A hegyekben túrázók döntő többsége a felfestett turistautakon igyekeznek elérni úti céljaikat. Ezért örvendetes a hír, hogy egyre több csoport és szakosztály bekapcsolódik a turista utak és jelzéseik felújításába. Valamikor mi is foglalkoztunk ilyennel. Talán hasznos lehet, ha leírom akkori tapasztalatainkat.

A turisták azért festenek fel jelzéseket az út menti fákra, sziklákra, hogy azok a kirándulók is eligazodjanak az erdőben, akik a térkép használatát nem ismerik. A jelzéseknek tehát olyanoknak kell lennie, hogy az túrázási alapismeretek, térkép és iránytű használata nélkül is egyértelműen elvezessen az adott úti célhoz. Csak olyan jeleket szabad hozzá használni, amelyek az útelágazásokban is félreérthetetlenek! Még belegondolni is rossz, hogy az önállóan tájékozódni nem tudó kiránduló a jelzésekre hagyatkozva elindul az erdőbe, s ott a rosszul elhelyezett, vagy megtévesztő jelzés matt eltéved.

Így hát nagy felelőssége van annak, aki a jelzésfestést irányítja, vagy oktatja.

Mi tizenöt éve a Piliscsév vá. – Pilisnyereg – Pilismarót – Búbánat-völgy Esztergom vá. közötti 43 kilométeres piros sávjelzést újítottuk fel. Azt megelőzően utoljára 1976 körül lehetett ott jelzésfestés.

Már az első terepbejárásokon láttuk, hogy a jelzésfestésen túl, bozótirtás és egyéb gondok is nehezíteni fogják munkánkat.

Az apró, gombelemes lézerceruza piros pontot vetített a távoli alkalmasnak látszó fa törzsére, melyet az elöl haladó egy festék pöttyel megjelölt, s egyben kötött egy színes műanyag szalagot is a fára, hogy amikor majd szemből haladva a visszajelzéshez keressük az alkalmas helyeket, lehetőség szerint erre a fára két-pofás jel kerüljön.

Piliscsév és a vasútállomás közötti 1 km-es műút mentén elegendő volt 200-250 méterenként, minden negyedik távíróoszlopra jelet festeni. A visszajelzést viszont két oszloppal arrább festettük. Így előre, vagy hátra nézve minden második oszlopon volt jel.

Túra közben csak a szembejövőkkel találkozunk. Jelzésfestésnél többet időzünk egy helyen, így felmérhetjük az erdei út forgalmát. Itt a hétvégéken 80-100 ember is elhaladt.

A Csévi-pincék után közel kilométeres szakaszon kivágták az akácost. A szederrel átszőtt sarjerdőben még az utat is benőtte a növényzet. A bozótost bejárva végül narancssárga kukászsákokat 5 cm széles csíkokra vágva kiszalagoztunk egy lehetséges nyomvonalat. Ehhez összesen 7 db karvastagságú fácskát kellett talajszinten kifűrészelni és három szederbokrot tövestől kiásni. Ezt követően a bozótos elején és végén felfestettünk egy-egy kaput, és a hozzá tartozó behívó jelzést. Az így kijelölt erdőben két héttel később már 60-80 centi széles keményre kitaposott ösvény vezetett át a korábban járhatatlan területen. Már csak a jelzéseket kellett felfesteni, és a szalagozást eltávolítani.

Volt viszont egy másik tanulság is belőle. A nem belátható, de elágazás nélküli, jól követhető ösvényen bőven elég lett volna a 30-40 méterenkénti jelzés is. Lombhullás után így egy nézőpontból 6-8 jelzés is láthatóvá vált, és a feleslegeseket le kellett festenünk.

A bozót irtásához a félbőr védőkesztyű és metszőolló mellet, célszerű karos ágvágó ollót is használni. Ezzel 2-3 cm-es ágakat is könnyen és gyorsan le lehet vágni. Az 50-60 centis nyelével könnyebb a munka a tüskés és tövises bokrok között.

Ágfűrész helyett jobb a két méteres gereblye nyélre szerelhető Gardena gyártmányú kettős „iduna” fogazású, horoggal ellátott fűrész. Ezzel a földre hasalva a tőlünk 1-1,5 méterre lévő 10-15 centi átmérőjű fa, vagy bokor tőben kivágható, majd a horoggal a kezek sérülése nélkül kihúzható. Továbbá a talajon állva akár 4 méter magasan elhelyezkedő belógó ág is levágható. Az is fontos, hogy a fák ágait mindig tőben vágjuk le. Tehát NE hagyjunk rajta „kabát akasztót!” Így gyorsabban beforr a sebhely. Hasznos lehet még a gereblye és a vasvilla a szúrós ágak összeszedésére és az útról való eltávolításában.

A Vaskapu th. és a Fári-kút között volt egy 150-200 méteres szakasz, ahol az iszalag úgy benőtte a kökényest, hogy egyszerűbb volt az útnak ezt a szakaszát az erdőn át megkerülni, és az előző bekezdés módszerével teljesen új nyomvonalat kijelölve lejelezni.

Pilismarót és a Savókúti tisztás között az okozott gondot, hogy a jelzés nyomvonalára keresztbe egy új vadvédelmi kerítést építettek. Megkerestük az új tulajdonost, és kértük, hogy a kerítésre készítsen átjáró létrát. A válasz cifra káromkodás volt.

Ezután levélben ismételtem meg a kérésünket, ebben hivatkoztam a turisták szerzett jogaikra, és a több tíz éve meg lévő jelzett turistaútra, valamint a korábbi jogszabályokra.

Most ide másolom a 2009-ben hatályba lépett Erdőtörvény ide vonatkozó részét:

Erdő látogatása c. fejezet (91.§)

„Az erdőben – annak rendeltetésétől függetlenül, – üdülés, sportolás és kirándulás céljából gyalogosan bárki sajátfelelősségére ott tartózkodhat, amit az erdőgazdálkodó tűrni köteles.”

Ez sem vezetett eredményre, így újra felhívtam, s elmondtam neki, hogy a jelzést felújítjuk. S aki az új jelzésen elmegy a kerítésig, és látja annak a folytatását a túloldalon, az át is fog oda menni, ami a kerítés károsodásához vezethet. A válasza csak ennyi volt: „Azt szeretném én látni!”

Úgy látszik meglátta, mert egy hét múlva már létra volt a kerítésen.

Beszélnünk kell a jelzésfestéshez használt színekről. A színt soha se a tereptárgyra fessük, hanem az előzetesen felfestett fehér alapra. Így sokkal tartósabb és szebb lesz a jelzés!

Alkonyi fényben a legjobban látható szín a narancssárga. Ezért a piros jelzések festéséhez a 4 rész piroshoz, egy rész sárga festéket kevertünk hozzá

A leágazásokban a csatlakozó jeleket is felújítottuk. A citromsárga nem ad elég kontúros jelzést, így szürkületben rosszabbul látható. Ezért inkább okker sárgát használtunk.

Éjszaka a kék és a zöld turistajelzés könnyen összetéveszthető. Például a Kinizsi Százas teljesítmény túrán Bánya-hegynél minden évben többen elmennek a zöld jelzésen Héregre! Ezért, ahol kék és zöld jel együtt fordul elő, célszerű világosabb kék festéket használni

Úttal párhuzamos jelzést, vagy fatörzsére, felfestett nyilakat sehol sem használtunk. A két-pofás jelzés egyik jelzése azt mutatja, merről jövünk mi. A másik jelzés – amennyiben jól van elhelyezve – nem csak a szembejövőknek szól, hanem azt is megmutatja, merre kell nekünk tovább haladnunk! A nyílt mezőn álló egyetlen fa törzsének két oldalán JÓL elhelyezett nagyobb jelzések az út kanyarulatát is mutathatják Így ezek alkalmazásával, továbbá a kapu és behívó jelzések felfestésével, a bonyolult elágazásokban, és a fátlan mezőkön is egyértelműen megoldottuk az útvonal jelzését.

Ne feledjük! A turistajelzés magyar találmány. Az első jelzéseket 1890-es évek közepén a Magyar Turista Egyesület Pilisi osztálya készítette el.[1] Piros körben fehér alapra az útvonalak számát festették fel feketével. Ezt vették át tőlünk a szomszédos országok is. Az Alpok országaiban ma ennek téglalap változatát alkalmazzák: két piros sáv között, a fehér alapon az útvonal száma. Még az 1939-es kiadású Mecsek kalauz is így írja le a hegység jelzett útjait[2]. A színes sávjelzések a múlt század elején jelentek meg, és párhuzamosan használták ezt is, azt is. Végül 1930-ban[3] tértek át a Mecsek kivételével a négyszínű jelrendszerre. Ezt 1933-ban Gödöllőn, a 4. Cserkész Világ-dzsemborin ismerték meg a résztvevők, és vitték tovább a többi kontinensre. Ezekben a jelrendszerekben nyilazás egyedül a sima felületű falakon, vagy sziklákon és az oszlopokra szerelt tájékoztató táblák esetében volt megengedett![4]

A jelenlegi jelzésfestési gyakorlat (szabályzat,[5] és oktató anyagok) feltehetőleg egy német szakanyag[6] átvételéből származnak. Aki járt már az Alpokban, túrázott Németországban, Bulgáriában, a Pireneusokban, vagy a Kaukázusban tudja, hogy fára, kőre festett nyilakat és közvetlen az út mellett, az úttal párhuzamos jelzéseket kizárólag csak nálunk alkalmaznak. Tömeges méretekben azt is csak néhány éve.

Az útjelző táblák földbeásott faoszlopánál fontos, hogy a földbe kerülő részt NE kenjük be fakezelő anyagokkal, hanem rakjunk tábortüzet, és a tűzbe téve égessük meg. Ha legalább fél centi mélységben elszenesedik a fa, több száz évig ellent fog állni a gombáknak. A bronzkori földsáncok faszerkezetét is így kezelték, és 3.500 év alatt sem korhadtak el.

Nem vagyunk egyformák, és ettől szép az élet! Csapatunkból egy fiú és két-három lány a sablonokkal gyönyörű jeleket készített. Mások a fák kérgezésében jeleskedtek. A fakivágást, bozótirtást 3-4 fős csapatokban inkább a fiúk végezték. Akik sutábbak voltak a gyakorlati dolgokhoz, tüzelőt gyűjtöttek, vagy a forrás kifolyó építéséhez görgették a köveket A régebben született hölgyek pedig bográcsban olyan ebédeket főztek, hogy a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána! Így aztán mindenki megtalálta a neki való feladatot.

Fátlan, köves mezőkön a földből kiásott nagyobb köveket élére, hegyére állítva ássuk vissza, és erre fessük a jelzést. Szürkületi, vagy ködös időben, ha a jelzést nem is látjuk még, ezeket a természetellenesen 40-60 centire kiálló köveket több tíz méterről észlelhetjük.

Bizonyára mindenki látott már a nyiladékok kereszteződésében, a kis halom tetejéből kiálló karón, fehér alapon az erdőparcella számát. A fátlan és követlen mezőkön ezekhez hasonló halmokat (földhányásokat) készíthetünk, s az ebbe állított kereszt léccel ellátott, elszenesített alsó végű, alig 100-140 centis oszlopokra festhetjük fel a két-pofás jelzést. (A 60-80 cm magas földkupacból csak 30-40 centire látszik ki a jelzést hordozó oszlop) Általában könnyebb egy ilyen halmot összehordani, mint a kemény földbe megfelelő mélységű gödröt ásni. Így, ha a jelzés meg is semmisülne, a halom továbbra is ott marad! Ha van hozzá kitaposott út, akkor jól átlátható füves terepen a 2-400 méterenként elhelyezett halmok jól követhetőek.

Párszor állami gondozott gyerekek is jöttek „segíteni”. Munkájukban – kevés kivételtől eltekintve - nem volt sok köszönet. A gyerekek szétfutottak az erdőben, rajcsúroztak. Néhány doboz festék kiborult. Összemaszatolták egymás ruháját. S a kísérő tanárnő többször már a haját tépte. De nagyobb baj egyszer sem történt. A kölykök viszont életre szóló élményt kaptak virágokból, madárfüttyből, erdőjárásból.

Ennek valódi eredményei így tizenkét, tizenöt év után köszönnek vissza. Amikor egyik-másik felhív, vagy eljön egy túrámra, s elrebegi néhány szóban mi mindent jelentett neki akkor az a nap! Egy ölelés, egy puszi, egy mosoly vagy kézszorítás, pici rá figyelés. A példa, hogy lehet más értékek mentén is élni… Pár rövid mondat, a forrásról, fákról, sziklákról. A tábortűz ropogása, a sültszalonna íze. Vagy amikor a bográcsnál, a közös ebéd előtt megfogtuk egymás kezét, s elcsendesedve hálát adtunk… Mind ez egész további életük meghatározó eseményévé vált.

A XVIII kerületi Karinthy gimnáziumban az a rend, hogy csak az kaphat bizonyítványt, aki év közben 20 óra társadalmi munkát is végzett. Jó alkalom volt erre a jelzésfestés is. Többen az óta már egyetemet végeztek, családot alapítottak és párjukkal, gyermekeikkel jönnek hozzánk vissza.

Igen, az emberi kapcsolatok még az út felújításnál is többet érnek! S a közösen végzett munka a legjobb közösségformáló erő. Valójában nem is a hegyek, hanem ez miatt csatlakoztak hozzánk.

Pár éve a Dunántúlon voltam egy tájékozódási terepversenyen. Gyönyörű helyeket jártam be akkor. Ezért később visszamentem oda túrázni is. Szomorúan láttam, hogy a jelzett utak a dobsorok tetején, a teherautók által kitaposott széles feltáró utakon haladnak. Feltehetően itt 2-300 méterenként is elég volt egy-egy jelzést felfesteni. Pedig az erdőben ott voltak 50-60 méterre közel párhuzamosan a felhagyott, régi szekérutak is. Másutt kilométereken át az erdei nyiladékon vezet a jel. Van, ahol egykor egy szép völgybe festették fel az utat, de az óta leaszfaltozták azt…

Gondolom rájöttetek már hová akarok kilyukadni? Ha tehetitek, helyezzétek át ezeket a jelzéseket kedves erdei ösvényekre, gyalog, vagy kisforgalmú szekérutakra! Így lecsökkenne a balesetveszély, és az erdészet teherautói által hagyott mély keréknyomokat, kátyúkat és pocsolyákat sem kellene kerülgetnünk.

Még egy nagyon jó, követendő dologgal találkoztam. A jelzések mellé 1,5 X 1,5 centis fehér fényvisszaverő fólia négyzeteket ragasztottak. Így éjszaka az alig 12-15 méterre elvilágító ledes fejlámpa fényében 150-200 méter távolságból is felvillantak a jelzéssel ellátott fák törzse. Alaposan megkönnyítve a felhős, vagy hold nélküli éjszakában a tájékozódást.

                                  -------------------         -----------          -------------------

Nem lenne teljes a kép, ha nem írnám le, miért nem vállaltunk többet ilyen feladatot.

A kész munkát ősszel, lombhullás után csak több hetes huzavona után vették át. Kifogásolták, hogy egyes szakaszokon túl sok a jel, és felszólítottak, hogy minden másodikat kenjük le szürkével! A tisztások szélén eltértünk a szabványban meghatározott mérettől, ezért azokat is le kellett festeni, és helyette kisebbeket készíteni. A Duna-Ipoly Nemzeti Park egyik természetvédelmi őre később úgy fogalmazott, hogy a turistajelzés valójában „megtűrt szemét” az erőben. (Erre had ne mondjak semmit!)

Azóta a túravezető képzésben, térkép olvasói tanfolyamok és gyermektáborok szervezésében, jelvényszerző túramozgalmak írásában és fenntartásában, továbbá tájékozódási terepversenyek szervezésében vesszük ki részünket. Ezek eredménye képen a szakosztály átlag életkora 64 évről 40 körülire csökkent. A létszám pedig két és félszeresére emelkedett.

Egy autónál követelmény, hogy szép legyen. De mit ér a csillogás, ha nem indul be a motor?

A jelzés is ilyen. A legfontosabb, hogy teljesen kezdők számára is minden körülmények között követhető legyen! Csak azután jöhet a szabvány!

Mind ezt azért írtam le, hogy akik ma jelzésfestésre adják fejüket, okuljanak a hibáinkból és használhassák tapasztalatainkat.

   Sporttársi barátsággal:                             Szádeczky-Kardoss Géza

                                                                   szadeczky-kg@freemail.hu