Adjunk hálát az anticiklonnak!

Utoljára akkor mentem olyan sebességgel autópályán, amikor még a szovjet ipar egyik remekbeszabott, Zaporozsec nevű gépjárművét birtokolta családom, és amely lelkiismeretesen tartotta a 100 km/órás sebességet, mindaddig, amíg nem jött egy leheletnyi emelkedő, amin aztán szánalmasan lelassult. Ekkor a 80 is kemény kihívás volt szegény pára számára.

Azóta kissé átalakult a gépjárműpark, és mi egy Fordban üldögélve suhantunk a már említett retro sebességgel Eger felé, hogy ott majd valamelyik benzinkútnál megvárjuk Adrit és Attilát. A sietség valóban fölösleges volt, kár lett volna az üzemanyagért, hogy fél órával előbb érjünk valahová, ahol aztán emiatt fél órával többet kelljen várnunk. Így az átlagfogyasztás csökkenő rekordjainak döntögetésével ütöttük agyon az időt és szereztünk igaz barátokat az előzősávban, akik non-verbális jelekkel adták tudtunkra, hogy megemlékeznek rólunk.

A kiszemelt töltőállomás kávézójában fogyasztottuk a kávét, forró csokit, ki-ki a maga kedvencét, nézegettük a magazin-felhozatalt és tulajdonképpen mindent abban a majd egy órás várakozásban, amit mégis sikerült a nem sietős autózással összehoznunk. De aztán végre megjöttek a társak és ott hagyhattuk a már gyanúsan szemlélődő kutas személyzetet, tettünk pár kört a körforgalomban, ha már egyszer körforgalomnak hívják ugyebár, majd elérvén a szökési sebességet kiszöktünk az egyik kijárón Eger felé.

Magunk mögött hagytuk az említett városkát, majd Felsőtárkányt, és befurakodtunk a gépkocsi fényszórójának segítségével a tökéletes sötétségben a Bükk fái közé. Sofőrünk, Karel, hogy feldobja a hangulatot, szellemvasutasat játszott velünk, ami abból állt, hogy egyes kanyaroknál hosszabb reakcióidő alatt tekerte el a kormányt a megfelelő irányba, mint ahogyan azt normális emberek szokták egy kanyar esetén tekerni, és amikor már úgy látszott, hogy testi épségünk épsége dugába dől, és vérszerződést kötünk egy-egy fess bükkfával, akkor hirtelen mégis eltekerődött az a kormány és sikeresen haladtunk a megfelelő ívben tovább.

Balázs pedig, aki Karel mellett a mitfahrer szerepét töltötte be, legalábbis abban az ülésben ült, hogy feldobja Karel hangulatát, elhintette, hogy a Bükkben élnek medvék. Köztudomású, hogy Karel és a medvék között még nem alakult ki szoros barátság. Ezen komoly okból tehát Karel kissé rákoncentrált a medvés problémára, ami a szellemvasutas játékot hanyatlásba döntötte.

Megérkeztünk a már kiszemelt, kipróbált, ezáltal az alvóhely keresgélésével járó bizonytalanságot a feledés homályába süllyesztő Hereg-rét parkolójába. Itt rendezgettük sorainkat, ettük a lédús almát, melyeket Attila osztogatott bőkezűen és készültünk az előttünk álló menetre, amelyet aztán kb. 5 perc alatt abszolváltunk, einstandolva a Hereg-rét fából készült, meglepően jó állapotban lévő, tágas esőházát és környékét. A társaság egyik fele a sátorállítás híve volt, míg mi (Attila, Balázs és jómagam), akik majd 20 évvel ezelőtt a Bükk érintetlen vadonjában avatódtunk hátizsákos turistává és sátrat akkor sem állítottunk, megőrizvén eme jó szokásunkat, a házikó betonaljzatán terítettük le derékaljunkat.

Reggel a Hereg-réten

Mikor mindennel készen voltunk, tüzet raktunk, és a tökéletesen csillagos égbolt alatt élvezvén a lángok adta meleget, a magyar bor zamatát, és egy meglepően bátor róka társaságát, hosszan elbeszélgettünk, majd lassacskán fejbe kólintott minket Álommanó, s óvatosan mindenki elbujdosott saját kis vackába egy igazán pihentető alvás reményében.

Mi hárman, akik a házban szundítottunk, arra ébredtünk, hogy egy róka áll közöttünk, és az egyik kiürült konzerves dobozzal zörög. Attila fogta és kihajította az említett tárgyat jó messzire hálóhelyünktől, amit a közben kislisszolt róka szinte reptében elkapott, és amint reggel láthattuk, az extra zsíroldó hatású csodaszereket megszégyenítve, tisztára is nyalt.

A következő ébredés ismét a róka számlájára volt írható, aki ravaszdi agyával kellőképpen átgondolta a fennálló helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy mi őt szeretjük és csak azért mentünk oda, hogy ellássuk élelemmel. Ezért hát nagy reményeket táplálva visszatért közénk. Enni nem kapott, viszont mi nekiláttunk barikádot építeni a bejárathoz, mert nem szerettünk volna arra ébredni, hogy egy róka lefetyeli az arcunkat. Az éj hátralévő részében semmiféle ravaszkodás nem zavarta álmunkat.

Kávé! – harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe

KÁVÉÉÉÉ!!! Harsant bele a szombat reggeli erdő csendjébe egy, eddig mélyebben nem vizsgált idegen nyelven a jó reggelt. Mint mindig, ez most is vidáman indította a napot. Most láttuk meg, micsoda meseország vesz minket körül. Azt a színorgiát, amit a különféle fák levelei létrehoztak, elképzelni sem lehet! És e fölött a sárga, vörös, barna kavalkád fölött a tökéletesen felhőtlen égbolt kéklett. Lenyűgöző volt!

Balázs elővarázsolta a kis kávéfőzőt és az éterbe repített, zengő „kávé” hang, visszajutván a Föld légkörébe és beszállván a kávéfőző rejtett zugaiba, kisebb hőközléssel átalakult kellemes kotyogássá, majd illat formában lengett körül minket és végül az ízlelőbimbókra mért fergeteges csapással bontakozott ki teljes valójában. (Írom ezt én, akinek a kávé élvezete a kotyogás során felszabaduló illatok beszippantásával véget is ér. Ez idáig nem sikerült rávennem magam, hogy igyam azt a keserű barna löttyöt. Ha meg olyan állapotban van, hogy valamiért mégis ízlene, akkor már nem a kávé ízlik, hanem a benne lévő cukor.)

Ezen szükségszerű, s a későbbiek folyamán napjában többször is elvégzendő szertartás után, kissé rommá zúzva a már felépült illúziót, újból autóba szálltunk és meglepően hosszú menet után érkeztünk meg Bánkútra. Itt nagyobb biztonságban éreztük az autót, mint ott lent, a Hereg-réti parkolóban, ezért volt a szükségszerű autózás. De most már valóban nem nézünk autóra az elkövetkező 2 és fél napban! Vagy ha mégis, beszállni biztos nem fogunk. Vagy ha mégis, akkor csak Karel, aki vasárnap hazamegy.

Hátakon a zsákok, menetre fel! Először is vizet kell szerezni. Elcaplattunk a Bükk-fennsík egyetlen víznyerési lehetőségéhez, az artézi kút „rendszerű” Csurgó-kúthoz. Ezt kellőképpen megcsapolván kielégítő mennyiségű vízhez jutottunk, ami vasárnapig biztosan kitart.

Most már végre valóban eltűntünk a Fennsík erdejeiben. Mentünk a hibátlan, kívánni sem lehet jobbat időjárásban, aranyló, izzó, rozsdásodó, vérrel átfestett színű fák alatt, átszeltük a hangulatos, semmihez nem hasonlítható, a fűben szerényen elrejtőző, ártatlan szépségű szártalan bábakaláccsal pettyezett bükki réteket és irigyeltük a korrogó hollókat, akik a tökéletes kékségű égbolton szállhattak. De nem túl sokat haladtunk, mert hamarjában megérkeztünk a bájos Huta-rétre, ahol egy jobb kort megért kocsinyomon tértünk be a fenyőfák rejtekében megbúvó, kb. 55 m mély Hármas kúti víznyelőbarlanghoz, melyet szebb napokban Szente István csapata mélyített lelkesen.

Amikor 1995-ben erre jártunk, egy kis kutatóház váza és fedett tetőtere állt itt. A tetőtér hatalmas ajándék volt számunkra, mivel arra az estére kiadós felhőszakadás volt kilátásban, ami szerencsére minket már a kis házikó fedett részén ért el. Hatalmas zuhé kerekedett, a távolabbi részeket pedig cseresznye nagyságú jégesővel szórta meg a vihar. Én akkor úgy gondoltam, hogy az özönvízszerű égi áldás a lehető legjobb lehetőség arra, hogy kimossam egyik, már használt alsógatyámat. Hihetetlenül hanyag mozdulattal kidobtam a házikó egyetlen ablakán a tárgyat, amely kecsesen landolt a tűleveles aljzaton, a mosás többi részét pedig az esőre bíztam. A terv nagyszerű mivoltát Balázs éjszakai szükségébredése döntötte romba, aki nem akarván lemenni kisdolgát elvégezni, szintén a kis ablakon keresztül dobta ki a sárgát, szórakozottan becélozván vele azt a talajon fehérlő valamit, ami ugye az én nagymosásra szánt alsónadrágom volt.

Erről a kis házról egyébként Lengyel Janó barlangász így emlékezik vissza: „A felszínen a munkák folyamatossá tételéhez, hogy ne csak nyári idényben tudjunk dolgozni, melegedő, fűthető alvóhelyet akartunk kialakítani. Ezért házat kezdtünk építeni helyben gyűjtött gerendából, amit kéregtelenítettünk, majd bedolgoztunk. Iszonyú mennyiségű munkával, szinte számolatlanul a napokat, rengeteg emberrel. A ház váza egy nyár alatt elkészült. Négy nagyobb szikla került a sarkaihoz – skandináv módra. Alapja 4 x 6 m. Teteje sátortető, a padlásfödém deszkából. Ideiglenesen kátránypapírral lefedve, míg a deszkafedés elkészül. Már lehetett benne aludni, esős, havas időben is. A barlang bejárata fölé is fölhúztunk egy féltető jellegű építményt, hogy a felszínen dolgozók se ázzanak rossz idő esetén. Mindkettőről csak a tetőfedés hiányzott, mikor Sz.I.-vel megszakítottam minden kapcsolatot, hogy ne bántsuk egymást. Ekkor 1995-öt írtunk. A csoportunk több mint 20 éves kutatási engedélyét visszavonták, Sz.I.-nek adtak egyéni kutatási engedélyt… A Bükki Nemzeti Park Igazgatósága elbontatta a gerenda házat.” A ház valóban eltűnt, nyoma sincsen már. És ezzel együtt eltűnt egy kedves darabja az egyhetes bükki vándortúránknak is, amely nekünk hármunknak meghatározta az életünket.

Kicsit elméláztunk azon a régi túrán, majd visszarázódva a jelenbe előkaptuk fejlámpáinkat, és a négy hímet elnyelte a barlang sötétje. Rozsdásodó, nem túl biztonságosnak kinéző létrafokokon szálltunk le a mélybe. Egy teraszon bevártuk egymást, majd következett még egy rövidebb, ámde annál izgalmasabb lemászás. A három részből álló létra tulajdonképpen függött a semmiben, rögzítve csak a teteje volt, a tagokat pedig agyonrozsdásodott csavarok tartották össze. Reméltük erősen, hogy valóban tartják is.

A barlang alján eltöltöttünk egy kis időt, nosztalgiával gondoltunk a régi barlangászásokra, beszívtuk a nedves szikla és az agyag illatát. Aztán kezdett kissé hiányossá válni a rövidnadrágos öltözet, így hímes tojás stílusban felmásztunk a létra formájú rozsdahalmazon, majd tovább az ezek után teljesen biztonságossá avatott, bebetonozott létrán vissza a felszínre, ahol a fél óráig nélkülözött szagok és illatok tömege hihetetlen intenzitással támadt szaglószervünkre. Egy barlangi túra után, rögtön a felszínre érkezéskor még egy hangya szájszagát is megérezni.

A Kőrös-bérci barlang Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege

Ismét fölkerültek a zsákok, és rácsatlakozunk a K+ jelzésre, de csak azért, hogy nem túl hosszú idő múltán, közel az Olasz-kapuhoz, egy kedves kis rét szegletében, kibukkanó mészkövek mellett megejtsük szükségszerűvé vált étkezésünket.  Feltöltődve energiával, újból a K+-en találtuk magunkat, majd az ebből kiváló K/ jelzésen értük el a triász időszaki mészkőben kialakult, 42 m hosszú Kőrös-bérci-barlangot, amely 932 m-es tengerszint feletti fekvésével Magyarország legmagasabban fekvő természetes ürege. Itt ismét egy kis zsákmentes időszak következett, amíg töviről-hegyire megvizsgáltuk a barlangot, és közben megbeszéltük, hogy mégsem a nomád szállásnak kiváló Cserepes-kői barlangban fogunk szállás után nézni, és élvezni a pelék éjszakai huncutkodását, hanem a teljesen száraz időjárást kihasználva a Tar-kő mészkőszikláinak szélén rendezkedünk be éjszakára.

Turistaúton kerülővel lehetett volna elérni a kiválasztott területet, ezért inkább nekivágtunk DK felé az erdőnek, majd kisebb vargacselekkel feljutottunk a Büszkés-hegy hátára, ahol újból találkoztunk a furcsa K/ jelzéssel, amin aztán kijutottunk a 949 m magasan fekvő Tar-kőhöz, kis hazánk 11. legmagasabb csúcsához, ahonnan aztán szájtátva lehet nézelődni a világ három égtája felé, és ámuldozni a csodálatos panorámán, amivel nem lehet betelni.

Keletre, légvonalban tán pontosan egy km-re, a szintén csodás panorámával kényeztető, 904 m magas Három-kő füves, kissé lankás háta aranylott a száraz fűszálaknak köszönhetően. Délre, – ki gondolná – a Déli-Bükk dimbes-dombos vonulata terpeszkedett szélesen. Nyugatra pedig a Mátra, s vele együtt a Kékes-tető 1014 m-es magaslata kukucskált ki szigetként a mélyebb részeken megülő, nem túl vastag párapamacskák felett.

A Tar-kő csodálatos őszi színekben

Karel és én, nem érezvén az aznapi teljesítmény lenyugtató hatását, megpróbáltuk megkeresni a Tar-kői-kőfülkét, amelyről a miheztartás végett légyen itt egy rövidke idézet Lénárt László: Barlangok a Bükkben című írásából:

„850 m tszf-i magasságban nyílik az ősrégészetileg rendkívül jelentős Tar-kői-kőfülke. Barlangkutató diákok nyomán a Természettudományi Múzeum figyelt fel arra, hogy bontás közben állatcsontokra találtak. A munkát a szakemberek folytatták, s a maga nemében páratlan, középső pleisztocén (jégkori) több ezer leletből álló, ún. tarkői faunahullám maradványát tárták fel. Egyedül ebből a barlangból nyolc, a tudomány által eddig nem ismert állatfajt tudtak leírni a szakemberek!”

De hiába jártuk be zergéket megszégyenítő mutatványokkal a Tar-kő alatti sziklákat, nem találtuk meg a híres üreget. Viszont kellőképpen megizzadva és pihegve, immáron mozgásilag teljesen kielégülve kapaszkodtunk vissza társainkhoz, akik ez alatt az idő alatt valószínűleg lenyomtak egy feketét. Még megnéztük az aznapi utolsó mutatványt, a lenyugvó Napot, csöppet beszélgettünk, majd a társaság egyik fele ismét sátorban, a másik pedig a szabad ég alatt, csillagokkal telehintett égboltban és a felvillanó, majd gyorsan tovatűnő meteorokban gyönyörködvén hajtotta álomra fejét.

Néhány lépéssel arrébb…

Valamikor hajnalban, vagyis abban az időben, amikor a hajnal még gondolkozik, hogy hajnalodjon-e, vagy sem, s a Nap is még visszabújik a takaró alá pár fertály (viertel) órácskára, halovány neszek simogatták meg dobhártyámat, melyek a hátizsákom alsóbb szegletéből származtak. Kicsit át kellett gondolnom, hogy van-e kedvem kikászálódni a jó meleg hálózsákból, s próbáltam ráfogni egy szél által mozgatott fűszálra a szöszmötölő hangot, de aztán a további, zaj-összehasonlító elemzések folytán kénytelen voltam belátni, hogy ennek a fele sem tréfa, s kénytelen voltam búcsút venni a kellemes melegtől, hogy kiderítsem a zaj okát.

Az ember sok mindent nem szeret álmosan, hűvös széltől meg-meglegyintve csinálni, de az egyik, amit biztosan nem, az egy hátizsák teljes kipakolása. Szép lassan kikerültek a cuccok a fűre és az egyik tárgy kiemelése után megpillantottam egy barnásvörös, fekete sávokkal díszített pincurka egeret, amint cipőgomb szemeivel tekint fel reám, két mütyürke lábát pedig prédáján, egy Manner ostya lukasra rágott csomagolásán nyugtatta, határozottan jelezvén, hogy az a nasi az övé, és senki másé. A szeméből kiolvastam a „Fene egyen meg!” villanást, majd kelletlenül elindult az egyik nyílás felé, amit még előzőleg biztosítottam a menekülést megkönnyítendő, elcsalinkázott az egyik fehér szikláig, azon megpihent, és közben vágyakozva pillantott vissza a zsák irányába. Hogy kvittek legyünk, de legfőképpen azért, mert nem akaródzott egy egérnyálas nápolyit a számba venni, kivettem a megcsócsált egyedet és odatettem a sziklához, amin egérkém üldögélt. Persze ő ezt nem várta meg, de nincsen kétségem afelől, hogy az a nápolyi később eltűnt onnan.

A szertartás már megkezdődött… Kotyog a kávéfőző

Következő ébredésemnél már mindenki eldöntötte, mit akar. A hajnal hajnalodni akart, a Nap meg lerúgta magáról a takarót és lassan kibukkant a hegyek mögül. A csillagok elbúcsúztak egy időre, s a feketén sötétlő égbolt lassan, különféle színeket felvonultatva kivilágosodott. A völgyben megülő párakísértetek még kitartottak egy ideig, de később a Nap unszolására elillantak rejtekükbe, hogy majd este megint összejöjjenek egy kis susmogásra.

A felharsanó „KÁVÉÉÉÉÉÉ!” hangorkán minden kétséget eloszlatott afelől, hogy elkezdődött egy új nap. Jó reggelt vasárnap! A kávéfőző kötelességtudóan, szinte magától kotyogni kezdett, mellette pedig Balázs, a kávéellátó szakosztály arany érdemrenddel kitüntetett tagja üldögélt félig a hálózsákjában, félig pedig álmosan, kapucnival a fején, felvigyázván a történéseket.

Megkezdődött tehát a szertartás, amihez ezúttal Karel is csatlakozott, ízlelgetvén a nedűt, amihez még ő sincsen nagyon hozzászokva.

Míg a többiek „káros szenvedélyeztek”, addig én Béla komámmal tartottam a mobiltelefonos kontaktust, hogy miként, melyik jelzésen találhat el hozzánk. Ez nem volt olyan egyszerű, mert legalább hatszor lettem visszahívva, mire Béla alakja kibukkant az ösvényt fedő bokrok közül.

Mikor vége lett a vigadalomnak, hatott a koffein, tele volt a has, felkaptuk a zsákokat és átmentünk a K jelzésen Három-kőre. Ott megint rácsodálkoztunk a kilátásra, csak úgy köszönet képen odaintettünk a Tar-kőnek az ötcsillagos helyért és irigyeltük egérkét, aki ilyen csodálatos helyen éli rövidke életét, és aki most teli hassal, mosollyal a pofiján éppen Manner ostyákról álmodik.

Következő megállónk, úgy 3 km-rel távolabb, a nagyszerű Nagy-mező volt, ahol egy rövidke zsombolynézést követően újból egy kis kulináris élvezkedést hajtott végre a társaság nagy része. Én begyűjtöttem néhány szártalan bábakalács magot, és emígyen jól végezvén dolgomat csatlakoztam az étkezők seregéhez. Amíg zajlik a táplálkozás, tudjunk meg kicsit többet arról, mi is az a Nagy-mező:

A napfényben fürdő Nagy-mező

„Hazai viszonylatban egyedülállóan, 900 méter feletti magasságban terül el. A hegyek övezte Bükk- fennsík központi része. Nagymező – a hegység többi rétjéhez hasonlóan – nem természetes eredetű, hanem emberi hatásokra alakult ki. A Bükk-fennsík egykor erdőkkel borított táj volt, ahol a XVIII. század második felében, az üveghuták és vashámorok megépülésekor, azok fűtőanyaggal való ellátása érdekében kezdték meg a fák kitermelését. A kivágott erdők helyét rétek vették át, amelyek vissza-erdősülését a rendszeres kaszálás-legeltetés akadályozta meg. A rétek ezen sajátsága többek között különleges mikroklímájuknak köszönhető amely a helyi geológiai viszonyoknak megfelelően elég hűvös, a víznyelők alján nyáron sem ritka a 0 fok körüli hőmérséklet.

A terület növényvilága nagyon változatos: a töbrök alján és oldalain borókások, rekettyések váltják egymást, a mező többi részein pedig változatos, ritka, védett virágokat találhatunk, mint az északi sárkányfű, csinos tárnicska, füles kosbor, kakukk szegfű. Hűvös-kontinentális maradványnövényünk, az északi sárkányfű (Dracocephalum ruyschiana), hazánkban egyedül a Bükk két rétjén fordul elő. Tudományos neve „sárkányfejet” jelent. Ibolyaszínű, ajakos virágait júliusban bontja. A Nagymező lovakkal legeltetett részén elsősorban azok a fajok tudnak elszaporodni, amelyek képesek megakadályozni, hogy a legelésző állatok áldozatául essenek. A sikeres túlélők egyik csoportjába ezért a tüskékkel, tövisekkel rendelkező fajok tartoznak, ilyen többek között a Bükki Nemzeti Park címerében is látható szártalan bábakalács.”

(Forrás: WWW.Woodyka.hu)

Jóllakva és immáron megokosodva bóklásztunk tovább a mezőn, s közben nézegettük a megszenesedett borókabokrokat. Csak nem tűz volt a Nagy-Mezőn? Hogy fény derüljön a titokra, miért is néztek ki úgy a borókák, ahogy kinéztek, íme pár sor, a rejtélyt megfejtendő:

„2012. március 26.-án, hétfőn, nem sokkal délután fél 3 előtt érkezett a riasztás, miszerint a Bükk-fennsíkon fekvő Nagymező nagy része ég. Ötven hektár védett, míg közel 20 hektár fokozottan védett területen égett a növényzet.”

A mezőt a Z, majd a Z+ jelzésen hagytuk el. Tettünk egy kis kunkort, hogy megtekintsük a Diabáz-barlang vasajtóval lezárt bejáratát, majd pár méterrel később egy izgalmasabbnak tűnő víznyelő barlang sötétlő bejáratánál álldogáltunk. Karcsi lenézett, majd jobbnak látta a visszatérést. Ekkor Balázs is lement kissé. Karcsi figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert ott az a jó lépésnek látszó kő igen mozog.

Szerencsére Balázs nem esett többet kb. 2 méternél, mert egy gerenda fölfogta a testét. A kő valóban kibillent a helyéről, amikor Balázs feszt kipróbálta, valóban mozog-e. Kisebb karcolásokkal megúszta a kalandot.

A Csurgó-kút felé…

Ismét elindultunk. Fölszedtük a naposabb részen sütkérező lányokat, akik kimaradtak a fiúk játékából és a Csurgó-kútnál telepedtünk le ismét, kissé hosszabb időre. Itt megint vizet vettünk, Balázs ellátta sebeit, elmosogattunk, nasiztunk és a végén jött a KÁVÉÉÉ. Ezt követően elkísértük Karelt a kocsijához, mert neki eddig tartott a kimenő – várta otthon Szilvi, és Kinga. Csaptunk egy búcsúkajálást az egyik bánkúti vendéglátó-ipari egységnél, majd rácsatlakoztunk a P jelzésre és elindultunk a Dugott-töbör felé, ahol az éjszakát eltölteni kívántuk. Az őszi leveleken átsütő délutáni nap fénye, mint megannyi reflektor-csóva furakodott be az erdő fái közé, pompás színeket varázsolva körénk. Nagy élmény volt ebben a varázserdőben haladni.

Elértük a Csipkés-kúti-víznyelőt, rövid pillantást vetettünk rá, majd egy szép légyölő galóca csoport marasztalt minket pár perces szusszanásra.

Csipkéskút után nem sokkal rátértünk a K/ jelzésre és Erdélyt idéző tájakon jutottunk el a Dugott-töbörig. A töbörben láthatóan igen jól érezték magukat a fenyőfák. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt. A töbrös sátorozást teljesen kizárhattuk. Még vagy fél órát keresgéltük a megfelelő alvóhelyet, aztán egy kis hegyháton, szép bükkfák között rá is leltünk egy igen hangulatosnak ígérkező területre. Fejlámpák fényében sátrat állítottunk, bivakhelyet igazgattunk, majd egy kis tűzrakás fényét és melegét élvezve nekiláttunk a vacsorának. Aztán a szokásos tűzbenézős meditáció után lassan elvonultunk hálóhelyeink felé.

Másnap reggel, még a jó meleg hálózsákban fekve, nézegettem a bükkfák teteje felé, amikor hangos zörgést hallottam a Dugott-töbör felől. Elkönyveltem magamban a zaj intenzitásából ítélve, hogy ezek csak vaddisznók lehetnek. Hallottam egy kocsi motorjának duruzsolását is. Valószínűleg előle menekültek a cocák. Megkerestem a fényképezőgépemet, de aztán letettem a fénykép készítés tervéről, mert egy gyorsan mozgó röficsapat megörökítéséhez nem volt elég fény a fák alatt. Így a hang irányába fordultam és vártam a vadakat. Megjelent az első. Lendületes tempóban, de nem száguldozva haladt el tőlem vagy 20-25 m-re. Mivel én teljesen betápláltam magamnak, hogy vaddisznót fogok látni, ezért egy másodpercig azt is láttatta velem az agyam, de ez a kép pillanatok alatt apró darabokra tört, mert az, amit láttam, nem a várt állat volt. Felismertem, mi volt, de ezt akkora képtelenségnek tartottam, hogy nem tudtam elhinni. Aztán felbukkant a második egyed, követve az elsőt. Továbbra is fenntartottam a hitetlen állapotot, de hirtelen kénytelen voltam elismerni, hogy ez ott előttem – nem mese, nem varázslat – nem vaddisznó, hanem egy élő, eleven farkas. De az nem lehet, hogy ekkora szerencsém legyen! Szóval hittem is, meg nem is. Még mindig nem bízva saját szememben, odasúgtam Attilának, kissé hangosabban, egy átlagos suttogásnál, hogy „Farkaaas!”, ám semmi reakció. De jött a harmadik példány és ő megállt, visszanézett a zaj irányába. Mindez kb. 5mp-ig tartott, aztán suhant a többiek után. De ez az öt másodperc elég volt ahhoz, hogy végérvényesen hinni kezdjek a szememnek. Farkast láttam! Én! Farkast!

Reggel a táborban

Egy másik dimenzióban érezve magam, üldögéltem a kis matracomon és néztem ki a fejemből. Nem hittem el, mint ahogy még most sem nagyon, hogy mi is történt itt hirtelen. Közben Attila is kirakta fejét a zsákból. Ekkor közöltem vele, hogy kb. 2 perce három farkas hasított el itt nem messze. Kerekedő szemek, hitetlen arc. De hát nekem hinni kell, mert én ilyenben nem viccelek.

Visszatértem a valóságba és tettem egy kört a környéken. Behatoltam a Dugott-töbör alig járható sűrűjébe, átmentem egy másik töbörhöz, ahol zúzmarás levelek fogadtak, majd visszatértem a többiekhez. Már mindenki ébren volt. Elmeséltem, milyen események szemtanúja voltam. Nehezen hihetőek voltak a szavak, amik elhagyták a számat. Ez látszódott társaim tekintetén.

A reggeli teendők elvégzése után felszámoltuk a táborhelyet és rövid ideig földúton haladtunk tovább, majd bevetettük magunkat a vadonba és árkon-bokron általmenve eljutottunk egy kis réthez. Mivel nem volt szegény valami nagy szám, hamar magára hagytuk és egy ismételt vadulós menet után egy másik erdészeti útba csatlakoztunk be, aminek mentén Attila kiélvezte a gombászás gyönyöreit, melynek sikerességét egy gombákkal egyre jobban telítődő zacskó hivatott jelezni. Hamar elértük a S+ jelzést, melyen eljutottunk egy Sugaró nevű helyre, ahol aztán szépséges fenyőfákkal benőtt, ismét erdélyi hasonlatokat felvonultató helyen költöttük el ebédünket. Itt találtam egy elég mély töbröt, aminek az alján, kis hideglégpárnácska védelmében, fagyott páracseppek díszítették a fűszálakat. Mindezt olyan 13 óra magasságában.

Felkászálódtunk és elindultunk visszafelé a S+ jelzésen, amin hamarjában elértük a mindenféle színekkel keretezett, bájos Kecskeláb-rétet. A színeket, mint eddig is, a lehullásra készülő falevelek produkálták. A S+ jelzés beletorkollik egy betonúton haladó Z-be. Ezt próbálván elkerülni, a régi Z jelzésre tértünk rá, ami a Kis-mező felé vitt egykor. Kb. 200 m után, a Kis-mezőnél letértünk róla, és kisebb úttalan bóklászással ismét az Erdélyt idéző K/ úton haladtunk, majd jó gombafogás reményében egy jelzetlen útra fordultunk.

A Kecskeláb-réten

Az út aztán többször is elágazott, amit a térkép nem pontosan mutatott, így hát nemsokára csak mentünk bele a vadonba. Mentünk erre-arra, míg valahogy belőttük az égtájat és fákon, bokrokon keresztül settenkedtünk a tőlünk É-ra sejtett P jelzés felé. Közben, hogy ne érezzük magunkat annyira elhagyatva, egy kis füves részen csodálatos őzlábgomba példányokat hintett elénk a természet. Szinte mindenkinek jutott belőle két-három darab.

A tervekkel ellentétben a P jelzés helyett egy erdészeti útra lyukadtunk ki, ami nem okozott nagy megrázkódtatást, mert azon az úton haladva kb. 300 m után újból viszontláttuk a P jelet, amin végül a Bánkúton parkírozó autókhoz jutottunk, lezárván ezzel ezt a hihetetlenül gyönyörű, ajándék időjárással megáldott három felejthetetlen őszi napot, amit ezúton szeretnénk megköszönni annak a mesterien felépített anticiklonnak, amelynek közreműködése nélkül ez az időjárás nem jött volna létre.

A túrán részt vettek:

Mekkey Szilvia

Ősi Adrienn

Békefi Béla

Czeglédi Attila

Megyesi Balázs

Szabó Károly

Kléri János