Az Bodrogköznek öreg bajairul, s dicső emlékeirül az réges-régi multbul

A Bodrogköz az ország egyik legjobban elfelejtett, távoli tája, amit mindig is elszigetelt sajátos földrajzi fekvése. Egyik irányból a Bodrog, másik irányból a Tisza szabta és szabja gátját annak, hogy áramoljon a pénz, az áru és az emberek az ország többi része meg a Bodrogköz között. Az utóbbi 90 évben a magyar-szlovák határ kettészeli ezt a vidéket, amit mindkét országban főként magyarok, illetve kisebb részben magyarul beszélő cigányok laknak.


Ezer éve nem gazdag e környék, mert területe nagy része alkalmatlan a jövedelmező gazdálkodásra. A mélyebb helyeken ártér és mocsár, a maradékon rosszul termő homokbuckák vannak, ráadásul az Alföld többi részéhez képest ősszel korábban kezdődnek a hajnali fagyok és tavasszal sokáig tartanak. A szlovák oldalon fekvő Nagykaposon és Királyhelmecen talán látványosabb a hanyatlás, de a magyar oldalon is tisztes szegénységben és mély nyomorban létező falvak váltják egymást.

Ehhez képest meglepően sok történelmi emlék kötődik a Bodrogközhöz. Vannnak itt látványosan szép állapotban megmaradt műemlékek, és vannak csak jelzésértékű emlékművekkel megjelölt ezeréves történetű helyszínek is.


A Bodrogközt nem egyszerű megközelíteni. Magyar földről mindössze három út vezet a tájhoz: Sárospatakon és Sátoraljaújhely közelében lehet egy-egy hídon átkelni a Bodrogon, a Tiszát pedig Cigándnál szelhetjük át. Mi – kalandot és a legrövidebb utat keresve – a térképek szerint Tuzsér és Zemplénagárd között közlekedő komppal kíséreltük meg a tiszai átkelést. Már azt baljós jelnek kellett volna tekintenünk, hogy Tuzsér mellett a komphoz vezető döcögős úton szembe jövő biciklisek nagyon furcsán néztek ránk, amiért autóban ülve döngetünk határozottan előre. Mikor végre megpillantottuk a Tiszát, nem sokáig tartott az örömünk: olyan nyomvályúkban kellet volna egy hajdanvolt földúton lehajtanunk a folyópartra, hogy a művelet végrehajtása egy dömper számára is kihívást jelentett volna. Kompot tényleg láttunk, jobban mondva egy kompként működő, biciklisek és gyalogosok szállítására szakosodott lélekvesztőt.
Pácinnak kastélyárul, mely fényűző otthon vala az reneszánsz korban
A Bodrogköz keleti végén kissé hullámos, változatos tájban gyönyörködhetünk, nyugaton pedig a távoli zempléni hegyek látványa javítja az unalmas lapályt. Az egésznek valahol a közepén található az 1500 lakosval központi szerepet birtokló Pácin, egy páratlan értékű várkastéllyal a szívében.

Miközben nem sokkal délebbre a törökök nagy sikerrel irtották a magyar seregeket, addig Mágóchy Gáspár, egy elképesztő vagyont felhalmozó földesúr, mit sem törődve a világ bajaival, fényűző palotát kezdett itt építeni magának 1533-ban. Az ekkor még földszintes, de már kezdettől fogva puccos és divatos kastélyt a következő nyolcvan évben többször is bővítették, végig megtartván a reneszánsz pompát.

A később beköltöző Sennyey család ugyan végzett némi barokk és romantikus átalakítást a következő évszázadok alatt, de az 1987-re befejezett alapos felújításkor szinte teljesen visszaállították a reneszánsz kori állapotokat. Amit jó szépérzékkel meghagytak a XIX. századból, az a romantikus lelkülettel megtervezett kerítésfali bástyák és a pusztán esztétikai céllal épített gyilokjáró. Az összhatás legjobban ezen a légifotón látszik.

A bástyáknak és erődfalaknak semmi védelmi szerepük nem volt, ezen látványelemek csak az épület grandiózus fényét hivatottak emelni.

Örömmel jelentem, hogy legtöbb magyarországi társával ellentében, a pácini kastélyban odabent is körül lehet nézni! Csinos kiállítást rendeztek itt be Bodrogközi Kastélymúzeum néven. A kastély eredeti berendezéséből is maradt több szobára való bútor, és népművészeti alkotásokat is láthatunk bőven. Bemutatják még a környék lakosainak hagyományos foglalkozásait és egy helyi grafikus rajzait is, egyszóval változatos a kiállítás. A részben eredeti belső tér miatt talán még az sem fogja sajnálni a belépőjegy árát, aki nem kimondottan vonzódik a hagyományos múzeumi műtárgyak iránt.

Az kisrozvágyi kísértettanyárul, mely többre lett volna hivatott, mint mi belőle lett
Kisrozvágy annyira kicsi, hogy rajta sincs a fenti térképen. Százötvenen lakják, és nyolc kilométerre van Pácintól, Nagyrozvágytól keletre. Olyan közel van nagyobb névrokonához, hogy ha az egyik faluban kiált valaki egyet, azt biztosan meghallják a másikban.
A falu történelmének mélysége a méretével fordítottan arányos. Azt mondják, Karostól Kisrozvágyig húzódik a leggazdagabb honfoglalás kori régészeti lelőhely. Vándorlelkű őseink Kárpátalja felől jövet zsákutcába kerülhettek itt a Bodrog és a Tisza miatt, és hosszú időre tábort vertek a környéken. A X. század első felében innen irányították a kalandozásként eufémizált rablóhadjáratokat a magyar nagyfejedelmek, és a vesztesaugsburgi csata után költöztek tovább nyugatra, Esztergomba. Az ő emlékükre kezdtek bele Kisrozvágy mellett egy ambíciózus terv megvalósításába. Egy honfoglalás kori falu rekonstrukcióját akarták felépíteni, és el is jutottak vele egy darabig.

A régészeti parkot nem könnyű megtalálni. Nagyrozvágy felől érkezve rögtön a falu elején balra kell fordulni ott, ahol a főút jobbra kanyarodik. Ezen az úton 800 métert haladva, aztán egy földúton jobbra fordulva érjük el újabb 500 méter után a skanzen bejáratát. Ha jól emlékszem, "Berzseny falu" néven helyenként ki van táblázva a haladási irány. A parkoló üres volt, de ez még nem lepett meg. A bejáratnál éppen készítettem volna elő a pénztárcámat, mikor meglepődve láttam, hogy az ajtó nyitva, viszont a jegyárusító fülke üres. Ablakán egy felirat, mely arra kéri az ide tévedt barangolót, hogy amennyit szívesen ad, annyit dobjon be a kikészített perselybe, aztán menjen be a kapun, és vigyázzon magára meg a kiállított tárgyakra. A hozzáértő lelkesedéssel kialakított régészeti park nem kapott állami támogatást, így pénz hiányában be kellett zárni. A hely őrzésére sincs fedezet, de valami kivételes bizalom által vezérelve nem lakatolták le a kaput, hanem nyitva hagyták a látogató előtt azt, ami a park értékeiből megmaradt.

Ennek fényében hihetetlen, hogy mi mindent találunk még itt. Egy ősmagyar vezér jurtája teljes díszben áll döjfösen az erdő szélén, benne szablyákkal, lovas eszközökkel, bőrből készült ősi használati tárgyak rekonstrukcióival, szóval tényleg úgy érezhetjük magunkat, hogy Árpád apánknál járunk vendégségben. A parkban van még egy halászfalu egy kis tóval meg néhány koraeli leletek alapján elképzelt, fából és nádból épített házikó, amiben eredetileg a X. század mesterségeit mutatták be.
Egyrészt csodával határos, hogy a környékbeliek még nem lovasították meg a kiállítási tárgyakat, másrészt elkeserítő, hogy egy ilyen hiteles helyszínen megvalósított érdekes kezdeményezést szó szerint elleptek a pókhálók.

A skanzent néhány évvel ezelőtt felépítő alapítvány honlapja szerint néhány éve még őshonos állatok legelésztek a karámban és programokat szerveztek az ide látogatóknak. Mi 2009-ben bedobtuk az őrzés nélküli szellemfalu perselyébe a belépőjegyek árát, hátha egyszer újra lesz belőle valami. Reménykedve lapozom fel időnként az itt elrejtett geoláda weboldalát, hátha az arra járók beszámolnak valami változásról.

2010 június eleje: Az első magyar monszunesők után pár nappal újra felkerestem a parkot, és fájdalommal hallottam az üzemeltetőktől, hogy akkora tó keletkezett az oda vezető út mentén, ami szerintük augusztusig biztosan nem szárad ki. Addig sem kocsival, sem gyalog nem lehet megközelíteni a bejáratot, még traktorral is csak ngy kerülővel... Száradás után azonban újra szeretnének vendégeket fogadni! 
Karcsa ősi templomárul, melyet az jelenkor nem jól becsüle meg
Karcsa Pácintól nyugatra fekszik négy kilométerre, és 1800 lakosával joggal vetekszik szomszédjával a térség központi szerepéért. Hatalmas múltú község Karcsa, hiszen itt telepdtek meg először őseink a Bodrogközben. Épp emiatt épült ide a környék legrégebbi temploma, mely többé-kevésbé ma is eredeti állapotában látható.

A harang és torony nélküli templom építéséhez nem mindennapi mondakör kapcsolódik. A történet szerint réges-régen a falu tavának mélyén tündérek és boszorkányok is éltek. A templomot a tündérek építették fel két nap és két éjszaka alatt, és amikor két tündér a harangot repítette az új templom felé, a boszorkányok üldözőbe vették őket. Már majdnem elcsípték a tündéreket, amikor elkurjantotta magát a pirkadatot jelző kakas, és a boszorkányoknak vissza kellett merülniük a tó mélyére. A kukorékolásra sajnos a tündérek is megijedtek, és elejtették a harangot, ami a tornyot is magával rántva elsüllyedt a Karcsa-tó mélyére. Többször keresték azóta a harangot, és egyszer régen meg is találták a kitartó falubéliek. Láncot kötöttek rá, eléfogtak 24 ökröt, és húzni kezdték. Egyszer azonban valaki felkiáltott: "Jaj, a kisujjam!" Erre mindenki megállt, az ökrök hasraestek, a lánc elszakadt. Azóta sem sikerült újra meglelni a harangot, viszont azt beszélik, hogy száz évente egyszer hallani lehet a kongását.

A templom mostani kinézete a hatvanas években végzett alapos felújításnak köszönhető. Szerencsére nem a hatvanas évek stílusában történt az újjáépítés, hanem próbáltak hűek lenni a templom eredeti, román stílusához, de azért a modern kor elkövetett itt néhány siralmas baklövést. A látványosan olcsó riasztóberendezés dobozát a szép bélletes bejárat közepén még megértem, de vacak ötletnek tartom a rikító kék ajtót és a méretes műanyag virágcserepeket. Az élénk kékség miatt nem szívesen néztem ebbe az irányba, pedig a szépen faragott részleteken hosszan elidőzhetne a szem. Kedvesek az ajtó két oldalon ülő, a bejáratot vigyázó szörnyszülöttek, és különlegesek az oszlopszerű dombordíszek.

A külső rémtettek eltörpülnek a felújítás alatt elkövetett belső kegyetlenségekhez képest. Nem tudom, hogy az alacsony költségvetés vagy valamilyen elfajult modernizmus volt-e az okozója annak, hogy meg sem próbáltak a régmúltból megmentett falakhoz legalább anyagválasztásban illő tetőszerkezetet eszkábálni. Vagy hogy vajon miért volt muszáj fa vagy kövek helyett ocsmány nyersszürke betonból kiönteni az évszázadok viharában megsemmisült felső falrészletek pótlását. Belépvén próbáljunk nem ezekre figyelni, hanem a valóban lenyűgöző román kori ívekre és oszlopdíszekre... Egyértelmű az olasz és francia hatás: Karcsa az Árpád-házi királyok korában a johannita lovagrend birtokában volt, akik alighanem egy tapasztalt mestert hoztak magukkal nyugatról a templom megtervezéséhez.
A következő fénykép azért ilyen ferde és összecsapottnak látszó, mert a templomot birtokló református gyülekezet a jelek szerint oly mértékben szereti hangsúlyozni azt, hogy ezt a történelmi imaházat a mai napig lelkesen használják a hívek, hogy a 800 éves falakat két otromba ikeás könyvszekrénnyel takarták ki. Megpróbáltam lehagyni a szekrényeket a képről, de a hangsúlyos fekete hangszóró elől így sem volt menekvés...

Az Karos melletti pusztában meglelt honalapítás korábul való temetőrül
Az aprócska Karostól egy kilométerre, a Sátoraljaújhely és Sárospatak felé vezető út mentén, összesen 73 honfoglalás kori sírt tártak fel a régészek a közelmúltban. A leletek között díszes szablyák, övveretek, tarsolylemezek, pénzérmék voltak, de talán az előkerült tárgyaknál is fontosabb a helyszín történelmi jelentősége: ezt a temetőt tartják bizonyítéknak arra, hogy valóban itt volt a X. század első felében a magyarság központja.

Sajnos a leleteket az utolsó szálig elvitték innen. Nem tudom, láthatóak-e valahol, de talán a sárospataki várba került közülük valami, hiszen az emlékhely a pataki Rákóczi Múzeumhoz tartozik. Ami a helyükre került, az egy tájékoztató tábla, egy emlékmű, és hetvenhárom fejfa vagy kőhalom, ami a feltárt sírok helyét jelzi. Maga az emlékmű szerintem az egyetlen modern mongol műalkotás Magyarországon, lévén hogy a szobor egy megjegyezhetetlen nevű mester, Yöngsiebu Barsbold Denzen alkotása.
Szerencsére tárgyi emlékek nélkül is misztikus a hely. A távolban a Zempléni-hegység szép vonulata látszik, a temető helyén pedig virágos rét terül el, és bármikor érkezik ide a látogató, szinte biztos, hogy egyedül lesz az ezeréves pusztában.