1959. február 1-ről 2-ra virradó éjjel az Észak-Urál egyik helyén vérfagyasztó, rejtélyes tragédia történt, melynek következtében kilenc fiatal, zömében egyetemi hallgató turista halt meg. Az eset ma is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít, amely számos fantasztikus elméletet szült.

A főleg egyetemistákból álló csapat az egykori, mára az Uráli Föderális Egyetembe (URFU) beolvadt Uráli Politechnikai Egyetem (UPI – Szverdlovszk, ma Jekatyerinburg, ezen az egyetemen tanul Borisz Jelcin is) hat hallgatójából, akik az egyetem Turista Klubjának tagjai voltak, az UPI-n végzett három mérnökből, és egy profi túravezetőből állt.

A csapat 1959. január 23-án indult útnak Szverdlovszkból az Észak-Urálba. A tervek szerint 16 nap alatt 350 kilométert tettek volna meg síelve érintve Otorten és Ojko-Csakur hegyeit. A túrát a Szovjetunió Kommunista Pártja 21. ülésének szentelték. A túra résztvevői: 1) Igor Djatlov, 22 éves, a rádiótechnológiai kar végzőse, tapasztalt túrázó. A csapat vezetője és „névadója”. Zina Kolmogorovának, a csapat egyik nőtagjának udvarolt. 2) Jurij Dorosenko, 21 éves diák. 3) Ljudmila Dubinyina, 21 éves diák, tapasztalt túrázó volt. 4) Szemjon Zolotarjov, 38 éves, a legidősebb és legtitokzatosabb résztvevője a csapatnak. Magát Szásának nevezte. Észak-Kaukázusi származású, végigharcolta a háborút. 1945 után belépett a pártba. Túravezetőként dolgozott az Altajban majd az Urálban. Agglegény, a teste tele volt tetoválásokkal, a csapat tagjainak – akiknek Alekszandr Alekszandrovics néven mutatkozott be - többsége korábban nem ismerte őt. 5) Alekszandr Szergejevics Kolevatov, 25 éves. Szverdlovszki tanulmányai után egy titkos moszkvai atomkutatóintézetben dolgozott 1953 és 1956 között. Tapasztalt túrázó. 6) Zinaida Kolmogorova, negyedéves hallgató, szintén tapasztalt túrázó. 7) Georgij (Jurij) Krivonyiscsenko, 24 éves, egy plutóniumgyár dolgozója (817-es számú üzem) „Cseljabinszk-40” (ma Azjorszk néven zárt város Cseljabinszk megyében) településen. 1957-ben ebben az üzemben történt egy nukleáris baleset, melynek következtében a Kelet-Urál jelentős részét nukleáris szennyeződés érte. Krivonyiscsenko likvidátorként részt vett a baleset következményeinek elhárításában. Bár Krivonyiscsenko igazi neve Georgij volt, a társai Jurijnak szólították. 8) Rusztem Szlobogyin, 23 éves, az UPI végzős hallgatója. 9) Nyikolaj Tribo-Brinyol (Thibault-Brignolle), 25 éves, az UPI végzőse. Egy francia kommunista fia, akit a sztálini repressziók idején a GULAG-ra száműztek, Nyikolaj is a büntetőtelepen született. Tapasztalt turista volt. 10) Jurij Jugyin, 22 éves, az UPI hallgatója. Tapasztalt túrázó.

Összeszokott, tapasztalt csapatról volt tehát szó, a túravezető Zolotarjov volt az egyetlen személy, akit a többiek nem ismertek. A csapat Szverdlovszkból Ivdelbe utazott, majd egy elhagyott településre (Szevernij-2) érkezett, amely korábban az akkor már kiürült GULAG (Ivdel LAG) tartozott. Itt – január 28-án - a megbetegedett Jurij Jugyin elvált a többiektől és hazatért Szverdlovszkba.

A tervek szerint a csapatnak február elején kellett volna az 1234 méter magas Otorten hegyre érni, és február 12-én jelentkezni Vizsejből. Djatlov azonban azt közölte a visszatérő Jugyinnal, lehet, pár napot késni fognak majd.

Február 1-én a csapat – miközben manysi vadászok nyomait követve haladt az Auszpija folyó medre mentén - az Otorten előtt, a Holat-Szjahl (Holatcsahl) kopár hegyen verte fel a sátrát (mielőtt tárgyaik javarészét a hegy alján kialakított ún. "labazon" hagyták). Az alábbi fotó, az utolsók egyike, a hegyre való felkapaszkodást ábrázolja.

Az 1100 méter magas hegy neve legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik nyelvéből ered, jelentése, ’A holtak hegye’, mely bizonyos értesülések szerint „szent hegynek” (akármit is jelentsen ez) számít a manysik körében. Alekszandr Konsztantyinovics Matvejev jekatyerinburgi nyelvész uráli helynevekkel foglalkozó etimológiai szótára szerint a hegyet azért nevezik ’Holtak hegyének’, mert egy legenda szerint valaha itt kilenc (!) manysi lelte halálát. 

Az eredeti tervek szerint tehát a csapatnak február 12-én kellett volna Vizsaj – mára már elnéptelenedett - településre érkeznie, ahonnan táviratot kellett volna küldenie az UPI sportkuljába. Ám távirat nem érkezett. Az aggódó szverdlovszki ismerősök február 16-án léptek kapcsolatba Vizsajjal, ám a csapat még ekkor sem nem érkezett meg a településre. Február 20-án az UPI túrázásban járta diákjaiból keresőexpedíció alakult. Február 22-én helyi lakosok bevonásával megindult a keresés. Február 26-án vették észre a csapat elhagyott sátrát. A sátor bejárata délre nézett, északi részét hó takarta be. A sátorban érintetlenül találták az értéktárgyakat, pénzt, fényképezőgépet, a túra során készült képekkel, hátizsákokat. A sátor mellett felállított sítalpak álltak, a bejáratnál egy jégvágó feküdt, rajta Djatlov kabátja, benne egy kés és Kolmogorova fényképei. A sátor tetején egy kínai lámpa volt felállítva.

Másnap, február 27-én ettől a sátortól másfél kilométerre a keresők két holttestet találtak egy fenyő mellett. Mindkettő le volt vetkőztetve alsóneműre. Egyikük, Jurij Dorosenko a hasán feküdt, rajta fakérgek. A másikuk, Jurij Krivonyiscsenko a hátán feküdt, a teste körül különböző tárgyak hevertek, a testén égési sérülések. Az orra hegye hiányzott. A halottak mellett tábortűz nyoma. A fenyőn 4-5 méter magasságban letört ágak, melyek a halottak mellett feküdtek. A kérgen vérnyomok voltak láthatók.

300 méterre ugyanettől a fától megtalálták a csapatot vezető Igor Djatlov holttestét. Ő síruhába volt öltözve, lábbeli nem volt rajta, csak néhány réteg zokni. Az órája 5 óra 31 perckor állt meg. Az arcán jégfátyol volt, ami arra utal, hogy halála előtt a hóban lélegzett.

Ugyancsak kb. 300 méterre Djatlovtól előkerült a negyedik holttest is, Zina Kolmogorováé. Jól fel volt öltözve, de az ő lábán sem volt cipő, csak három réteg zokni. Az orra vérzett halála előtt.

Március 5-én, a hó alatt találták meg Rusztem Szlobogyin testét. A jobb lábán nemezcsizma volt, amit 4 zoknira húzott fel. Az órája 8 óra 45 perckor állt meg, az orra vérzett, az arcán jégpára volt. A koponyáján törések voltak.

Mindhárom, a hegytetőnél megtalált holttest esetében kimutatható, hogy a fenyőtől tartottak visszafelé a sátorhoz, amikor meghaltak. Mindannyiuk halálát végső soron fagyás okozta.

Az áldozatokat március 9-én temették el Szverdlovszkban. Ám a többiekről semmit nem lehetett tudni.

Őket csak a hó olvadása után, májusban sikerült megtalálni egy hóval teli mélyedésben. Május 4-én, négyméteres hótakaró alól került elő először a megfagyott, térden álló Ljudmila Dubinyina holtteste. Alatta találták meg Kolevatov és Zolotarjov egymáshoz simuló holttestét (feltételezhetően melegíteni próbálták egymást), az utolsó tetemet pedig legalul.

Itt kerültek elő az „első” két holttest, Dorosenko és Krivonyiscsenko leszaggatott ruhái. Zolotarjovon volt Dubinyina sapkája és kabátja. Tibo kezén két óra is volt, az egyik 8 óra 14 perckor, a másik 8 óra 39 perckor állt meg.

A boncolásnál derült ki, hogy négy személy közül három súlyos sérüléseket szenvedett. Dubinyina és Zolotarjov bordái összetörtek. Dubinyina összes bordája, Zolotarjovnak a jobb oldali bordái. Ezek a törések még életükben következtek be. Dubinyinának hiányzott a nyelve, Zolotarjovnak a szemei. Tibónak összetört a koponyája, ami a halálát okozta. Kolevatovnak hiányzott a szemöldöke.

A májusban megtalált négy holttestet május 12-én temették el Szverdlovszkban.

A nyomozást V. I. Korotajev ivdeli ügyész kezdte, majd Lev Nyikityics Ivanov szverdlovszki kriminalista vette át. Megállapítást nyert, hogy a tragédia február 1-ről február 2-re virradó éjjel történt. Az utolsó fénykép február 1-én 17 óra körül készült, a csapat ekkor látott neki a sátor felveréséhez. A sátort hirtelen verték fel és egyszerre láttak munkához. A sátorban az összes turista tárgyait megtalálták, a sátort két helyen is belülről vágták ki. A sátorból kimenekülők némelyike a nyomok szerint mezítláb volt, a vaksötétben, jéghideg szélben az erdő felé haladtak.  Idegen nyomokat nem vettek észre.

Nem világos, s a rejtély tulajdonképpeni kulcsa, miért törtek ki sietve, a falakat felvágva a sátorból, mi ijesztette meg őket annyira, hogy lábbeli nélkül, zokniban vágjanak neki a -30 fokos hidegnek?

Kezdetben fölmerült, hogy gyilkosság történt, amit idegenek, manysik követtek el, néhányukat őrizetbe is vették, ám ők tagadtak. A nyomok hiánya sem erősítette ezt a feltevést, ezért a manysikat elengedték. A manysik ugyanakkor azt mondták, a Halottak hegye fölött különös „égő gömböket” láttak azon az éjjel, és le is rajzolták az égi jelenséget, ám ezek később eltűntek a nyomozati anyagból. "Égi gömbök" jelenlétéről egy másik, a közelben (50 km) tartózkodó túrázó csapat is beszámolt.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az áldozatok ruháinak radiokatív elemzése magas sugárzást mutatott ki.

Ezeket a vizsgálati eredményeket, A. P. Kiriljenko szverdlovszki párttitkár rendelkezése értelmében titkosították. A nyomozást gyorsan, 1959. május 28-án lezárták. A jelentés szerint a túravezető Djatlov hibái vezettek a tragédiához. A következtetés szerint a csoport halálát valamely „kivédhetetlen erő” okozta.

Számos kérdés vár még válaszra:miért menekült ki a csapat a sátorból? Ha a sátor környékén volt a veszély, miért másfél kilométerre arréb, a fánál, annak környékén és a mélyedésben érte őket a halál? Miért volt Tibo és Zolotarjov teljesen felöltözött, mikor a csapat többi tagjáról hiányzott valamilyen ruha, lábbeli? Miért vált ketté a fenyőnél a csapat? Miért nem voltak feljegyzések a halottaknál? Hová tűnt a film Szemjon Zolotarjov fényképezőgépéből, hová lett Kolevatov naplója? Ki tépte ki Dubinyina nyelvét? Ki vájta ki Zolotarjov szemét? Honnan származik a radioktivitás? Mi volt a különös égi jelenség aznap a "Holtak hegye" fölött? 

Alekszej Rakityin elmélete szerint a túra valójában egy titkosszolgálati akció volt. A csoportban három KGB ügynök is volt, Zolotarjov, Kolevatov és Krivonyiscsenko. Feladatuk az lett volna, hogy olyan helyre tereljék az expedíciót, ahol találkoztak volna külföldi titkosszolgálatok turistának álcázott ügynökeivel, és „radiokatív port” adtak át volna nekik, ám a külföldi ügynökök – véleménye szerint amerikaiak – végeztek a csoport összes tagjával.

Felmerült, hogy a csapat tagjai valamely titkos fegyverkísérletbe csöppentek bele, és ez okozta a halálukat. További vadnál vadabb elméletek is napvilágot láttak (szökött fegyvencek ölték meg őket, belső - a gyilkosságig fajuló - vita keletkezett a csapatban stb.). 

A legvalószínűbb magyarázat – mint ahogy az lenni szokott – a legegyszerűbb. Lavina biztosan nem történt, feltehető azonban, hogy február 1-én éjjel hócsuszamlás temette be a sátor egyik oldalát, ahol négy ember feküdt (Zolotarjov, Kolevatov, Tibo és Dubinyina). A hócsuszamlás olyan erejű volt, mintha egy 10-cm vastagságú betonfal zuhant volna rájuk. Ez jól magyarázza a bordasérüléseket (külsérelmi nyom nélkül). Tibo – aki általában úgy feküdt, hogy a fényképezőgépét a feje alá tette – koponyája beszakadt.

A csapat tagjai – attól félve, hogy újabb hócsuszamlás várható – azonnali menekülésbe kezdtek. Kivágták belülről a sátor falait, a sebesülteket (három vagy négy fő) magukkal vonszolva. Arra sem hagytak időt, hogy lábbeliket húzzanak fel. Lefelé indultak a völgybe, ahol az „alaptáboruk” („labaz”) és holmijaik többsége volt. Másfél kilométert gyalogoltak vaksötétben, - 30 fokos hidegben, mély hóban, míg az erdő szélére értek. A fenyőfánál tüzet raktak, amely azonban nem volt képes felmelegíteni őket. A csapat itt kettévált, a három legegészségesebb, Djatlov, Kolmogorova és Szlobogyin visszafelé indult a sátorhoz lábbeliért és meleg holmikért, útközben azonban megfagytak.

Ugyancsak fagyhalál várt a gyenge, folyton elhaló tűz mellett a lábbeli nélküli Krivonyiscsenkóra és Dorosenkóra. Az égési sérülések is azzal magyarázhatók, hogy szó szerint a bőrüket égetve próbáltak meleghez jutni. Miután megfagytak, a másik négy életben maradott levágta róluk a ruháikat, de ez sem segített rajtuk, hiába húzódtak a mélyedésbe, mindannyian megfagytak. A radiokativitás forrása a korábban likvidátorként is dolgozó Krivonyiscsenko lehetett.

Bár ez az elmélet sem ad választ minden kérdésre (hová lett Dubinyina nyelve?), az összes közül ez áll legközelebb a valósághoz.