A magányosan élő idős ember – mint megtudtuk, a nyolcvankettedik évében jár – a ház előtt várt ránk. Visszafogott köszöntés után egy-kettőre megnyílt, s őszintén mesélt azokról az eseményekről, amelyek nemcsak az ő életét, hanem az egész tanyavilágét megpecsételték. S amint rákezdett élettörténetére, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a 21. századi remeteként élő Nagy Sándor esetében nem valamiféle önként vállalt száműzetésről, vallási vagy önmegismerési célú elszigetelődésről van szó. Hisz nem ő hagyta el a világot, inkább a világ távolodott el azoktól az értékektől, amelyeket ő képvisel. S azért él ilyen messze a társadalomtól, mert sosem küzdött sorsa ellen, s inkább beérte azzal a kevéssel, ami megadatott neki, minthogy önmagát meghazudtoló módon tegyen szert többre.

.

A kollektivizálás áldozata ő, az az ember, akit a kommunista faluromboláskor sem tudtak kiűzni otthonából. Ott maradt és ott él a mai napig. Végignézte, amint a tanyavilágot elpusztították, az embereket elhurcolták, a házakat lerombolták, amint teljesen átalakult körülötte a vidék. De ő nem hagyta el őseinek rá testált hagyatékát – „az orgonabokortól a diófáig” terjedő ötvenárnyi földdarabot, amely egykor nagyapja tulajdonát képezte, aki kakastollas csendőr volt.

Beszéd közben Sanyi bácsi távolba révedő tekintetében mintha felsejlett volna a régi szüretek nyüzsgése s az egykor egymás tőszomszédságában fekvő tanyák eleven élete. S az arcát borító mély ráncok mintha még hangsúlyosabbá váltak volna, mikor arról mesélt, hogy a tanyák felszámolása után a kollektíva hogyan vitte el cefrének Carpaţi kamionokon tonnaszámra a hátramaradt gyümölcsöt. Mégsem élnek benne indulatok, s nem vádol senkit a kialakult helyzetért. „Nem rosszlelkű emberek tették azt, hanem olyan rendszer volt, hogy a törvény megkövetelte a kollektivizálást” – mondta beletörődően, és hozzátette azt is, sosem félt attól, hogy akarata ellenére lerombolnák az ő tanyáját is.

Élete igazán eseménydús időszakaként csak katonai szolgálatának első éveit tudta megemlíteni. Mint mondta, 1951-ben „ment a sor alá”, s huszadik életévét Târgoviştén töltötte be a kaszárnyában. A huszárokhoz sorozták be. Szeretett a lovakkal foglalkozni, és bejárta az egész országot. Aztán ’54-ben kialakították a kollektíva lóállományát és feloszlatták a huszárságot. Ezt követően többször is áthelyezték. Egy ideig Bukarestben volt állandó őrségben az egészségügyi lerakatnál, majd Lugoson is szolgált egy ideig, összesen 36 hónapnyi katonai szolgálatának utolsó időszakában pedig a bánpataki kőbányában volt munkaszolgálatos.

.

Miután hazatért, tehetetlenül volt kénytelen végignézni, ahogy az általa ismert és hőn szeretett világ semmivé válik. A családalapítás, mint szerényen megjegyezte, nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Így hosszú ideig húgával kettesben éltek és tartották fenn a tanyát, míg az asszony 2001-ben meg nem halt. Sanyi bácsi azonban nem maradt teljesen egyedül a világban. Unokaöccse és annak családja a közeli Kágyán él, és segíti őt. Heti rendszerességgel látogatják és élelmet hoznak neki. A külvilággal való másik összeköttetését egy ideig rozoga biciklije jelentette, mellyel hetente egyszer bejárt a faluba, a napokban azonban ez is elromlott – leengedett a gumija. Bihardiószeg polgármestere, Mados Attila, aki egyébként elkalauzolt bennünket egészen a dombtetőn álló viskóban élő Sanyi bácsihoz, ottlétünkkor segítséget is ígért, hogy majd ő megjavíttatja a faluban a gumibelsőt, és visszaviszi az idős embernek.

.

A Cseresznyés dombon, ahol régen 50–80 árnyi parcellákon tucatszámra álltak a tanyák, a kollektivizálás után csak egy-két csökönyös „tanyasi lakos” tudott itt megmaradni. Mára ők is vagy elköltöztek vagy meghaltak. Sokuknak a leszármazottaik sem élnek már, így a régi világ egyetlen hírmondója Sanyi bácsi maradt, aki két négylábú társaságában, nagyon egyszerű körülmények között tengeti napjait. Bejárati ajtaja fölött egy rozsdásodó fémtábla dölyfösen hirdeti a házszámot a kopár tér közepén, ahol látóhatáron belül nincs egyetlen másik ház sem: 116.

Mint mondta, régebben sok aprómarhát, disznót, tyúkot tartott, mióta azonban nincs jószág, nem is szokott túl korán felkelni. Manapság többnyire olvasgat, ha van mit, vagy elemmel működtetett rádióját hallgatja – mert, hogy kunyhójába nincs bevezetve se víz, se áram. Régebben gyümölcsfa-oltással foglalkozott, és eladásra is vitt csemetéket a piacra. Ma már viszont – mint bütykös, görbe ujjait mutatva panaszolta – a kezei sem „működnek” úgy, ahogy kellene, ezért nem tudja elvégezni a nagy ügyességet igénylő munkát. Téglafalú borospincéjét is készséggel megmutatja, ebben rég sorakoztak már hordók, mostanság mindössze egy mosóvödörbe eltett citromfa- és leandercsemete telel odalenn, melyeket ismét kiültet majd, ha melegebb lesz az idő.

.

Vályogháza mögött mutatós, rendben tartott szőlős terül el, ahol eldolgozgat néha. Ami kevés bort megtermel, rokonainak adja. S ahol a tövek közt van egy kis hézag, paprikát, paradicsomot, uborkát szokott ültetni. Soványka nyugdíja az országban lehető legkisebb, mégsem érzi úgy, hogy pénzhiányban szenvedne. Mint mondja, nincsenek nagy igényei: ruhákra nem költ és nem is iszik. S bár meglenne rá a lehetősége, hogy beköltözzön a faluba, s most már hajlandó is lenne rá, mivel az ő korában nagyon nehéz egyedül boldogulni, mégsem meri elhagyni otthonát, mert fél, hogy „arctalan vandálok” és fémtolvajok hordanának szét mindent a dombtetőn, amit nagyapja ráhagyott – ahogy az számos más elhagyott tanyán is megtörtént már.

.

Kérdésünkre, hogy hisz-e Istenben elmondta: „Nem vagyok én istentagadó. Hiszek Istenben, mert valamiben hinni kell, nincs mit csinálni”. Majd hozzátette, hogy esténként, lefekvés előtt mindig elmondja az Úri imát és a hiszekegyet, s gyakran evés előtt is imádkozik, emellett nem szereti a rossz embereket, „amiből manapság ugye elég sok van”. Mielőtt búcsút vettünk volna tőle, Sanyi bácsi még megjegyezte: „Régen csak dél felől jöttek hideg szelek, mostanában meg bárhonnan is fúj, mindig hideg. Nagyon megváltozott ez az időjárás”.

(Megjelent a nagyváradi Reggeli Újság március 8-ai számában.)