Az étlap szintén jól fest, de sajnos a lényeg itt sem a külső. Az angolul alig beszélő és minden bizonnyal minimális felszolgálói tapasztalattal rendelkező, illetve érzékkel megáldott pincérlány ugyanis elmondta (nem jó szó, inkább kifejezte), hogy a menü kb. 90%-a nem kérhető, így tulajdonképpen 3-4-féle étek közül válogathattunk, kedvünkre. A tálalás is hagyott maga után kívánnivalót, úgy emlékszem, az árak szintén. Vacsora után még feltöltöttük Lion-raktárainkat a helyi szupermarketből, és nyugovóra tértünk. Éjjel hatalmas vihar jött, zuhogott az eső, dörgött-villámlott, mi pedig áldottuk Andris nevét, aki ennyire pöpecül időzítette a túrát.Másnap korán reggel, hűvös, esős időben indultunk Borsáról Máramarosszigetre busszal. Bő 2 órás lehetett az út, a vége felé heringként összepréselődve vártuk az érkezést. M.m.szigeten volt elvileg elég sok időnk, talán másfél óránk a Szatmárnémetibe vivő buszig, így beültünk az állomás melletti kávézóba. Jól esett beszélgetni és ülni, alig vettük észre, hogy az idő elrepült. 10 perccel indulás előtt kezdtük csak keresni a buszt, amely azonban ekkorra már "megtelt" (?), és a bunkó, arrogáns buszsofőr nem volt hajlandó minket felvenni. (Amúgy határozottan pozitív tapasztalataink voltak a többi sofőrrel.) Ez már önmagában is elég bosszantó és megalázó volt, de a slusszpoén még csak most jött: aznap nem ment több busz Szatmárnémetibe! Meg vonat se. Egy darabig próbáltunk segítséget kérni, elmentünk egy buszpályaudvarra, hátha ők tudnak valamit, menetrendeket böngésztünk, de semmi jel nem utalt arra, hogy úgy el tudnánk jönni M.m.szigetről, hogy még a mai nap folyamán átlépjük a határt. Eszünkbe jutott a pályaudvar mellett az egyik boltban magyar(ul jól beszélő) eladó, akinél érkezésünkkor vásároltunk. Megkérdeztük, hátha tud segíteni, szerencsére tudott - 10 percen belül hívott egy ismerős taxist, aki vállalható áron átvitt minket Szatmárnémetibe. Ott a pályaudvar büféjébe már törzstagokat megszégyenítő magabiztossággal léptünk be, hogy 1-1 üdítő mellett még kihúzzunk 1-2 órát a vonatig.

Ide illene valami zárszó, de képtelen vagyok szentimentálisan ecsetelni, hogy mennyire jó túra volt ez számunkra. Búcsúzáskor szentül fogadkoztunk, hogy itt nem állhatunk meg, jövő nyáron folytatás. :)