(Nem kifejezett túrablog, de utazással kapcsolatos... tavalyi történet... szeretettel Payának, és persze mindenki másnak is... :))

Hatvan körüli. Férfi. Ápolatlan. Szakállas. Zsíros haja a vállát verdesi. Rajta egy-két számmal nagyobb, fekete zakó, alatta póló. Leplezetlenül szemlélgeti az utasokat. Négyes ülésen, az ablak mellett foglal helyet. Srégan szemben ülök vele. Már amikor felszálltam és leültem, rájöttem, nem biztos, hogy a legszerencsésebb választás volt ez. Emberünk mindenkivel szóba elegyedik, bár ez mondhatni, egyoldalú társalgás. Ismerem az ilyet, nem szabad a szemébe nézni. Bárhová, de a szemébe soha. Nem is szól hozzám. Bár amikor leültem, köszöntött, mint mindenkit, mintha régi ismerősök lennénk: – Kezitcsókolom, szép napot! – Persze ilyenkor az ember akaratlanul is mosolyog. Világunkban nincs helye, hogy idegenek csak úgy hozzánk szóljanak, netán még jót is kívánjanak. Á, dehogy… Csak bolond lehet az ilyen. Szegény. Sajnálkozunk magunkban. Motyog magában, amikor ő még gyerek volt… amikor ő még fiatal volt… Óvatosan szétnézek, figyelem az emberek reakcióját. Nem csalódom. Az utasok a fejüket csóválják, sajnálkozva, elnézően, egymásra néznek, legyintenek, szót sem érdemel szerencsétlen. Én persze nem tudok kibújni a bőrömből. Mindig izgatnak a különös figurák, van bennük valami… Így hát győz a kíváncsiság. Bár továbbra sem nézek a szemébe, fülem a pályán. Hátha ki tudok hámozni valamit zavaros beszédéből. Miközben motyorog, nem mulaszt el senkit köszönteni, aki felszáll, a leszállóknak pedig jó egészséget kíván. Az emberek rá se néznek, nemhogy még viszontkívánjanak esetleg bármit is. Egy idős hölgy szemmel láthatóan maximálisan fel van háborodva, mit képzelnek egyesek, minek engedik az ilyet egyáltalán fel a tömegközlekedésre, utazni sem lehet nyugodtan… Körülbelül ezeket érzem, amikor ránézek. De mitől félnek vajon? És én? Mitől félek? Miért nem nézek a szemébe? Talán attól, hogy átlát rajtam, mint azon a bizonyos szitán? Hogy kiolvas olyat, amit nem szeretnék hallani, és aztán netalántán még szóvá is teszi? Titkon úgy érzem, igen, ettől félek. Van benne valami. Mások is így lehetnek. Kellemetlen, ha egy ’bolond’ reálisabban lát minket, mint mi saját magunkat és ezt a szemünkbe is mondja. A másik két utas feláll a négyes ülésről, ketten maradunk. Döntöttem. Odafordítom a fejem és határozottan belenézek a szemébe. Egy picit meglepődöm. Nem látok őrületet. Majdnem fekete szempár néz rám. Békés. Sokat megélt, sokat látott. Bölcs. Vajon melyikünk a bolond? Nem bánt, nem mond semmit. Csak néz. Hálás vagyok. Ránéz a kezemben lévő, kissé megviselt, de ellenőr által le nem kezelt vonaljegyemre… Majd a sajátjára. Én is követem a tekintetét. Kissé megnőtt körmei alatt fekete piszok lapul békésen. Leteszi maga mellé a jegyet az ülésre. Újra rámnéz: – Itt szoktam hagyni. Valakinek még jól jöhet. – Ő sem tudja mindig megvenni, teszi hozzá. Ismerem az érzést, voltam már olyan helyzetben, hogy nekem is gondot jelentett ez. Le kell szállnom. Ránézek. A jegyemet lerakom a mellettem lévő ülésre. Cinkosan rámmosolyog. Én vissza. Nem bolond. Csak egy Ember. Még visszhangzik a fülemben, ahogy bezáródik mögöttem az ajtó: – Kezitcsókolom, további szép napot, jó egészséget! Mosolygok. Csendben mondom, szinte magamnak: – Magának is jóember, magának is….