A túra mottója: "hóviharban még úgyse sátoroztam"

Habár közünk nem volt a gerinctúra teljesítéséhez, mégis egy nagyon jó hangulatú, tanulságos, érdekes túrán vagyunk túl.
Nagy álmom végigsétálni egy magashegység gerincén téli körülmények között. Vonz a kék ég, az előttem kanyargó jeges-havas gerinc látványa, az, hogy látom, honnan indultam és merre tartok. Szeretem a hideget, a telet, még a szelet is. Egy-egy hidegfront után ilyenkor, télen a legszebb a kilátás, ilyenkor senki nincs a hegyen a társaimon és rajtam kívül, amit külön szeretek.
Eredetileg hárman mentünk volna a Radnaiba Judittal és Ákossal, azonban Juditot nem kis erőfeszítéssel sikerült lebeszélnem különböző okokra hivatkozva. Egy nagyon objektív ok az volt, hogy ha csak egy napot is késtünk volna az eredeti tervhez képest, ami télen azért könnyen előfordulhat, akkor már behozhatatlan hiányzásra tett volna szert az iskolában. A másik fő ok pedig az volt, hogy úgy gondoltam, nem bírná a túrát fizikailag, vagy ha végig is szenvedné valahogy, nem sok öröme lenne benne. Később kiderült, hogy jól gondoltam, mert én se nagyon bírtam.
Így Ákossal ketten maradva 21-én, szerdán indultunk az esti Corona nemzetközi gyorsvonattal a Keletiből. Az előrejelzések nem voltak biztatóak, de bíztunk benne, hogy egy nap rossz időt átvészelünk, legrosszabb esetben csúszunk egy napot, de folytatjuk a túrát.
Az útvonal tekintetében Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban c. könyvét szerettük volna követni: Borsáról felmenni a Pietroszra, majd végig a gerincen az Űnőkőig, innen lemenni Óradnára egy oldalgerincen, és hazavonatozni.
Bethlenben (Beclean pe Somes) megvárva a csatlakozást (ami pár perc eltéréssel indul a oebb.at keresőjéhez képest, de nem kell aggódni miatta) 9:33-ra (EET) érkeztünk meg Alsóvisóra (Viseu de Jos), ahonnan az állomás elől beszállás után azonnal indult a maxitaxi Borsára. A jegy 9 lej-be került, és kicsit többen voltunk az eszközön, mint amennyire méretezték. Ennek ellenére még egy szúrós pillantást se kaptunk a hatalmas hátizsákokért, a helyiek csendes beletörődéssel tűrték, hogy a fejük felett átemeljük a zsákomat és hátracipeljük, közben minden második fejet leverve a lógó csatokkal, hevederekkel.
Borsára közel 1 óra utazás után érkeztünk meg a rövid távolság ellenére, de az utak minősége egy úgymond rugózás nélküli, túltömött kisbusszal (amit bárhol le lehet stoppolni, és bárhol le lehet róla szállni, és folyamatosan a szekereket kerülgeti) ennyi időt vesz igénybe kb. 20 km megtétele. Megérkezés után érdeklődtünk, hogy a Repede-völgy bejáratához hogyan juthatnánk el, mondták, hogy a kórház elől indul a járat. Kicsit félre is érthettük egymást a helyiekkel, mert mi (én legalábbis biztos) olyan járatot kerestünk, ami a völgy bejáratához visz el, ezért nem is fektettünk bele sok energiát és időt. Aztán már a völgy lakóházai között szembesültünk vele, hogy VAN olyan járat, ami a völgyben fekvő településrész végéig elvisz minket, így szinte semmit nem kellett volna aszfalton gyalogolnunk.
Mivel ezt ott és akkor még nem tudtuk, végigsétáltuk a kb. 7 km-t az igazi túra kezdetéig, ami kb. 2 órát vett igénybe. Közben Ákos meghívott egy lángosszerűségre, amit mindenkinek csak ajánlani tudok; Ákos szerint kicsit kispórolták belőle a juhtúrót, de azért finom volt.
A település végén (N47.61956 E24.69701) egy kerítés sarkánál induló kis ösvényen hagytuk el az erdei utat, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Az biztos, hogy a könyv szerint a rendes kék jelzésen a központból nem szabad télen felmenni a lavinaveszély miatt! A könyv ezt az oldalgerincet ajánlja a felsőbb régiók megközelítésére, ebből az irányból, de írja, hogy összefüggő út nincs. Az ösvény kis kanyargás után felvitt minket egy keskeny, de felismerhető útra, majd próbáltunk a gerincvonalat követve emelkedni, amerre éppen sikerült.

Uploaded with ImageShack.us
A Repede-völgy házai között

Uploaded with ImageShack.us
A kerítés sarkánál hagytuk el az utat (visszatekintve készült a kép, így eredetileg jobb kézre esik a kerítés)

Elég esetleges útvonalat követve, egy kerítésmászást követően, időnként találkozva egy-egy erdészeti úttal, Ákos javaslatára szakítottunk egy szintben futó út kényelmével, amivel csak alig-alig sikerült magasságot nyernünk, és a legrövidebb, legmeredekebb útvonalon megcéloztuk a gerincet, feladtuk a felfele vezető utak, nyiladékok keresését. Még bőven volt hó a fenyvesben, sziklákat, kidőlt fatörzseket kerülgetve emelkedtünk, végig Ákos ment elől: én egyszerűen nem bírtam a tempóját, végig csak kepesztettem, hogy legalább ne maradjak le nagyon. Sajnos a súlytöbbletemnek köszönhetően (amit részben a bőröm alatt, részben a táskámban cipeltem) én ott is beszakadtam, ahol ő nem, így időnként a lábnyomába lépve is meglepetések értek, és térdig, combig, derékig süllyedtem. Amikor máshogy nem ment, négykézláb kecmeregtem ki a hóból, a botokat keresztben fogva, már régen nem a hegyükkel kapaszkodva.

Uploaded with ImageShack.us
Kilátás a kaszálókról

Uploaded with ImageShack.us
Alattunk Borsa (a Repede-völgy házaival), szemben a Máramarosi-havasok

Az erdő ennek ellenére lenyűgözően szép volt a maga elhagyatottságával. A gerincélre felkapaszkodva, az Openmaps térképén Vf. Arsiscioara névvel jelölt sziklák fölött (N47.61157 E24.68456) egy tisztáson megálltunk havat olvasztani a szórványosan szállingózó hóban, ugyanis kifogytunk a vízből, mindkét termoszunk kiürült, a kulacsomat (amit tulajdonképpen Judittól kértem kölcsön) pedig még valahol a kaszálókon elhagytam a táskám hálós oldalzsebéből.
A pihenőt és az olvasztást követően folytattuk a nehezen járható utat, és "félelmetes", pár száz méteres távolság megtétele után indítványoztam a megállást és sátorozást egy arra kiválóan alkalmas tisztáson egy kis nyeregben (N47.60927 E24.68020). Az Openmaps térképe szerint itt van az erdőhatár is, és az egyre romló idő miatt nem akartunk a kopár, esetleg éles gerincre kimenni. Amúgy is csak bő fél óránk volt a naplementéig, és nem mellesleg képtelen lettem volna tovább menni, annyira elfáradtam.
Amíg én megkezdtem a sátorhely kiásását, Ákos kicsit feljebb ment megnézni, hogy milyen folytatás vár ránk másnap. Mindeközben hiúznyomokat talált, amit aztán én is azonnal meg akartam nézni, és ezen a kb. 100 méteres távolságon, táska nélkül, néhány 10 méteres emelkedőn jöttem rá, hogy nekem végem van, pihennem kell.
A sátorállítást és pakolászást követően nekiálltunk havat olvasztani, levest főzni. Szerettünk volna valami laktatóbbat is enni, de annyira átfagytunk, mire a leves és 1 adag tea elkészült, hogy lefeküdtünk a hálózsákokba, "majd a sátorban eszünk kenyeret" felkiáltással. Ezt követően egy falatot se ettem, reggelig olyan zavartalanul aludtunk, mint én magam részéről a saját ágyamban se.

Uploaded with ImageShack.us
Mókusnyomok

Uploaded with ImageShack.us
Újfent a Visó völgye

Uploaded with ImageShack.us
Táborverés

Reggel szürke időre, szállingózó hóra ébredtünk, széllel. Folytattuk az utat a saját nyomainkat követve az előző esti "felderítés" alapján, de az erdő elfogyni csak nem akart, csak egyre ritkult. A hó mély volt és nem tartott, így hótalppal mentünk, az enyém azonban állandóan leoldott. Egy sziklakiszögellés oldalról kerülése közben, amikor 5 lépés alatt 3 alkalommal esett le rólam a hótalp, betelt a pohár, és levettem őket. A hó állaga nem tetszett, nagyon nem bántam, amikor visszaértem a gerincélre, ahonnan kis pihenőt követően folytattuk az utat.
Az első esti sátorozóhelyünkről kb. 3 óra alatt pont 300 métert emelkedve egy sík, kicsit szélesebb, sátorozásra kiválóan alkalmas nyeregbe értünk (N47.60351 E24.67262, kb. 1800 m), ezen áthaladva az emelkedő meredekebbé vált, a fákat ekkorra már teljesen elhagytuk. Nem volt éles erdőhatár, hanem szépen elmaradoztak mögülünk.
A meredek emelkedő a nyereg felett kiszélesedett, a minimális, kb. 20-30 méteres látótávolság mellett nem is volt gerinc jellege, viszont számomra ijesztő volt a fölénk magasodó, sík hófal. A hó táblásan tört, most először a túra folyamán nem éreztem magam biztonságban. Kihúzódtunk a széles gerinc szélére, ahol volt némi hóból kiálló növényzet, és hamarosan fel kellett venni a hágóvasakat is.
Nagyon hosszúnak tűnő kapaszkodás után volt egy pont, ahol Ákos még fel tudott menni, én azonban egyszerűen nem. Egy meredekebb törésnél őt még megtartotta a hó, azonban én csak egyre jobban elástam magam, ahogy próbáltam felmenni. Ezúttal négykézláb, a botokat keresztben fogva se bírtam kikapaszkodni a saját magam által taposott gödörből. Akkor levettem a táskát, eltettem a botokat, előszedtem a jégcsákányt, de annak a nyele se tartott a laza hóban, a kapáról vagy a csőréről nem is beszélve. Már azt fontolgattam, hogy a botokkal négykézláb próbálok meg felmászni, a táskát pedig magam után húzom zsinórral, amikor felérek Ákos mellé egy kevésbé meredek szakaszra, amikor lekiabált, hogy semmit nem lehet látni, vissza kéne fordulni. Mivel amúgy se bírtam felmenni, ennyivel meg is győzött. Később elmondta, hogy a gerinc elkeskenyedett, és egyszerűen nem látszott volna, ha belesétálunk valami leszakadásba.
Visszafordultunk, és pillanatok alatt leértünk a meredek lejtőn a sík nyeregbe, ahol gyorsan le is sátoroztunk. A hó itt meglepően kicsi volt, minimális ásást követően elértük a talajt, szerencsére nem egy borókabokor tetején kezdtünk ásni. Még csak dél volt, a sátorban a gázfőzővel vizet olvasztottunk, teát főztünk, majd elaludtunk.

Uploaded with ImageShack.us
Ákos képe jól visszaadja a túra hangulatát: egy képben benne van minden - a szél, a meredek emelkedő, a szakadó hó

Uploaded with ImageShack.us
Itt még tűrhető volt a látótávolság

Uploaded with ImageShack.us
A sátorhely kiásása

Miután a délutánt átaludtam, éjszaka alig bírtam aludni pár órát. A szél rángatta a sátrat, de szerencsére az kitartott (egy Decathlon-os T2, alumínium rudakkal "feljavítva", a hószoknya sajnos nem készült el rá, most jól jött volna), viszont a hó egyre jobban betemette oldalról a két ponyva között, és ahogy benyomta a ponyvát, egyre fogyott az amúgy is szűkös hely; emellett olyan hideg volt kint, hogy a sátor belső felületén is lecsapódott a pára, így a szél rángatása miatt folyamatosan a saját megfagyott leheletem szitált vissza az arcomba. A hó már nem is zörgött a ponyván, hanem olyan hangja volt, mint a statikus zúgásnak egy elhangolt rádión.
Reggel 5-kor szólt az ébresztő, hallgattuk tovább a vihart, majd egy idő után próbáltunk főzni az összeszűkült élettérben. Levest reggeliztünk, majd a leveses edényben teát főztünk, majd a leveses-teás edényben vizet olvasztottunk, és ebbe bedobtam egy citromos ízesítésű kalcium-magnézium pezsgőtablettát - na ez volt az ivóvíz pikáns ízesítéssel.
Úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, mert további havazást mondtak vasárnapra, semmi értelme nem lett volna feljutni a gerincre, majd ott ragadni 1-2 napra a sátorban, mire le tudunk jönni.
Pár órára kiderült az ég, láttuk, hogy előző nap honnan kellett visszafordulnunk (elszomorítóan közel volt ahhoz képest, mint amilyen távolinak tűnt a hóviharban), de a köd még gomolygott a csúcsok körül és a tőlünk keletre fekvő völgyben. Hideg volt és erős szél; együtt a kettőt iszonyatosan hidegnek nevezném. Este -10 fok körüli hőmérsékletet mértem, de reggelre ez tovább hűlt, 1-2 percnél tovább nem tudtam pakolászni kesztyű nélkül. Az összecsukott túrabotok úgy eljegesedtek belülről, hogy nem tudtam őket kihúzott állapotban megszorítani, így jégcsákánnyal sétáltam le az előző esti sátorozóhelyünkre, ami nem is bizonyult indokolatlannak: mivel hágóvasat nem akartam felvenni, mert annyira fázott a lábam, hogy nem mertem még a szíjakkal is elszorítani, pár alkalommal a csákány nyele akadályozta meg, hogy szánkózzak egy nagyot a jeges havon.

Uploaded with ImageShack.us
A sátorból készült kép az előző napi út végéről; a sziklákig jutottunk

Uploaded with ImageShack.us
A kissé megnyomott sátor

Uploaded with ImageShack.us
Erre indultunk vissza

Uploaded with ImageShack.us
Úton vissza

Uploaded with ImageShack.us
Panoráma a Visó völgyéről

Uploaded with ImageShack.us

Uploaded with ImageShack.us
Amikor néha kisütött a nap

Uploaded with ImageShack.us
Visszatekintve ereszkedés közben

Az előző esti sátorozóhelyünket elérve északi irányba elhagytuk a gerincet, mivel az egyik térképünk szerint erre egy ösvénynek kellett volna lennie, azonban ezt a mély hóban nem ismertük fel, így végül leereszkedtünk a völgybe, ahogy éppen sikerült, időnként nagyokat esve a kidőlt, kivágott fenyők között. Egy romos, de téli menedéknek tökéletes kunyhó mellett értük el az utat (N47.61863 E24.68126), majd beértünk Repede településrészre. A maxitaxira 2 órát kellett volna várnunk egy vegyesbolt nagyon kedves tulajdonosa szerint, ahol kávét és vizet vettünk, valamint megálltunk előtte pakolászni az esőbeállóban, így gyalogoltunk tovább.
Nem stoppoltunk, mégis felvett minket egy arra járó jármű, a sofőr kitett minket a maxitaxik fordulójában, pénzt se fogadott el cserébe, csak kézfogást. Innen három kisbusszal, azaz kettő átszállással eljutottunk Alsóvisóra, majd sok várakozást és vonatozást követően vasárnap reggelre hazajutottunk a Keletibe.
Tanulságos, érdekes túra volt, a következő téli szezonban újra megpróbálom, de valószínűleg a nyári útvonalat követve Szalancáról, hiába hosszabb egy nappal.

Uploaded with ImageShack.us
Az egyetlen forrás, amit láttunk; a Repede-völgyben, a település szélén

Uploaded with ImageShack.us
Visszatértek a felhők

Uploaded with ImageShack.us
Az egyik átszállás alkalmával a benzinkút mellőle a 18 és 17c utak találkozásánál

Uploaded with ImageShack.us
Az alsóvisói vasútállomásról I.

Uploaded with ImageShack.us
Az alsóvisói vasútállomásról II.

Tanulságok, tapasztalatok:
- vonatjegyet (legalábbis Tatabányán) nem tudnak kiadni Bethlenbe; következő megálló, amit ismernek: Déda (Deda)
- a nemzetközi viszonylatú vonatjegyekre 50%-os kedvezmény van, tavalyi számításainkkal és tapasztalatainkkal ellentétben ez már a belföldi szakaszra is vonatkozik, nem érdemes "ügyeskedni" a belföldi 50%-os kedvezménnyel a határig annak se, akinek van ilyen
- vonatjegy Bethlen és Alsóvisó között: 10-15 lej (típusfüggő)
- maxitaxi Alsóvisó és Borsa között: kb. 10 lej
- ha van is olyan a fenti szakaszon, hogy menetrend, azt senki nem ismerte, de mindenki biztos volt benne, hogy majd jön valami, és jött is
- VAN maxitaxi a Borsa és Repede-völgy felső része között, a kórháztól indul, csak mi nem találtuk meg a megállót, igaz nem is kerestük
- Bethlenben nem tudnak nemzetközi viszonylatban helyjegyet adni a Coronára, így át kellett mennünk Dej Calatori-ra, de nem kellett külön jegyet venni a vonatra, amivel átmentünk
- már megint 2x annyi ételt vittem, mint kellett volna
- a helyiek nagyon segítőkészek és barátságosak!!