Hegyeinkből az ordas valamikor az 1700-as évek közepén veszett ki. Tavaly télen a Bükk alji falvakban kóborló példányt láttak. Pár hete már arról számolt be a Híradó, hogy az Aggteleki Nemzeti Parkban hattagú toportyán család telepedett meg.

        Térképeinken viszonylag ritka az olyan helynév, mint: Varjas, Sólyom-kő, Vaddisznós, Szarvas-völgy, Suta-rét, Medve-marás, Muflon-itató, Kecske-kő, Nyulas, stb. Annak próbálok most nyomába eredni, vajon mi lehet hát az oka, hogy állatos helyneveink között még is sok a farkasra utaló?

Kiss Lajos: Helyneveink etimológiai szótárában Farkasfáról, Farkasgyepüről szűkszavúan annyit közöl: „Személynév magyar névadással” De hogy a személy honnan kaphatta nevét, erről már hallgat.

        Tatárjárásról beszélünk, de valójában a hódító mongol hordák rohanták le országunkat. A pusztai népeknél az volt a szokás, hogy a leigázott törzsek fegyverforgató férfi lakóságát nem gyilkolták le, hanem a harcokban, mint egy élő pajzsot maguk előtt terelték. Ha aztán a túlerőben megfutamodtak, lenyilazták őket. Így a túlélésre az egyetlen esélyük a győzelem volt. Ezért törtek ránk olyan vérszomjas kegyetlenséggel.

        Nem szoktunk vele dicsekedni, de honfoglaló őseink ugyan ezt tették a kényszerből, vagy önként hozzánk csatlakozó más népcsoportokkal is. Később, az új hazát elfoglalva, a medence széleire, a gyéren lakott mezsgyékre őrt állókat telepítettek közülük. Első honfoglalóink totem állata a szarvas volt. Lásd Arany János Buda halála című versének betét dalát, melyet még az általános iskolában „Rege a csodaszarvasról” címen tanultunk. Az Árpádoknak a turul. Feltehetően az őrt állók valamely nemzetségének a farkas lehetett. Erről kaphatta nevét az Őrség szélén Farkasfa, a Csiki-medencében Farkaslaka, és Háromszékben Farkastelke.

        A másik lehetőség, hogy a harcokban magukat kitüntető vitézeket a király erejükért, bátorságukért, nemesi rangra emelte. Ezek a jelzők adták nevüket és címer állataikat: Erős, mint a vas, vagy mint az oroszlán. Bátor, mint a farkas. A kardja utat vág az ellenség sorában. Gonosz, mint a Sátán. Agyafúrt, mint maga az Ördög. Sárkányként vette magát az ellensége. Úgy küzdött, mint a bika. Innen kaphatta nevét a gyógyvizéről híres Balf, melynek korábbi neve Wolf volt, és a Bakonyban Farkasgyepü.

        A középkor embere a nyájpusztító fenevadakat már a sátánnal azonosította. Feltehetően néhány ördöggel és boszorkánnyal kapcsolatos helynevünk valójában a csikaszok kártételére utal.

        1847-ben Döbrentei Gábor 57 német nyelű budai dűlőnevet magyarosított. Farkasrét illetve Farkas-völgy a Wolfswiesen és Wolfsthal korábbi nevek tükörfordítása. Feltehetően a Buda határán kívül eső Farkas-hegy is annak előtte Wolfsberg lehetett.

Az, hogy a Budai-hegyek déli lejtőin egymás mellett három ilyen megnevezés is fenn maradhatott, felveti annak lehetőségét, hogy a dél-budai és budaörsi svábok evangélikus hitükön kívül, kereszténység előtti kísértet-mítoszaikat is magukkal hozták. Jelen esetben ez egy olyan szellemlény lehetett, amely csak éjszaka volt ordas. Azért nem tudták csapdával lépre csalni, s a vadászok kézre keríteni, mert valahányszor nyomába szegődtek nappalra emberré lett, hogy aztán a sötétség beálltával ismét a háziállatokat tizedelő, vérszomjas fenevaddá váljon.

Az emberfarkas legendája a Bátaszék környéki német ajkú lakóság mondavilágában is élt. Ott is találunk Farkas-völgyet és közvetlen mellette, Óbánya határában Sárkányjárást. Utóbbi teszi egyértelművé, hogy az itteni svábok a környéket a gonosz szellemek lakhelyének tekintették

Erdély románok lakta vidékein, ahol ma is sok az ordas, hisznek még az ilyen szellemlények létezésében. Ők a maguk nyelvén prikulicsnak nevezik

.

Akiket bővebben is érdekel a dolog, olvassák el Kittenberger Kálmán, neves Afrika vadászunk „A Kilimandzsárótól Nagymarosig” című könyvében, a Mcsaviról írt novellát! Ebből megtudható, hogy az általa bejárt területen a nyika népcsoportnak volt egy hasonló hiedelme az időnként foltos hiénává változó emberről. Ezt az emberállatot nevezik szauhéli nyelven mcsavi-nak.

        Amikor az ordasok száma megritkult a Kárpát-medence központi tájain, s itt-ott való felbukkanásuk már szenzáció számba ment, ezeket őrizhették meg a Bükkben a Farkas-gödör, a Mátrában a Farkaslyuka-tető, és Farkas-máj, a Budai-hegyekben a Farkas-torok, a Pilisben a Szárazfarkas. Ez utóbbi történetét Dobay Pál a Pilisi Parkerdő gazdaság nyugalmazott erdőfelügyelője Berkesi István elmondása alapján lejegyezte:

         „A nagyon régi szájhagyomány úgy tartja, hogy egy favágó egy „Y” alakú, alacsony fa ágai közé szorult eleven toportyánnal találkozott. Az állat bizonyára a vad üldözése közben felugorva olyan szerencsétlenül ért földet, hogy nyakánál fogva beakadt a kis fa elágazásába. Hátsó lábával nem bírt úgy elrugaszkodni, hogy önerejéből kiszabadítsa magát. Az erdei ember ijedtében elfutott, és csak egy év múlva merészkedett ismét arra. Az ordasnak ekkorra már csak a kiszáradt tetemét találta a két faág között.”

        A farkasoknak rossz hírük van. Az állattartó telepek környékén valóban lehetnek gondok. Nekünk, turistáknak azonban nincs mitől tartanunk. Alapvetően fél az tőlünk, nem tekint préda állatnak. A sarokba szorított, vagy kölykeit védő állaton kívül inkább elkerülik az embert.

       Ezzel szemben a falkába verődött kóbor kutyák támadtak már meg embert. Ha az ordasok elszaporodnak nálunk, biztosak lehetünk benne, hogy a konkurens elcsatangolt ebektől megtisztítják vadászterületüket.

        Sokan járnak közülünk a Magas-, és Alacsony-Tátrába, a Kis-, és Nagy-Fátrába, Szlovák-paradicsomba, Erdély hegyeibe, vagy az Alpokba. Qukázó medvékről gyakran halhatunk, de a farkasnak még csak nyomát sem igen látták, nem hogy összetűzésbe kerültek volna vele. Így hát nem igen van mitől tartanunk.